Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
U IvEPÜJSÄG 1979. január 28. A Móricz Erdély-trilógiáját ha becsuktuk, nyomban szednénk a sátorfánkat és indulnánk Gyulafehérvárra, Brassóba, Szebenbe. Puskin, Dosztojevszkij, Gogol, Lev Tolsztoj, Gorkij és Solohov művei, de mindenekelőtt Alek- szej Tolsztoj csodálatos könyve, az Első Péter olvasása után az ember mérhetetlen vágyat érez: megismerni a meleg szívű orosz embereket, megkóstolni a hideg, sós tengeri levegőt, sétálni a Vörös téren, és hallgatni a Kreml toronyórájának kedves dallamát. Első Péter! A nemzetteremtő cár, a hadvezér és politikus, a tizennégy szakmához értő városépítő uralkodó, aki ugyanolyan küszködő, kétségek közt hányódó, tudásra szomjas ember volt, mint mi magunk. Ácsorgunk az IBUSZ kirakata előtt, nézegetjük a prospektusokat, de hát milyen is az ember: magától nehezen mozdul. S aztán az a megtiszteltetés ér, hogy munkahelyünk bennünket javasol a Kijev—Leningrad—Moszkva útvonalon Tolna megyéből induló barátságvonatra. Az IBUSZ-nál egy kisebb telepü- lésnyi ember elintézi a formaságokat, meleg zoknit és meleg pulóvert veszünk, s lessük az idő járásjelentést: Moszkvában mínusz 18 fokot mutat a hőmérő! Nem fagy meg az ember ilyen hidegben? — kérdeztük, és rögtön ráfeleljük: soha nagyobb bajunk ne legyen, mint a hideg. Elvégre az ember nem mindennap juthat el a Szovjetunióba és a világ egyik legcsodálatosabb városába, Leningrádba. A vonaton Utitársunk képtelen szabadulni a foglalkozásától: itt is állandóan számol. Tőle tudjuk: 300 órát töltünk távol az otthonunktól, s ebből 112 órát — majd öt napot — vonaton. Soknak tűnik az utazás, s főleg annak fárasztó, aki nem találja fel magát. Kaptam én is egy jó tanácsot: vigyek magammal sok-sok könyvet. Megvallom őszintén: mindössze ötven oldalt olvastam el. Csapon a vonatablakhoz ragadtunk: ügyes szerkezetekkel felemelték a szerelvényt, alágurították a kerekeket — a Szovjetunióban más a vasútnyomtáv, mint Magyarországon. A vasutasok úgy dolgoznak, akár az üvegfúvók : a gépek és ember munkájának ritmusa összehangolt. S később a kedves kis faházak, a hóval borított fenyveserdők, bólogató karcsú nyírfák, a több kilométer hosszan húzódó gyáróriások, a kicsiny ösvényen ballagó kendős nénikék és gyerekek, akiket úgy bebugyoláltak, hogy csak az orruk, szemük látszik. Hogy lehet közben könyvet olvasni? Az írás megmarad, viszont ez az utazás egyszeri és megismételhetetlen. Vég nélküli, a késő esti órákba nyúló beszélgetésekkel múlatjuk az időt. A hálókocsi fekvőhelyét egy mozdulattal kényelmes kanapévá alakítjuk. Szemközt is egy ülés, de rá lehet telepedni a bőrönd élére is. Sok jó ember kis helyen is elfér. Azok az utitársaink, akiknek munkája állandó mozgással jár, nem találják a helyüket. Jönnek, mennek, leülnek, felállnak, ismerősöket keresnek, félig elolvasnak egy újságcikket, aztán azt is megunják. Előkerül a kártya, s napszámra römiznek, zsíroznak egy laticelpárna tetején. A kibi- cek bekukucskálnak az ajtón, s aztán egyikük jófajta kis- székelyi barackízű és -illatú házi pálinkát hoz. Nincs semmi ceremónia, pohár csak egy van, abból iszunk mindannyian. A pálinka nótát hoz, s előbb csöndesen, majd egyre hangosabban, sok szép régi magyar dal száll a szélfútta téli pusztaság fölé. Békésen, szótlanul hallgatják azok is, akik sem itallal, sem nótával nem élnek. Az ő idejük később következik. Egy morc öregúr alig-alig szólt útközben valamit. A 260. órában nyílott meg előttünk: két órán át megállás nélkül, bámulatos színészi tehetséggel, szellemesebbnél szellemesebb vicceket mesélt. A három város Kijevben, a Dnyeper-parti, szép nevű Hattyú szállodában lakunk. Ismerkedünk, barátkozunk, s próbálgatjuk, hogy nyelvtudás híján, hogyan boldogulunk. Elővesszük a társalgási könyvet, de ilyen mondatokat találunk benne: „Szépen pirkad a hajnal”, „Lenne szíves megmutatni azt a csíkos görénybundát”. A könyv a bőrönd aljára kerül, megteszi nekünk a kezünk és a lábunk, ha meg végképp nem értik, mit akarunk, hangosan kiabálunk. Magyarul. Az INTURISZT autóbuszával bebarangoljuk a várost, s a szép beszédű idegenvezető szavára kapkodjuk a fejünket jobbra, majd balra. A leggyakrabban elhangzó név Sevcsenkóé; az ukránok nemzeti költőjének szobrot emeltek, s munkásságának dokumentumait múzeumban őrzik. Látjuk a Bratszkij Kolostort, a Nagy Honvédő Háború Múzeumát, s az ukrán népgazdasági kiállítást. Nincs az az útikönyv, amely képes lenne visszaadni Lenin- grád ízét és hangulatát. A Nyevszkij proszpekt pasztellszínű, gyönyörű palotái, a kovácsoltvas oszlopok tetején szőlőfürtökre emlékeztető, hófehér lámpabúrák, a pirogárusok, a karcsú, tiszta arcú, kék szemű nők, az usánkás, folyton rohanó férfiak, a Péter Pál erőd aranyozott tornya, a szürkén hömpölygő Néva, a zöld patinás Téli palota, az Auróra cirkáló, az Admiralitás... A piszkarjovkai temetőben megkoszorúzzuk Haza Anyácska szobrát, megrendültén vonulunk a lassú gyászzenére, s emlékezünk arra a 600 ezer katonára és polgárra, akik 1941—1944. között a város védelmében vagy a fasiszta blokád idején éhség, vízhiány, betegség, vég- elgyengülés és a bombázás következtében életét vesztette. Leningrád félti, óvja, őrzi és újrateremti kincseit: restaurátorok százainak munkáját dicséri, hogy eredeti szépségükben láthatjuk a pompás kastélyokat, a műkincseket, az Ermitázsban és Cárszkoje Szelóban is. Múzeumból múzeumba járunk, rójuk az utcákat s többször elmegyünk az Anyicskov híd ágaskodó, gyönyörű lovasszobrai mellett. A róluk szóló mesét mindenki megjegyzi: ha olyan férfi megy át a hídon, aki még nem csalta meg a feleségét, a négy ló hangosan felnyerít. Moszkvában mínusz 37 fok a hőmérséklet. A férfiak félcipőben, kalapban, jobb esetben, kucsmában, a nők nylon- harisnyában, farmerben és csizmában topognak a Vörös téren. Süt a nap, a fénye megtörik a levegőben szállingózó apró jégkristályokon. Az arcunk megdermed, s a kabátunk gallérja mögül pislogunk a látnivalókra. Pedig történelmi helyen járunk; ott, ahol annyi harcra buzdító beszéd hangzott már el, ott, ahol a katonai díszszemléket tartják, s ahol május 1-én felvonulnak a moszkvaiak. Megkoszorúzzuk a Lenin Mauzóleumot, kalaplevéve, csendben elvonulunk a Lenin bebalzsamozott testét őrző egyszerű üvegkoporsó előtt. A Kreml, a fallal bekerített ősi város számtalan templomának aranyozott tornya vakítóan csillog. Elmegyünk a Kongresszusi Palota, a Legfelsőbb Tanács épülete előtt, s a Fegyvertárban rácsodálkozunk a cári családok és egyházi főméltóságok temérdek kincsére, hintájára, ruháira, trónusára. Utolsó programunk a Borogyínói panoráma. Az orosz—francia háború híres ütközetéről a borogyínói csatáról készült a 115 méter hosszú és 15 méter magas körkép, amely az ügyes megvilágítás révén térhatású: az ember szinte rálépne a festmény gyalogösvényére. Képzeletben látjuk ennek a hatalmas országnak sztyeppéit, a szibériai hómezőket, s halljuk a hívogató, messzi hangzó, mély zengésű népdalokat. Mii eszünk és veszünk Sohasem gondoltam, hogy némelyikünk milyen nagy Haza Anyácska szobra Magyarok a Téli Palota előtt feneket kerít a gyomrának. Vajon otthon az ebédlőasztalnál is így elemezgeti az étel ízét, zamatát? Meglehet. Biztos, ami biztos: sokan, vekni kenyeret, egész rúd szalámit. konzerveket, sült húst, sült kacsát pakoltak az „ennivalós bőröndbe”. A felét megettók és elosztogatták, a másik felét kidobták. Ha Rómába mész, tanulj meg rómaiul élni — szól a mondás. Megtanultunk. A pazarul berendezett kényelmes szállodai éttermekben rengeteg és jobbnál jobb ennivaló kerül elénk. Előétel, ásványvíz, kaviár, almaié és sör, leves és hús, sok-sok zöldségkörettel. S gyakran az IBUSZ jóvoltából „vizecske”, ami ízre, színre víznek tűnt, — csakhát éppen beszédesebbre oldotta a nyelveket, mint a kútvíz. A 18—20 emeletes, több száz turistát fogadó szállodákban hogy tudják olyan precízen megszervezni például az étkeztetést? Percnyi pontosan ülnek a helyükre a mongolok, a németek, a magyarok, az angolok, az étel mindig friss és meleg, a keményített szalvéta milliméterre a helyén. A koszt tehát kitűnő. Csakhát... Hazafelé a magyar étkezőkocsiban jobbra nézők, előre és hátra; nagy falatokban nyeli mindenki a sós-paprikás kenyeret. A vásárlás. Hát igen, mi tagadás szeretünk bevásárolgatni. Itthon is, külföldön is. De hát míg idehaza a tízfillérrel olcsóbb tojásért képesek vagyunk körbejárni a fél piacot, addig a határon túl válogatás nélkül mindenre vevők vagyunk. A télen is barna növénytermesztő munkás kvarclámpát keres, a szakácsnő háztartási robotgépet. Nem átallom megkérdezni: minek veszik? „Jó ha van otthon” —■ felelik, s egy cetlire felíratják a lámpa meg a robotgép orosz nevét. Bámulatos, hogy milyen ügyesen tudja egyik-másik útitársunk itt is kifülelni, hogy mikor hol mit lehet kapni. Szabad óráim egy részében villanyvarrógép után kajtatok — eredménytelenül. A pályaudvaron csak kapkodom a fejem, itt is ott is cipelik a varrógépet. Nincs mit tenni, a gyerekeknek játékokat, valamint ameriká- nert, kissatut, üllőt, csavar- kulcskészletet — a barátságvonat tolvajnyelvén „fur- dancsot” — veszek. Hogy minek? Jó ha van otthon. Szó, arni szó, én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. Szavaink A szociológiai alaptétel itt is igaz: a nagy közösségben kialakulnak a kis csoportok, méghozzá nem is véletlenül, hanem az azonos mondanivaló hozza össze valami megmagyarázhatatlan módon az embereket. Akárcsak a munkahelyi közösségekben, barátok között vagy a családban rövid idő alatt megteremtődik a sajátos jelrendszer és szóhasználat. Reggelente hol egyik, hol másik újkeletű ismerősünk hozza az üveget és a kupicát, s jólesik vagy sem, le kell hajtani a pohárka snapszot. A kedves felszolgálónő legyen öreg, fiatal, szép vagy csúnya, Dunnyuskának hívjuk, az otthonról hozott bort cefrének, s ha utcán, áruházban, folyosón vagy társalgóban találkozunk egymással, megkérdezzük: „Oké a balhé?” Ha nem oké, hát akkor bizony „gubanc” van. A gyönyörű orosz dal a Kalinka „tölnásítva” így hangzik: Kapanyél, kaszanyél, kapanyél... A csoportok tagjai szó szerint egvmásra utaltak; az egyik gügyögi a nyelvet, a másiknak kitűnő a tájékozódó képessége, a harmadik mindent tud a forrasztópákáról, a negyediknek jó az ízlése, segít kiválasztani az ajándékokat. Annyi mindenről hall itt az ember, amiről máskor nemigen beszélünk. Megtudhatja például, hogy a nagyon népszerű és a nagyon népszerűtlen embereket nem a vezeték vagy a keresztnevükön emlegetik, hanem valamilyen tulajdonságuk vagy szóhasználatuk alapján kapnak nevet. Mulatságos, szomorú, kedves és megrendítő történetek bukkannak elő régvolt és mai emberekről. Beszélgetésre bőven van idő: szó esik arról, hogy a matematika nem más, mint keresztrejtvény, hogy milyen sok utánjárással jár egy házépítés, hogy a sok altató tönkreteszi az ember idegét, hogy a falunak bizony még mindig van „szája”, s hogy a többgyerekes családokban a legkisebb gyereket majdmindig elkényeztetik. Olyannyira összeková- csolódik rövid idő alatt egy kis közösség, hogy nekünk például kantinosunk is van. Igaz, mindössze három szót tud oroszul: vodka, pivo, és szigaretki — ez azonban cseppet sem zavarja. A túloldali élelmiszerboltban már ismerik, a város túlsó feléről is hazatalál, s fél órán belül kideríti, hogy a szállodát pillanatnyilag milyen náció lakja. Hogy érezte magát? ! Járunk-kelünk a hosszú szerelvényen, beszélgetünk; hazafelé már ismerősünk az is, akivel a barátságvonaton találkoztunk életünkben először. Német, János és felesége Tolnaszigetről, a bogyiszlói téeszből indult világot látni. Német-néni még hónapokkal ezelőtt sem gondolta, hogy valaha is eljut külföldre: tudta nélkül fizetett be a férje az útra. — A fiam azt mondta: a hátán visz ki az állomásra, ha magamtól nem megyek. Annyit, de annyit nézelődtem, hogy megfájdult a szemem. A körképnél szabályosan szédültem, akkora volt, hogy majdnem Szekszárdig elláttunk. Nem szégyenlem bevallani, a leningrádi temetőben még a könnyem is kicsordult. Hiába mesélném napokig, maga akkor sem értené meg a háborút, nekünk rámentek a fiatal éveink. Még csak annyit: mi örökös televíziónézők vagyunk, s csak most, az utazás után jöttem rá, hogy mennyivel más az, ha az ember a tévében látja Moszkvát vagy ha tapossa a földjét. Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Romániában és Németországban is járt már Nagy Sándor bácsi a tolna- némedi téesz tagja. Csakhogy akkor a második világháború idejét éltük, és a katonának futóárokban volt a fekvőhelye. Sándor bácsi azóta mondja magáról: kis- kosztú ember vagyok. S hogy mi tetszett neki legjobban? Leningrád. „Azok a gyönyörű, szép, műves munkák, és a Téli Palota. Elcsodálkozta- tó volt az a sok drágaság, festmény, bútor, faragás, porcelán. Egyelőre nem tudok rendet teremteni, egy nagy kazalban van a fejemben minden, amit láttam. Ha hazamegyek s megkérdezik: na mi újság odakinn? Csak annyit tudok mondani: „Jöjjenek el ők is. Mert a szépségről beszélni nem lehet”. Bandival hazaérkezésünk után két héttel találkozom a i szekszárdi piacon. Kezet fog, hátba vereget és így köszön: ! Druzsba! A zsebéből kétrét hajtott IBUSZ-prospektus kandikál ki. — Csak nem mennek valahova? — kérdem. — A fene se tudja. Találkoztam Ferivel, behívott az irodába és ezt a füzetet nyomta a kezembe. Átböngészgetjük az asszonnyal, aztán majd meglátjuk, mire megyünk. — Bandi! Mondja, emlékszik arra, mit láttunk Kievben, a Nagy Honvédő Háború Múzeumában? — Naná! Elfelejtette? Pedig hogy kinevettek! Meg akartam nézni egy réges-régi pisztolyt és beütöttem a fejem I az üvegbe. Hát persze! Ott, a messzi Kijevben derült ki, hogy Bandi életében először járt múzeumban. És külföldön. D. VARGA MARTA
