Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-23 / 18. szám
a Képújság 1979. január 23. Moziban Egyszeregy Kardos Ferenc, a jó filmrendező elhatározta, hogy színes filmvígjátékot készít, de közben nem szakít a társadalomrajz igényével sem, aminek legutóbbi filmjét is szentelte, az Ékezetet. Az Ékezet érdeménél kisebb sikere ösztökélte talán arra, hogy most a kacagtatás bevált formáját válassza: Végy egy képtelen ötletet, építsd föl nem törődve képtelenségével, majd add elő ugyancsak adva a komolyat. ötlete az volt, hogy egy ikerszülöttre vágyakozó apa Péter-Pál napján született egyszem fiát két faluban, két gyerekként anyakönyveztet. A Pétert és Pált játszó Garas Dezső monológjából értesülünk mindarról a bonyodalomról, ami a kettős életet élő gyermeket sújtotta felnövekvéséig, és a kitaláció itt válik tétovává először. Nemigen tudjuk komolyan venni — de nevetni sincs min —, hogy manapság valakiről nem veszik észre, hogy kettő helyett egy, amikor iskolába kell járni vagy amikor bevonul katonának. Az ötletben megrendültén nézzük tehát a fiimcselek- mény valódi indítását. Péter és Pál izgalmakkal teli kettős életét két család között bonyolítja, két énjének két felesége van. egy szolid szöszi fodrásznő és egy temperamentumos, kikapós fekete háztartásbeli. Egyik mellett szobafestőként, másikkal mint kőműves él, meglehetősen különböző jellemet alakítva. A renitens nézőközönségnek természetesen ezen is derülnie kéne, ehelyett folyton csak azon akadékoskodik, hogy hogyan lehetséges az asszonyok és a falu népe jámbor hite a két személy létében. .. ? Kikapós asszonya félrelépése adja meg a drámai lökést Péter-Pálunknak, hogy végezzen egyik életével. Meg- halasztja Pétert, ám a filmnek még ezzel sincs vége. Meg kell halnia a kettősség értelmi szerzőjének, az apának is — és szemünk láttára mennybe mennie —, hogy végre felkászálódhassanak a nézők székjeikről. Míg a történet nyújtásán, húzásán, bonyolításán erőlködik Kardos Ferenc, igyekszik képet adni egy mai község életformájáról, a lakosság ízléséről, igényeiről is. Sajnos, túlságosan elnagyolt ez a háttérrajz, és ha fel is fedezünk benne valóságelemeket, ezek nem kárpótolnak a történet sutaságáért, vérszegénységéért, és hogy a „komoly előadásmód” egyszerűen unalmas. Garas Dezső, Pécsi Ildikó, Bencze Ferenc, Papp Zoltán, Schütz Ila, Madaras József és Bánsági Ildikó külön-külön és együtt is alkalmasak lennének rá, hogy egy magyar filmvígjátékban jeleskedjenek. Most nekik sem sikerült. Virág F. Cva Köny " Czakó Gábor: Várkonyi krónika Czakó Gábor elég jó író ahhoz, hogy legyen saját és sajátos véleménye a világról. Ahhoz pedig elég gyakorlott, hogy véleménye közlésével kernély próbára tudja tenni az olvasót. A 450 oldalas „Várkonyi krónika” lapjain ez történik. A „krónika” megjelölés természetesen csak írói ravaszság. Várlkony any- nyira nem létezik, hogy az olvasó unos-untalan ismert falvakra és személyekre vél rábukkanni benne. Sőt annyira nem, hogy az író a könnyebbség kedvéért szükségesnek vélte, hogy pontos helyszínrajzot mellékeljen krónikájához. Ezzel is folytatva a félrevezetést, mert ez a krónika bizony: — regény, ami szolgáljon mentségére. A magyar irodalomban falukrónikát írni, Nagy Lajos Kiskunhalom-ja után, legalább akkora vakmerőség, mintha valaki ilyesminek Martin du Gard: Vén Európájának ismerete nélkül fog hozzá. Falun (és az országban) szerzett tapasztalatainkat azonban természetesen szabad egy képzeletbeli község keretei közé sűríteni. A községben legyen adva minden : sötétlelkű tsz-elnök, uzsorás trafiikos, bölcs kocs- máros, kevésbé bölcs tanácsi kirendeltségvezető, vén kujon esperes és egyelőre még nem kujon ifjú plébános, álforradalmár meg valódi, nazaré- nus és kultúrház-igazgató, továbbá fél tucat bővérű asz- szony, bő vérükből következő bonyolult szexuális kapcsolatokkal. A kép teljesebbé tétele érdekében tanácsos ide vezényelni író-olvasó találkozó ürügyén egy írót és barátját, a kritikust. Kell még félszűzies öreglány tanítónő, legalább három ifjú hölgy, akik már kezdik érezni az anyjuktól örökölt vér buzgá- sát. Továbbá jelenjen meg a színen egy nevelőotthonban sínylődött fiú, ismeretlen szüleit keresve. Utóbbinak Czakó — bizonyára nem életből vett példák híján szűkölködő fantáziája — nyomban négy lehetséges élő és elhalt apát ad. Biztosat legkevésbé maga az anya tud. Hja mindehhez hozzávesszük, hogy a szereplők túlnyomó részének neve vagy Gaál vagy Guti (esetleg mindkettő), időnként meghalnak, de azért tovább beszélgetnek, könnyen érthetővé válik az olvasónak az a vágya, hogy vajh a szerző a térkép mellé egy névjegyzéket és egy családfát is mellékelt volna! Várkony csöndesein sorvad és ezenközben fői a maga nem túl gusztusos levében. A szülőt kereső gyerek hazatérte és az író-olvasó találkozó ad alkalmat arra, hogy a szerző ennek a pokolbeli fazéknak időnként felemelje a fedelét és mint mindenhová belátó Krónikás, kalauzoljon bennünket a fortyogó embersorsok között. Újabb próbatétel az olvasó számára, hogy a Krónikás sűrűn szól közbe zárójelekben, vagy zárójelbe tett zárójelekben is, sőt ha elkapja a beszélőkedv, egész fejezeteket is szentel önmagának. Amiből ismét csak nem hiányzik a ravaszkodás, mert szíve szerinti gondolatai egy részét legsikerültebb alakja, a számlálhatatlan rán- tottákat tálaló és körtepálin- ka-féldeciket töltő, kocsmá- ros szájába adja. Mindezek után ne vegyük el az olvasó kedvét attól, hogy mind a 450 oldalt végigolvassa. Eleget buzgólkodik ennek érdekében maga a szerző, ezúttal már akár luci- ferinék is mondható módon. Ugyanis mintha az első száz oldalt csak azért írta volna, hogy a következő 350-től elriassza az olvasót. Nem szabad bedőlni neki! A „Várkonyi krónika” egy már rég nem „ígéretes”, hanem kiemelkedően tehetséges író kemény próbálkozása önmagával, kifejezőeszköveivel és a regényforma újításával épp ennyire. Újítás nincs a könyvben, ezt a formát már mások se hagyták kipróbálatlanul. Egy veszélye van: — további fokozása a reménytelen olvashatatlansághoz vezet, ami pedig aligha lehet regényírói cél. Ha nagyon odafigyel az olvasó; akinek nincs joga haragudnia azért, mert az író figyelmet követel tőle; akkor esetleg még néhány jóembert is talál ebben a Várkonyban. Áldani való szerencse, hogy az „igazi” Váhkony Magyar- ország térképén nem található. Legalább is egészben nem. Csak részleteiben. ORDAS IVÁN A Tolnai Könyvtáros új száma A napokban jelent meg a Tolnai Könyvtárosnak, a megyei könyvtár kiadványának legújabb, 1978'3-as száma. Közli Kaczián Jánosnak, a megyei pártbizottság munkatársának alapos és nemcsak a szakemberek számára tanulságos, statisztikai adatokkal bőven alátámasztott tanulmányát Könyv és művelődés címmel. Devecseri Zoltán, a bonyhádi városi művelődési központ munkatársa gyakorlati megjegyzéseket fűz az író-olvasó találkozók rendezéséhez, Lóridon Ilona, a megyei könyvtár munkatársa módszertani levelével a községi könyvtárosoknak kíván segíteni a helyi szervek számára készülő különböző beszámolók készítésében. Gacsályi József, aki ugyancsak a megyei könyvtár munkatársa, a Szekszárd melletti Sötétvölgyben megrendezett, immár harmadik olvasótábor krónikáját ismerteti és összegezi a tapasztalatokat. Az ősszel tartott műszaki könyvnapok rendezvényeiről Hargitai Anikó, a megyei könyvtár munkatársa számol be. Az Arcképek sorozatban Virág F. Éva, a Népújság munkatársa Her- czeg Ágnest, a paksi járási könyvtár vezetőjét mutatja be. A Továbbképzés rovatban ezúttal dr. Esze Tamás kandidátus, tudományos kutató összegezi azokat az adatokat, amelyek — sajnos meglehetősen csekély számban — Béri Balogh Ádámról jelenleg rendelkezésünkre állnak. A Helyismeret, helytörténet rovatban dr. Kisasszony Éva, a megyei 'könyvtár helytörténésze ismerteti Garay János Tolna megyéről szóló írásait. A Könyvespolc rovatban Lovas Henrik, a megyei könyvtár igazgatója írt recenziót a megyei levéltár kiadásában megjelent „Évszázadokon át — Tolna megye történetének olvasókönyve I.” című kötetről. Rádió Fegyvertelen karácsony? Az elmúlt szombaton reggel, néhány perccel a hétórai hírek előtt, a Kossuth Rádióban kurta hírrel örvendeztették meg a hallgatót. Ezek szerint 1979. december 1-től Svédországban tilos forgalomba hozni , olyan játékszereket, melyek a gyerekek agresszív ösztöneit fejlesztik. A kommentátor — hangjából ítélve alighanem Hável József —, úgy vélekedett, hogy ez nagyon szép, de ettől a svéd fegyvergyárosok még aligha hagyják abba az ipart, melynek révén világhírre és világhíres jövedelemre tettek szert. Bizonyára igaza van, csakugyan nem hagyják. De azért nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban csak a svéd hadiipar és az állítólag nem is kicsi, pompásan felszerelt svéd hadsereg kell, hogy az eszünkbe jusson. Esetleg az is, hogy bizony az ötlet jó. Jó, de ilyen formában valószínűleg önbecsapás. Magam sem szeretem, amikor óvodások szikrázó műanyag géppisztolyokkal ölik halomra képletesen egymást és békés polgári otthonokban távirányítható tankok száguldoznak a széklábak között. Boldogult ifjúságom idején nekem inkább az íj és a nyílvessző volt a fegyverem, de én még a harmatos lelkű May Károly hatása alatt nevelődtem. Ennek ellenére azt hiszem, ha a svéd illetékesek következetesek akarnak lenni, akkor drákói szigorral kell irtó munkát végezniük a televíziós műsorok, színházi előadások berkeiben éppúgy, mint a világirodalomban, melyet már Gilgames se békevédelmi tevékenységgel kezdett, az Iliászról nem is beszélve. Az agresszív ösztönök visszafejlesztése érdekében vívott harcban a svéd il- létékeseknek ezenkívül nem lenne szabad mellőzniük az ökölvívás, a dzsudo, a karate, sőt netán az öttusa egyes ágait sem, mely utóbbit, ha jól emlékszem épp békés svéd katonatisztek kezdeményeztek egykor. Feltétlenül csökkentené a svéd ivadékok fejlődő agresszivitását, ha jó szüleik ritkábban nyúlnának pálinkás pohár után és bicska se nyílna a kezükben, mely utóbbi náluk ugyan ritkábban esik meg, mint a vad magyaroknál, de azért nem ritkaság. összegezve az egyetlen rádióhír keltette gondolataimat, azt hiszem az agresszivitás csökkentését valahol a nevelés és a társadalmi együttélés berkeiben kellene kezdeni. Talán nem is csak Svédországban...-s. n. TV-NAPLÓ Party A Vészi Endre novellájából írt, Party című tévéfilm kapcsán elmélkedhetnénk egy sort a műsoridő szerepéről. Szerdán háromnegyed tíz előtt öt perccel mutatta be a televízió, olyankor, amikor a legtöbb televíziónéző családban lekapcsolják a készüléket, indulnak mosakodni, fürödni, készülődnek a lefekvéshez. Ebben az időpontban kevesebb az esélye a filmnek — amiről még ismertető sorok sem jelennek meg —, hogy sok nézője lesz. Pedig ez a Gábor Pál rendezte háromnegyed órás tévéfilmnovella alighanem sokaknak tetszett volna, sokan beszéltek volna róla a másnapi munkahelyi „műsorbörzéken”. Szerencsére, megismétlik: január 27- én, a második műsorban, így akik elmulasztották, akkor pótolhatják majd. A Party témája egy nem újkeletű, furcsa jelenség: egyes magas jövedelmű, vezető beosztású emberek nagypolgárokat majmoló magatartása, és az ebből következő — áttételesen is jelentkező, tovább gyűrűző — jellemtorzulások. A hatalmas kertben álló luxusvillában élő, egykori munkásból lett vezérigazgató partyra készül, mert háztartásbeli, úrinőszerepet játszó hitvese partyn óhajtja bemutatni a „társaságnak” Afrikából hozott csodagrillsütőjüket. A szerkentyű üzembe helyezése a házi ezermester, Gyenis feladata, aki egyébként a vezérigazgató gépkocsivezetője. Gyenis, akit foglalkoztat, tudat alatt vonz a vezérigazgatóné figurája, az asszony kérésére vállalja, hogy az estélyen kezelje a grillsütőt. Miközben „vezéreknél” a party körül forog a világ, Gyenisék- nél az asszony baját kéne megoldani. Sofőr, és olyan előérzete van, hogy balesetet fog okozni. Mégsem veszik le a kocsiról, mert az orvos egészségesnek találja, és munkaerőhiány van.... Gyenis pedig a saját „party - jukról” álmodozik, ahol villanykörték adják a díszkivilágítást és pacalpörkölt az ünnepi menü. Végül — ki tudja miért dönt így — a vezérigazgatói partyra asz- szonyát karjára fűzve, ünneplősen állít be. A váratlan történés kínos helyzetbe hozza a háziakat. Ki, hogyan reagál? A vezérigazgató nem meri megtagadni egykori munkás-önmagát — bár asszonya erre biztatja —, felesége azonban úgy bánik Gyenisnével, mint hajdan a cselédekkel szoktak. „Evett, ivott eleget...?” — kérdezi, aztán finoman kidobja. Az asszony — aki azt hitte, férjével együtt meghívott vendég — belekarol a grillsütőt otthagyó Gyenisbe, és elballagnak. Talán a rendező mesteri, finom stílusának köszönhető de a munkásházaspár „elballagása” nem őket, hanem a partyt, a partyzókat szégyeníti meg. A remekül játszó Horváth Sándor, Bódis Irén — a Gyenis házaspár alakítói — azt is elérik, hogy a férfi házi ezermesterkedéseiben nem a szolgálatot, a talpnyalást érezzük, hanem az ■ösztönös segítőkészséget. Ennek a nagyon emberi tulajdonságnak az összemé- retése esik meg azon a bizonyos partyn, a nagyravágyó, üres gőggel. A győztest nem a film hirdeti ki. Mindenki maga dönt —nem kétséges, kiknek a javára. V. F. É . Tolnay Karoly Forradalmak nemzedéke címen fogta egybe a tv azt az interjúsorozatot, amit az elmúlt években .készítettek, s amelynek egyes darabjait — bár gyakran a második műsorban — már láthattuk. Ennek a nemzedéknek tagjait szétszórta a történelem, s nem egy közülük a . világ élvonalába került, otthon alig ismerték nevüket. Pedig magyarságukat hűségesen megőrizték, s csak csodálkozhattunk, hogy évtizedek múltán is milyen szépen és hibátlanul beszélik nyelvünket, s milyen hálával emlékeznek ifjúkoruk mestereire. Mint a Nobel-díjas Wiegner Jenő, vagy a nemrég, már itthon elhunyt Häuser Arnold, vagy a század legnagyobb műtörténésze, Tolnay Károly, akit most viszontláthattunk. A filmsorozat jelentősége felmérhetetlen, hisz a szereplők maguk szólnak hozzánk, s meghitt jelenlétük a személyes átélést jelenti. Tolnay Károly 1918-ban ment el Magyarországról, „gazdagon mentem el hazulról”, emlékezik, s bár Bécs- ben a nagyhatású Drovák mellé került, de nyugodt önérzettel mondhatja: „Már tudtam valamit, amit ő nem tudott. Amit Lukácsék és Fülepék csináltak, valami olyan volt, amit a bécsi egyetemen nem tudtak még.” A fiatal Tolnay Károly a pesti Vasárnapi Körből került Bécsbe és a nagyvilágba, ahol Lukács György, Mannheim Károly, Hauser Arnold volt barátja és szellemi társa, Fülep mellett, de közéjük tartozott Kodály, Bartók, Fogarasi Béla, s természetesen Balázs Béla is, akiről manapság érdemtelenül kevés szó esik. Tolnay Károly visszaemlékezése egy kort idézett meg, s közben arról is meggyőződhettünk, hogy milyen kiváló ismerője a mai magyar irodalomnak, s jó volt hallani elismerő szavait: „Magyarországnak van még mit adnia szellemileg, s úgy találom, hogy más országban — Franciaország kivételével — pillanatnyilag ehhez hasonló nincs is.” Tolnay Károly most töltötte be nyolcvanadik évét, s reméljük, Michelangelója után más könyvei is megjelennek magyarul. A tv-beszélgetések egy sorozatát egyébként a közelmúltban könyv alakban is megjelentették, A század nagy tanúi címmel, a televízióban pedig folytatódik a sorozat, s a héten Duczynska Ilonát láthatjuk viszont. CSÁNYI LÁSZLÓ I Zenei krónika z Augusz-ház legutóbbi hangversenyén a kamarazene-irodalom ritkábban játszott alkotása; kaptak nagyobb szerepet. Nem várt magas színvonalú előadással keltett kellemes meglepetést Mozart g-moll kvartettjének bemutatása. Ez egyben egy új együttes bemutatkozását jelentette, aminek csak örülni tudunk. Nincs ugyan még minden szólamban egyforma tónusú hangzás, homogén összkép, azonban Ágoston A nikó, Sárközi Miklós, M. Pálma Ilona és Mártonka Tünde produkciójában csodálni kellett a gondosan megmunkált, stílusos, ízléses, szép muzsikálást. Helyenként, például az első tétel kidolgozási részének és a visszatérésnek szép megformálását, drámaibb hangvételét külön ki kell emelni. Falussy Mária Poulenc szonátájával remekelt. Klarinétjának minden regiszterében egyformán szép, puha hangja, lenyűgöző biztonsága a hangverseny legérettebb produkciójává avatta a művet. Nagy sikerének méltó társa volt Dobai Tamás kitűnő zongorakísérete. Milhaud modern francia zeneszerző kétzongorás darabját Ágoston Anikó és Thész László könnyed eleganciával, élő ritmusú, színes előadással vitte diadalra. Húr Jövő héten a Detektív két tűz között című filmről írunk
