Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
lO^PÜJSÄG 1978. december 10. VENDELIN PODSKOC: A társadalom motorfa Odakint esett, az idő szerfölött alkalmas volt a meditációra. Hlbaj mellettem ült és olyan intenzíven elmélkedett, hogy szinte hallottam agytekervényei zümmögését. — Heuréka! — bődült el váratlanul. — Mi az, Archimédesznek képzeled magad? — kérdeztem álnok mosollyal. — Hallgass ide, mire jöttem rá! — rikoltotta. — A ne a társadalom motorja!!! Meghökkentem. — Állításomat tudományos módszerekkel is be tudom bizonyítani! — kiabált Hlbaj. — Minden férfi arra törekszik, hogy megszerezze a nőt. De hogy szerezze meg? A megfelelő létfeltételek megteremtésével, vagyis pénzzel! Azt pedig a társadalom számára hasznos, szorgalmas munkával biztosítja. Nem jutottam szóhoz. — A férfi azért termeli az anyagi javakat, mert tevékenységének hajtóereje, mozgatója, motorja a nő! Hlbaj felsorolt egy csomó férfit, akik — ha a nők nem gyakoroltak volna rájuk áldásos befolyást — egy hónapban egyetlen műszakot sem dolgoznának. De így szorgosan munkálkodnak, a családjuknak élnek, építik a szocialista társadalmat. — Csakhogy én ismerek egy nagyon intelligens embert, akit éppen a nő juttatott a kocsmába — jegyeztem meg. — Ilyen eset csak szórványosan fordul elő — magyarázta Hlbaj. — Ki tudja, hogy a termelés, tudomány, kultúra és politika hány kiváló képviselője, akik most az állam támaszai és büszkeségei, üldögélne a kocsmákban, ha nem lennének nők?! Kezdte volna sorolni azokat a kiváló személyiségeket, akik nézete szerint a kocsmákban üldögélnének, én azonban bizonyos szubjektív okokból megakadályoztam benne. — Ö, nő, a férfinem jótevője! — kiáltotta akkor Hlbaj. — Családok fenntartója, a törvényes határok közti lét serkentője! Dühösen ökölbe szorítottam a kezem, nagyot ütöttem az asztalra, és egyenesen Hlbaj arcába vágtam a szitkokat. Ezzel mélyen megsértettem finom lelkét, s már- már félni kezdtem, hogy talán évekig egy árva szót sem fog szólni hozzám. — Irigyled a felfedezésemet! — szólalt meg mégis legnagyobb örömöre egy idő múlva. A börtönajtó mögött vasalt csizmák súlyos léptei dübörögtek el. Hlbajjal gyorsan az asztalhoz ültünk és folytattuk a tollfosztást. Mostanában ez az új foglalkozásunk. Hlbajnak azért, mert a nő nem gyakorolt rá áldásos befolyást, következésképpen Hlbaj a kocsmákban ücsörgött és szabad idejében üzleteket fosztogatott. Én pedig — házasságszédelgés miatt. Fordította: Zahemszky László Thiery Árpád: Házasság születik Aznap még egyszer találkoztam a forgalmistával. A Baross utca felől jött a téren át, Nórával. A lány papucsban'bicegett. A bokája táján friss gézkötés fehérlett. A kezében süteményes papírtálcát tartott, a cukrászdából hozhatta. Erdős most is a vasutasegyenruháját viselte, sapka nélkül. Két karjával átölelve hatalmas papírcsomagot cipelt, amely inkább terjedelmes volt, mint nehéz. Futólag megállapítottam, hogy Erdősből most hiányzik az a kimértség, amit a Népligetben megirigyeltem tőle. A tartása megalázott emberre emlékeztetett. Ettől megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is szántam őt. Úgy találtam, hogy délelőtt óta alakra is kisebb lett. Elégedett voltam. Azt mondtam magamban: — Lám, beteljesedett a sorsa. Amikor meglátott, elvörösödött. A fejét is elfordította. Ki akartam kerülni őket, de Nóra elém állt. Meglepetés nélkül, nyíltan nézett rám, egy kicsit fürkészve. Halványan el is mosolyodott. — Miért akarsz elmenni mellettem szó nélkül? —kérdezte. Erdős néhány lépéssel hátrább megállt, másfelé nézett. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Egyik lábáról a másikra állt, a csomagot nem tette le. Szerettem volna mielőbb megszabadulni tőlük. Addig is minden erőmet arra összpontosítottam, hogy minél nagyobb közömbösséget mutassak. Nagy erőfeszítésembe került. Megnyugtatott, hogy különösebben nem jöttem za- zarba, mégis úgy álltam a lánnyal szemben, mint amikor egy rettenetes súly nehezedik az emberre. Talán még a légzésem se volt rendben. Sápadt is lehettem. Mégis bíztam abban, hogy ideig el tudom viselni ezt a nagy súlyt. Sajnos, nem sikerült. A súly megfogott, és szorított lefelé. — Délelőtt ott volt nálam az intézetben — intettem a forgalmista felé. — Megmutatta a levelet, amit tegnap írtál neki. Nóra megzavarodott. — Megmutatta a levelet? — kérdezte révetegen, majd egy pillanat alatt felfogott mindent. Nemcsak ezt a néhány percet itt, hanem mind a négy napot, szombat óta. Fölemelte a hangját. — Meg’- írtam neki! Igen! Olvashattad, hogy megírtam neki. És itt is megmondhatom, hatszemközt, hogy téged szeretlek, és nem őt. — Engem? — néztem rá meglepődve, majd Erdősre. — De azt is elmondta, hogy vasárnap, az építők ünnepén, a nagyréten... Ahol a madár se jár. Ha jól emlékszem, így mondta... Nóra elsírta magát. A forgalmista meg én szótlanul hallgattuk a szipogását. Eltelt egy idő, nem sok. Nóra egész közel lépett hozzám, szinte érintett. Megfogta a kezemet. —• Elmegyek veled — mondta hirtelen elhatározással. Sürgetően. — Velem? Hova? — Ahova akarod. Most azonnal. Most én zavarodtam meg. Vártam egy keveset, hogy időt nyerjek. Éreztem, hogy nevetséges vagyok, és mégis. Nemcsak a diadal érzése volt erős bennem. Megint boldog voltam. — Látod? — emelte föl Nóra a bekötött lábát. — Reggel fölsértette egy szög. A körúton vettem észre, hogy a süteményes csomag a kezében van. — Ezt minek hozod? — kérdeztem. — Majd megesszük, ha éhesek leszünk. Villamosra szálltunk. — Hová megyünk? Ez átvisz Budára. — Gyere csak! — sürgetett. A Várban megállt egy öreg, barátságtalan ház előtt. Széles kapubejárata volt, mint egy régi fogadónak. — Megérkeztünk — mondta. — Mi van itt? — nézegettem az emeleti ablakokat. — Majd meglátod — válaszolta Nóra, és a térdével benyomta a nyikorgó fakaput. A háznak kis udvara volt, összes dísze középen néhány szál dália, a hozzájuk tartozó díszgömbökkel. Az emeleti függőfolyosó korlátján szőnyegek szellőztek. A nyitott pinceablakból dohos, poshadt szag csapott meg. A méteres vastagságú falak se voltak bizalomgerjesztők. A folyosóval szemben volt a házmester lakása. Az ajtón egy madzagon zománcozott tábla lógott: „Dr. Hornyák Zoltánná házmester”. Az ajtó előtt egy szürke macska nyávogott, mert a karmai beakadtak a lábtörlő rongyba. Nóra benyitott. Lábujjhegyen lépett az előszobába, mégis bennfentesen, mint aki gyakran megfordul itt. Az előszobából három ajtó nyílt. A konyhaajtón egy kendős öregasszony dugta ki a fejét. Az előszobát betöltötte a pi- rítotthagyma-szag. — Te vagy az, aranyos? — tárta szét a karját, mintha át akarná ölelni Nórát, de nem tette. A papírcsomag után nyúlt. — Gyere, csak, gyere!... Mit hoztál nekem? Mi ez, aranyoskám? Csak nem cukrászsütemény? Mielőtt én is beléphettem volna a konyhába, Nóra a szemben lévő ajtóhoz tuszkolt. — Te menj csak be ide! Rögtön jövök én is, csak beszélek vele egy pár szót — súgta a fülembe, majd bement az öregasszony után a konyhába. N Nyirkos levegőjű, homályos szobába nyitottam be. Nehéz volt a szag, mint ahol hosszú ideje nem szellőztettek. A lehúzott vászonredőny átengedett valami kevés fényt. A falról pergett a mész, alóla kilátszott a régi festés maradványa. A sarokban öreg szekrény állt, oldalán egy szegről, szakadozott malaclopó köpeny lógott. Alatta egy pár poros, fekete csizma hevert. Az ajtó mellett volt a vaskályha, mellette egy széles, öreg kanapé, a fekvőhely. Az ablak alatt spárgával átkötözött könyvcsomagok sorakoztak, mint költözés előtt, vagy utána. Az asztalon három furulyát találtam. Az egyikbe belefújtam, szállt belőle a por. Az üres virágváza mellett egy zöldes színű keleties fej mosolygott, valami dísztárgy. Nóra rövidesen jött, ahogy ígérte. Mögötte az öregasszony csoszogott. A bal lábát húzta kissé, mint akit szélütés ért. A lábán ócska, kereszt- csatos posztócipő volt, minden lépésnél nagyokat csusz- szantott velük. Az öregasz- szony nyöszörögve leereszkedett egy" székre, a háta meggörbült. — Ő a Rózsi néni — mutatta be Nóra az öregasszonyt, és lehuppant mellém a kanapéra. — Van cigarettád? — Van. — Akkor kínáld meg Rózsi nénit, mert neki nincs. Az egész dobozt odaadtam. Az öregasszony rágyújtott. A cigarettától szemmel láthatóan jobb kedve támadt. — A jobb időkben, kedves fiatalúr — mondta kántáló hangon —, nemcsak cigarettából volt elég. A legfinomabb cigarettákból, mint a Mirjam és a Memfisz. Mindenem volt, én semmiben se szenvedtem hiányt. A múlt rendszerben én voltam itt a ház- tulajdonos gyerekeinek a nevelője. Én temettem el a háziurat. Utána az ostrom idején az egyik fiát és a menyét... De öreg koromra megcsappant a pénz. A házat államosították, házmester vagyok itt, de sajnos, ez a hivatal kevés pénzzel jár. A lakók is fösvények. Elnézik, hogy hordom nekik a boltból a kenyeret, a vajat, a tejet, és húsz-harminc fillért adnak borravalónak. Ha egy forint visszajár, azt már elkérik tőlem. Három nyelvet beszélek perfekt, fiatalúr, és idejutottam. Régebben angol és francia nyelvleckéket is adtam. A háziúr halála után egy évig tolmács is voltam a németeknél. Ebből sejtheti, hogy milyen jól tudtam németül is. Szomorúan felsóhajtott. — Él egy nővérem Angliában, de az is csak leveleket küld. Pénzt azt nem. Feltápászkodott, a cigarettát eloltotta a hamutartóban. — Hát, csak érezzék jól magukat — mondta barátságosan. A vaskályhához csoszogott, kinyitotta az ajtaját. — Ha fáznak, be is gyújthatnak. Van benne egy csomó papír. Amikor az öregasszony kiment, Nóra az ölembe hajtotta a fejét. — Itt jó helyünk lesz, amíg meg nem unjuk — mondta. — Reggelig is maradhatunk, és holnap is eljöhetünk. — Ki ez a néni? — kérdeztem. — A rokonunk. Az ő nővére, aki Angliában él, az én anyai nagyapámnak az első unokatestvére. — És ez a rossz csizma kié? Meg az a köpeny a szekrény oldalán? Nóra boldog mozdulattal megszorította a karomat. — Az mind a kettő a régi háziúr unokájáé, akinek az apját, meg az anyját az ostrom alatt agyoncsapta az akna. Rózsi néni nevelte fel a fiút. Népi táncos lett, és most külföldön turnézik az együttessel. Ha jól tudom, most Lengyelországban van. Úgy gondoltam, hogy ezzel minden a maga helyére került. A legkisebb részlet is. Nóra a szekrényből két vastag takarót vett elő. A kanapéra terítette, majd vetkőzni kezdett. Ugyanazt éreztem, mint szombaton esté az elhagyatott kertben, a bokrok alatt, amikor ott feküdt előttem kinyílva, mint egy festmény. Ugyanazt az égést. Lehunytam a szememet, hogy elraktározhassak valamit arra az időre is, amikor majd nem láthatom. — Nem fázol? — kérdeztem megborzongva. — Én? — nevetett föl Nóra mereven, mintha valóban fázott volna. Gyorsan a takaró alá bújt. Sokáig csöndben feküdtünk. A plafont bámultam, és eszembe jutott anyám és apám, ahogy mi otthon éltünk. Apám a mozdonyos táskájával, anyám az éjszakába nyúló várakozásokkal. Egyhangú életük volt. Úgy éltek, mint akik egy távoli cél érdekében csinálnak mindent. Rég elsüllyedt, jelentéktelen részletek bukkantak föl a gyerekkoromból. Az olyan napok, amikor nem ment szolgálatba és fél kilencig is ágyban maradt, én pedig a díványon ugrásra készen vártam, hogy mikor hív magához. Arra is emlékeztem, amikor az iskolában a tanítómmal beszélt. Magasabb volt a tanítónál, és amikor megszólalt, ahogy beszélt, mintha apám lett volna a tanító. Az is egzembe jutott, amikor a szomszéd átjött kölcsönkérni valamennyi pénzt, de nekünk se volt, apám szomorúan nézett a szomszédra, és annyira bántotta a dolog, mintha nekem, vagy a nővéremnek nem tudott volna enni adni. Aztán a temetői utakra gondoltam, ahogy anyámmal mentünk, minden vasárnap. Anyám mindig lehajolt és megcsókolta a fejfát, és akkor is, amikor eljöttünk. Én irtóztam ettől, mégis egyik alkalommal, amikor egyedül voltam kint kapálni a temetőben, körülnéztem, hogy meg ne lásson senki, és akkor én is megcsókoltam az apám fejfáját. Csak anyám halála után sejtettem meg, hogy mi volt a titkuk? Az ő életükben az volt a rend forrása, hogy ismerték saját magukat, és tudtak örülni annak, hogy miért élnek. Nórára gondoltam, ott a kanapén, én is ilyen életet szerettem volna magamnak. Támaszkotö Czinder Antal rajza PÁKOLITZ ISTVÁN: ROZSA Nyárutói alkonytájban kivirul Sztambul rózsája; hajnalt hervad szirom-ajka, — Allah sem segít rajta. RENDHAGYÓ Nárcisztikus paripa mustrálja szépségét a Boszporusz tükrében (Mikor Allah félre-dolgát végzi, egy szpáhi a ló hátára pattan.) ÁJTATOSSÁG Nem capiat a kerengőre, megspórolja fahangját; gépen-gajdolt énekére kóvályognak keringélve urak, hurik, haramják. ‘ IPARKODÓ Kücsük még a Mehmed, súlyos a portéka De nem rossz a kezdet, mert jól fog a kréta CSÁBÍTÓ A moslim lépeseién köröm közül faltuk a paksi Girst-féle szalámit. A botránkozó népség nyála folyt, neszelve, hogy a Sátán bűnre csábít.
