Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
1978. december 10. NÉPÚJSÁG 5 Szobrok, tájak, emberek Az alkotmány senkinek sem mindennapi olvasmánya. Talán éppen ezért nem árt emlékeztetni arra, hogy ez az alaptörvényünk valamennyi állampolgár részére biztosítja a jogot a közös dolgainkba való beleszóláshoz. Ide értve a legfontosabbakat is, melyek megvitatása az országgyűlésben zajlik. Itt — szép képalkotó készségű nyelvünk szavai szerint — nem tagok, megbízottak vagy küldöttek ülnek, hanem képviselők. Választóik, tehát minden e jogától külön ítélettel el nem tiltott, nagykorú, magyar állampolgár, a választók képviseletében. Felelősek szavaikért, ha tevékenységüket rossznak ítéljük, tisztségükből visszahívhatók. Egy szűkebb kör képviselői, a tanácstagok úgyszintén. Beleszólási jogunk azonban nemcsak ilyesformán közvetett, hanem kinek-kinek a munkahelyén közvetlen is. Tudva azt, hogy a beleszólási jog és a szüntelen nép- szavazásosdi természetesen kettő. Előbbi semmiképp se jogcím a fejetlenségre, összevisszaságra és a mindenbe, mindenáron való, hozzáértés és jó szándék nélküli, felelőtlen belekotyogásra. De ha ez így is van, úgy tűnik, mintha beleszólási jogunkkal ritkábban élnénk a kelleténél. „Épp én nyissam ki a számat?” — mondják a kényelmesek, esetleg megtetézve azzal, hogy „Én kaparjam ki másnak a gesztenyét?” Nagyon sok fejbeütést, letorkollást, indokolatlan retorziót kellett valakinek elszenvednie ahhpz, hogy ilyesfajta álláspontja érthető, vagy esetleg elfogadható legyen. De ez, sajnos, előfordulhat. sokan legszívesebben mindenbe beleszólnának. A másik a fenti, amikor már nem akarnak szólni. E két szélső érték között van az ilyenkor joggal, akár tisztesnek is nevezhető középszer (középút), az érett-érlelt véleményűeké, a tisztafejűeké, a felelősséggel beleszólóké. Ök azok, akik szinte teljes bizonyossággal előbbre veszik a dolgokat, akiknek csak megköszönhetjük, amikor hallatják szavukat. Cseppet sem bizonyos, hogy ezt a köszönetét, elismerést minden esetben meg is kapják. Van egy ismert, nem általános, de nem is ritka vezetői típus: — a kinyilatkoztatóké. Nem vagyok lélekelemző, így csak nagyjából sejtem, hogy ezeknek mi van a tudatalattijában. Olyasmi, hogy az ő elképzelésüknél, javaslatuknál, döntésüknél bölcsebb egész egyszerűen nem létezhet. Tehát aki azt bírnálni, vagy akár csak kiegészíteni merészkedik, az nem más, mint léha okvetetlenkedő. Igyekszik is — udvariasabb vagy udvariatlanabb módszerekkel — letromfolni, közömbösíteni. Nem létező „felsőbb” döntésekre, kideríthetetlen rendelkezések még kideríthetet- lenebb pontjaira hivatkozik, amivel előfordulhat, hogy ideig-óráig célt ér. Pedig célja cseppet sem nemes és még ennél is kevésbé demokratikus. A jó szándékú beleszólás jogát akarja csorbítani, ami Magyarországon csorbít- hatatlan kell, hogy legyen. A beleszólok szerencsére többen vannak, mint álcázott ellenlábasaik és hosszú távon feltétlenül ők kell, hogy sikert arassanak. Van egy állapot, ami rész- De miért legyen ez a táv ben életkor, részben tempera- hosszú? mentum függvénye, amikor (ordas) Megértő szavak a közízlés(telenség)ről Nem akarok valamilyen kerítésológiai tudományt alapítani, de úgy gondolom, hogy a napjainkban burjánzó kerítéskultusz megérdemel egy kis magyarázgatást, mert a dolog, ami a cifrára lyugga- tott és még cifrábbra festett bádoglemezekben és a különböző formára hajlítgatott, hegesztett gömb- és idomvasakban megtestesül, több annál, semmint hogy méla undorral, vagy elnéző lekicsinyléssel sopánkodjunk ítélkező szavakat. Több, mert benne a kollektív ízlés fejeződik ki, illetve a kollektív ízlés által jött létre. És azt mondják rájuk az emberek, hogy szép. A legtorzabb torzszülöttek úgy jöttek létre — és ezután is úgy jönnek létre —, hogy az újat építtető azt akarja, hogy az ő kerítése minden eddig volt szépnél is szebb legyen! Nem egy olyan ember van, aki a családi fényképekkel együtt mutogatja, legalább akkora büszkeséggel a házáról, a kerítés'éről, a ház kertjét díszítő várkastélyról és egyebekről a felvételeket. Nem egy olyan ember van, aki időnként a házával szemben lévő utcasoron megy haza, hogy új kerítésének panorámáját látva, újra meg újra megtöltekezzék azzal a jó érzéssel, amit általában a szépség — jelen esetben a kerítés látványa, szemnek- léleknek okoz. Halálosan komoly dologról van itt szó. A lélek szép utáni éhe, mely Bartók, Ady, Picasso és sorolhatnám vég nélkül a művészek nevét, műveiért áhítozik — ma még emberek sokaságánál — gyakran teljes sikerrel, igen hitvány abrakkal csillapít- tatik. Azt hiszem nem kétséges, hogy a kerítések díszeiben, a kerti törpékben, a nagy rafinériával — csíkok, vonalak, sokszögek, csempék, tükörlapok, színek garmadájával kimódolt vakolatok létrejöttében, a sok más mellett legalább akkora arányban van jelen az a jó szándék, hogy az én házam, a környezetem szép legyen, sőt szebb, a legszebb legyen. Egykoron így volt ez a népművészetben is. Hogy a kerítésnél maradjunk, például a festett, faragott székelykapuk esetében. Csakhogy, amíg az akkori „kollektív művészet” időt állót, ma is gyönyörködtetőt, művészi alkotásokat hozott létre, addig a mai „kollektív művészet’” — ...? Talán azt is mondhatnánk, hogy a fejlettebb rendszerű, primitívebb létkörülmények között élt ember szépre vágyó lelke fejlettebb, igényesebb volt, mint sok ma élő emberé. A tárgyalt dolgokban valamiféle kollektív művészet, és ízlés, a szép éhének kielégítésére szolgáló művészeti igény van, arra bizonyíték az alábbi is. A népművészet — tudjuk — befogad, átalakít, más népek, művészeti korok (pl. barokk-népi barokk), jegyeiből. A mai „kollektív művé- szet”-et is megcsapta a modern kor szele. Ugyan hon- non máshonnan kerültek a díszítő elemek közé a fondorlatosán elhelyezett vonalak, háromszögek, sokszögek, az asszimetria? Az absztrakt, a nonfiguratív művészet hatására „modernné” vált a közízlés is, amely nem nagyon csiszolhatja magát a funkcionáló tárgyak díszítésével, mint egykoron a népművészet, az igazi művészettől pedig oly messze szakadt, hogy annak legfeljebb csak bizonyos külszines jegyeit érhetik el. A tény mi marad? Éhe a szépnek. És mi lesz? Kerítés. „Mert azt nem szabad meglátni a világon senkinek, hogy odabent semmi sincs.” — őr — Bizonyos viszonylatokban élünk. A nagyok között kicsik vagyunk, a kicsik között nagyok, a szobrok között emberek vagyunk, az emberek között gyakran merev szobrok. Persze úgy is igaz, hogy sokszor a szobrok között is szobrok vagyunk, mert mint ahogy azok is ridegen nézik emberi voltunkat, úgy mi is értetlenül a ő mivoltukat. Bizonyos viszonylatokban a szobor már nem is szobor, hanem csak egy tárgy. Tárgy, mely felemelendő, ledöntendő, elkerülendő akadály, tisztítandó, mindamellett, hogy a szép, a tetsző és nem tetsző számtalan árnyalatán át is harmonizál, vagy disszonáns emberrel, tájjal. Át- meg átszövik életünket, életüket a kapcsolatok, viszonyok százai, ezrei. Ezek a viszonyok és kapcsolatok emberekkel, tárgyakkal, tájakkal, szobrokkal, természettel teszik az életet. Ez maga az élet, az életünk. És ez a szobrok élete, hiszen élnek ők is, mert hatnak, megváltoztatnak, formálnak, jelen vannak és hiányoznak. Kinek így, kinek úgy, de mindenképpen részeseink. CZAKÓ SÁNDOR A sziklafal a szoborban végződik — a szobor a sziklafalban folytatódik A gyerekek játszó-mászó, ülőalkalmatosságnak nézik a szobrokat A japán művész stílusosan a barackfa mellett állította fel művét A Prométheusz most fémelem, melyet fel kell állítani A gereblyézőnek a mohácsi hősi temető fafaragásai ke- \ rülgetni való akadályok Fejmosás, avagy a műveletet végzőnek a Babits- szobor tisztítandó tárgy A kis puttó kerti törpévé „lényegült”. Eldobni sajnálták. Szobába tenni méltatlannak találták.
