Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
1979. január 28. ^ÉPÜJSÁG 7 Bevallom az olvasónak, hogy ettől az írástól egy kicsit félek. Valószínűleg azért is készült olyan nehezen, ahogyan készült: — de szeretném remélni, hogy ez nem látszik rajta. Hosszú évekkel ezelőtt ugyanilyen címmel írtam már egy cikket arról a házról, melyben Budapesten 36 évig a bejelentett állandó lakásom volt. Az ember az írásaival sose akarjon rosz- szat, de ezt sajnos az ottani lakók egyáltalán nem vették észre. Bizonyára bennem volt a hiba, ami most is előfordulhat. A két ház között számomra mindenesetre van egy különbség. Ezt a mai házat én ismerem születése óta, amazzal a régivel, nagyjából egyidőben születtünk, tehát „ismeretségünk” a rövid emberi élet ködös történelmi homályába vész. o Szeretem a statisztikát, így a számokkal való némi játszadozás árán megállapítottam a következőket. A tízszintes szekszárdi toronyházban annyi lakás van, mint körülbelül Tabódon, annyi lakószoba, mint Bölcskén és ezekben nagyjából annyian lakunk, mint napjainkban Murgán. A „toronyház” elnevezés egyébként lokálpatrióta nagyképűség, az ekkora épületek hivatalos nagyságrendje „középmagas”. Van 55 másfél szobás lakásunk és 18 két és fél szobás. A fél szoba megint csak hivatalos megjelölés, mert hármunknak például soha eszünkbe se jutott, hogy másfél szobában lakunk, hisz az számunkra két szoba, és kész! Tartsuk azonban magunkat a hivatalos besoroláshoz, ami már csak azért is célszerű, mert nagyon valószínű, hogy ha a másfél szobában öten élnek, akkor ők ezt a lakást már nem kétszobásnak érzik, hanem jó, ha egynek... A két lifttel felszerelt, távfűtéses ház állami bérlakásaiban (73) az utolsó hírek szerint 239 lakó él. Albérlő állítólag 6 van, IBUSZ-fize- tővendéglátó szoba 1. A lakók 28,8 százaléka kiskorú, ami éppúgy toronymagasan jobb a városi, megyei és országos átlagnál, mint ahogy az egy lakásra jutó 3.27-es lakószám is. Lakásviszonyaink ilyesformán kitűnőek, ami jórészt valóban igaz, de valójában nem egészen az. Lévén, hogy az ember véleményét életkörülményeiről nem statisztikai mutatószámok szabályozzák. o Az előbb már szerepelt a „valószínűleg” és az „állítólag” kifejezés. Most tetézzük egy „hozzávetőleg”-gel és azzal, hogy mindezek indoklása majd később következik. Teljes rendszertelenséggel lakótársaink között a következő foglalkozásokról sikerült tudomást szereznem, melyek közül egyik-rpásiknak több képviselője is van: főkönyvelő, adminisztrátor, nyugdíjas, hírlapárus, kisiparos. egészségügyi, termelőszövetkezeti tag, szerelő, takarítónő, könyvelő, MÁV-alkal- mazott. rendőr, moziüzemi v. dolgozó, újságíró, pártbizottsági és tanácsi munkatárs, gépkocsivezető, bolti eladó, fűtő, rendész, tűzoltó, pénzbeszedő, gépírónő, gépkocsioktató, szabó, villanyszerelő, postás, koszorúkötő, orvos, bútoripari technikus, bölcsődei dolgozó, OTP-alkalmazott, MHSZ-munkatárs, bányász, gyógyszerész, óvónő, geodéta, mérnök, sütőipari dolgozó és még amilyen szakma, foglalkozás erről a listáról hiányzik. o Az „elidegenedés” maholnap már elkoptatott, lejárt lemez. Magam se szívesen használom, mert bármilyen szentségtörően hangzik is, ideig- óráig szívesen idegenedek el. Ami úgy értendő, hogy szeretem, ha a lakásomban békén hagynak. Azon egyszerű okból, mert az embernek hovatovább legkevesebb ideje arra marad, hogy a saját családjával éljen „társadalmi” életet és ne csak úgy járjon haza, akár egy szállodába. Személyi igazolványom tanú- bizonysága szerint azonban 1973 novemberében költöztem (költöztünk) a mi házunkba. Több mint egy fél évtized alatt csak módjával, liftbeli köszönések erejéig ismertük meg lakótársaink többségét. Manapság már nem szokás egy kanál sóért szom- szédolni, természetesen nem ezt hiányolom. Végigkérdeztem valamennyi „szintről” valakit, hogy mi a véleménye, problémája a házról és egymásról. Ezeket a véleményeket tömörítve és természetesen név- és szintmegjelölés nélkül közlöm. — Kár, hogy nincs erkély. A lakótársakkal való kapcsolatom nulla. — A pocsék fűtés. A közösség jó. — A csótányok. — Az, hogy a WC a fürdőszobában van. Közelebbi kapcsolatunk senkivel nincs. — Az ablakok rossz szigetelése és a beázás. Lakók? Egy fedél alatt élünk, ennyi az egész... — Szaharai meleg van a lakásban, nem győzök szellőztetni. — Az a jó, hogy békén élünk egymástól! — A csótányok! — A biciklilopások. Van néhány ismerősünk, közelebbi is, de részben már beköltözés előttről. o Az építési problémákat (beázás, szigetelés) most épp úgy ne részletezzük, mint a télnek fittyet hányva, kétszeri irtás után vígan megjelent csótányokat. A mi házunkban közösségi életre — akár egy lakógyűlésre — alkalmas helyiség nincs. Ezt az én korosztályom valószínűleg még nem hiányolja, de ha felnövő ivadékaink remélhetőleg később se követik szokásainkat — akik ugyanis emeletektől, sőt házaktól függetlenül igenis élnek közösségi, társadalmi életet —, ők a jövőben valószínűleg igen. (A lakóbizottságoknak külön cikket szentelünk.) Nem, hogy mi nem tudjuk kik, hányán és hol élnek a házunkban, hanem a bejelentkezési rendszer furcsa sajátossága szerint a ház- felügyelő is csak sejtheti. Lakónyilvántartó könyv nincs. Kinél, ki milyen jogcímen lakik: — tulajdonképpen megállapíthatatlan. Nemcsak a földszint állandóan nyitott kerékpárőrző helyiségéből lehet lopni, a sokadik emelet folyosójáról is, ami már megtörtént. Kapuzárás van, de elég, ha egyetlen lakótárs rest bezárni este, hazajövet a kaput, éjszaka csak az nem jön be, aki nem akar. Tűzrendészed helyzetünkről a legutóbbi vb-ülés kapcsán már írtunk. És véletlenül tudok a házban két telefonról, de a segélykérésnek ez a lehetősége kiírva nincs, magára vessen, aki infarktus esetén nem tud mentőt hívni... o összesítve: a mi házunk, ez fényképpel is bizonyítható, van. Közössége a kialakulás első lépéseinek megtétele fölött habozik. Vigasztalásul: — ezt minden kisgyerek így teszi. Ettől függetlenül, nagyon szeretek a mi házunkban lakni. A liftben a jövőben is mindenkinek köszönök majd. Remélhetőleg fogadják... O. I. Fotó: K. Z. zeretek téli estéken öreg parasztházak, öreg konyháiban üldögélve beszélgetni. A félig nyitott tűzhelyajtón kiszök- döső, arcokon, falakon, tárgyakon játékosan vibráló, táncoló fényjáték meleg villogásában a biztonság érzete árad szét. Az embert tépő, örvénylő sodrású idő nyugodt víztükörré simul, melyen nagy hallgatások és csendes szavak hajócskáin végtelen utazásokat tesz az emlékezet. Egy fagyos, szélviharos es. tén idős házaspárnál beszélgetünk. A szomszédság családias körében morzsolgat- juk, a már-már legendaszámba menő életek aprócska történeteit. A szavak forgása úgy hozza, hogy a gazdának valami régi iratokat kell bemutatnia történetét igazolandó. Azok olvasásához már nem elegendő annyi fény, mint ami a beszélgetéshez. Nevezetesen a pattogva égő fahasáboké. Villanyt gyújtunk. — Olvasd, neked jobb a szemed — mondja a gazda. — Nekem hamar kifárad már. — Nem is csodálom. Ilyen gyönge fénynél. Miért nem tesz ide egy százas égőt? — Nem lehet így is sok a számla. Sokat eszik a daráló. — Ugyan ne beszéljen már. Maguknál talán száz órát se ég az égő egy hónap alatt. Húsz forintból kijön az áramdíj. Annyit csak megér az ember szeme világa! Aztán elkezdem számolni. A százas égő egy óra alatt fogyaszt száz wattot. Tíz óra alatt az ezer watt, vagyis egy kilowatt. Száz óra alatt az ennyi ... és így tovább. Figyelmesen végighallgat, aztán megszólal. — Akkor most azt számítsd ki, hogy ez mennyit fogyaszt — bök az égő felé. — Negyvenes. Kiszámítom. Bólogat. — Hát majd teszünk valamit — mondja mélyértelmű- en. Jó idő eltelt az este után, amikor találkozom a gazda feleségével. A sok között ezt is mondja. — Látod, milyen ember az én uram. Kiszámíttatta veled, hogy mennyit fogyaszt az a negyvenes égő. Azt mondta, Fagyos napok sok. Most nemhogy százast csavarna be, hanem vett egy huszonötöst. * „Ronda, kegyetlen tél volt. Már a háború vége felé járt. A nyugati határszélen voltunk, Szombathelyen, örültünk, hogy vége lesz már A harcoknak és főleg annak, hogy ép bőrrel megúsztuk az egészet. Az ellátásunk nem volt valami fényes, de éltünk. A ci- garettások azok duplán szenvedtek, mert dohány is kevés volt. A kosztjukat képesek voltak odaadni egy kis bagóért. Az egyik katonatársam is igen szenvedélyes dohányos volt, mindenre képes egy csikkért is. Egyszer valamelyik kitalálta: „Ide figyelj, te fináncláb. Ha meztelenül körülfutod a laktanyát, kapsz tőlem húsz szál cigarettát.” Volt vagy mínusz tíz-tizen- kettő fok hideg és térdig érő vagy még annál is magasabb hó. A „fináncláb” nézett kifelé az ablakon. Nem volt hívogató idő. Habozott. Köz- adakozással ötvenre gyarapítottuk a tétet. Ez már hatott. Levetkőzött szegény gyerek anyaszült meztelenre és nekivágott az útnak. Volt, ahol derékig süllyedt a hóban. Alig tudott kikecmeregni belőle, de célba ért. Mi meg persze röhögtünk a kínján. Milyen is az ember. A mindennapi halál torkából épp hogy kimenekültünk, és azt a szerencsétlent máris bajba sodortuk. Persze az meg azért a cigarettáért képes lett volna magát tönkretenni.” * Búsmagyar atyámfia, önti magába a bort, dől belőle a panasz. „Húsz éve vagyok egy helyen. Tíz éve nehézgép-kezelő. Most megtagadtam a munkát. A főnök azt mondta, menjek el szabadságra, aztán majd meglátják, visszavesznek-e. Hát most így vagyok. Nem tudom, ki ül a gépemen. Tudja, ilyen tolólapos dózerem van. 1970-ben kezdődött az én bajom. Jött az a nagy tél. A hatoson, a viaduktnál, a mecseknádasdi emelkedőnél, a hóban ott ragadtak az autók. Oda vezényeltek engem is, menteni őket. Túrtuk a havat, a Böskével — így hívom a gépemet —, aztán a sávon vontattam a kocsikat. Mondom az ürgének, segítsen a kocsijára föltenni a vontatókötelet. Azt mondja, ő ugyan ki nem száll. Félcipő van a lábán. Ejnye, a Krisztusát! Ügy elfutott a méreg, hogy legszívesebben az árokba dó- zeroltam volna őket autóstól, hóakadályostól, félcipőstől együtt. Voltak ott vagy ötve- nen. öt se szállt ki. Én csúsz- tam-másztam a hóban a kocsijuk alá. Na, jól van. Ott egye fene, megcsináltam, az volt a dolgom. Három napig ment ez így egyfolytában. Nem jött váltás, nem jöhetett. Meleg étel nem volt. A jeges konzervet ettük. Még a kenyerünk is megfagyott. De elmúlt ez az idő is. Megjött a váltás. Bevittek bennünket Pécsvárad. ra. Onnan már menjen, ki, ahogyan tud. Én Bonyhádra igyekeztem volna, de nem volt már busz, semmi más se. Kiálltam az út szélére stopolni. Senki se vett föl. Jöttek egyedül, ketten is, lett volna hely nekem is. Jó egy órát álltam a fagyban, a szélben. Hordta a havat. A bőröm alá is begyűrte. Menjek gyalog? Már három napja nem láttam a családomat, nem feküdtem vetett ágyban. Ügy mentem volna, de hiába meszelek, nem vesz fel egy se. És egy se áll meg. Sírva fakadtam. Ha hiszi, ha nem, sírtam, mint a pisis kisgyerekek. Akkor én megfogadtam, soha nem megyek el hóból menteni senkit. ( Most, hogy ránk szakadt ismét ez az isteni áldás, jön a parancs: Indulás, menteni az autókat! Nem megyek — mondtam. Mi az, hogy nem? — dörgött a főnök. Megtagadja a munkát? Meg — mondom —. Nem megyek oda. így volt, Ez az én bajom. Ezt hozta énnekem ez a rohadt tél.” CZAKÓ SÁNDOR A mi Házunk f • “A A *\ ; 3 u •~ Egy fedél alatt élünk... Magányosan a hómezőn
