Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
A rtÉPÜJSÁG 1978. december 10. Illem kell Horog orvost fogni Néhány évvel ezelőtt a Ludas Matyi tolnai oldalában, megjelent egy Ikarikaltúra, amelyen a tanácselnököt ábrázolták, úgy hogy a fáin ül, kezében horognyél van, a horgon pedig csalinak egy lakás. Orvost akar fogni. — Egészségügyi téren 1975. volt Tolnán a mélypont — mondja Toronyi István tanácselnök. — Nemcsak a Ludas Matyi, hanem ezt megelőzve a Népújság is foglalkozott az akkori helyzettel. Betöltetlenek voltak az orvosi állások. Egyik orvos a másiknak adta a kilincset. A meghirdetett állásokra jelentkezők a helyzet megismerése után szóba se álltak velünk. Milyen volt a helyzet? Kevés volt a lakás, ami pediig volt, az — mit is mondjak — igen ramaty állapotban. Első legfontosabb feladatnak az orvoslakások rendbetételét ttekintettük és mellette újak építését. Százezer forintos költséggel felújítottuk az Árpád utcai lakást. 1976-ban megyei támogatással épült egy lakás, a PATEX és a Selyemgyár támogatásával még agy. Rendbe tettük a központi rendelőt. Majd az általunk még igen fontosnak ítélt tényezőt, a fizetést is rendeztük. Jelenleg minden orvosi állás betöltött. Ez azt jelenti, hogy van. öt körzeti orvosunk. Tavaly kaptunk még egy státuszt, mert addig csa'k négy volt. Melletük két gyermek- két fog-, és egy üzemi orvos tevékenykedik községünkben. Az egészségügy nélkülözhetetlen dolgozói még a védőnők, ákik öten vannak, öt a körzeti betegápolók száma és nyolc az orvosirnokoké, illetve asszisztenseké. Az ő táborukba tartoznak a bölcsődei dolgozók is akik harminchétén vannak. Jelenleg tehát minden helyen megvan a szükséges személyzet. — Akkor azt mondhatjuk, hogy megszűntek az ellátás gondjai? Igen. A lakások száma kielégítő, bár az igazsághoz tartozik, hogy van egy orvos házaspárunk is. Ha az ő helyüket két különálló személy foglalná el, akkor kellene még egy lakás. Viszont bölcsődéink, bár minden követelménynek megfelelnek, öreg épületekben vannak, tehát előbb- utóbb számítani kell arra, hogy nagyobb ráfordítást igényelnek. Még nem említettem, de nagyon fontos, hogy megszerveztük az éjszakai ügyeletet úgy, hogy a központi rendelőnkben minden éjszaka ügyel egy orvos egy asszisztenssel. így a nap bármely szakában elérhető az orvosi szolgálat. Ehhez tartozik még az is, hogy január elsejétől az orvosok rendelkezésére bocsátunk egy terepjáró gépkocsit, amely éjjel-nappal a szolgálatukban áll, és vele a legtávolabbi kültelek is elérhető. Erre már igen nagy szükség volt, mert a csatolt községek és lakott kültelkeik nagy távolságra vannak. — Mindezek után leírhatom, hogy megszűnt a vándorlás, kielégíthetők az igények? — A betegek és az orvosok részéről az utóbbi időben inem érkezett semmilyen panasz. Az orvosok közül hárman pedig a letelepedés gondolatával foglalkoznak. — ez — Novemberben két orvos lakást adtak át Hi ötödik iksz és környéke AZ EMBER, úgy az ötödik iksz táján, mind gyakrabban töpreng el a végesen és a végtelenen. Az idő és a tér, a világ végtelensége, az ember és a lét, az élet végessége mind feloldhatatla- nabb talány számunkra, és tudatunk is mind lemondób- ban veszi tudomásul a véges és végtelen e bennünk rejlő anakronizmusát. Az idő, amely a gyermekkorunk táján nem jelentett mást, mint két pont közti távolságot, mint fogalmat, amely összeköti a "tegnapot a mával és biztosan elvisz a holnaphoz, most valamiképpen más meghatározást kíván. Annak idején — tíz-e, vagy húsz éve? — ha arról olvastunk korosztályom- béliek, hogy valaki száz, vagy százhúsz évig élt, számunkra nem jelentett többet, mint egy érdekes hírt. Most odakacsintunk saját születésünk évszámára és a matuzsálemi kort idéző számra, aztán összeadunk, kivonunk; mennyi a még, mennyi a lehet? Az életrajzokban, származzanak azok nevesektől, vagy csak névvel bíróktól, ha olvasunk tallózunk, mindúntalan kiszámoljuk: néki mennyi méretett ki az időből? Az ötödik iksz és környéke — nem kell a Neander- völgybe visszalátogatnunk — még születésem táján, tehát az én életemben, a mj életünkben is, ha nem éppen matuzsálemi kort, de legalábbis tisztes kort jelentett. Valamiképpen az átlagélet- kort. Ennyire számíthatott általában az ember, amikor megszületett. Most azt olvasom, hogy az Egészségügyi Világszervezet szerint ma az ember 60—75 éves koráig tekinthető öregedőnek. Nem öregnek! Csak öregedőnek. Természetesen: általában. De konkrét igazság az, hogy hazámban is, az elmúlt három és lassan fél évtized hatására az átlagéletkor meghaladta a 70 évet. Aki most születik, az csak a jelenlegi társadalmi, egészségügyi, kulturális, civilizációs körülményeket is figyelembe véve, bízvást számíthat arra, hogy megéri a kort, amely a ni a i vélemények szerint még csak az öregedés kora. És nem az öregségé. így az ember — bízom benne — kétharmad élete alatt egy nemzedéknyi időt nyert az életnek! Fél évszázad alatt majd negyed- századot ! Tudom jól, hogy sok ösz- szetevője van az emberi élet meghosszabbodásának. Nem hiszem, hogy az emberiség átlagéletkora — pedig ebben benne van az indiai pária és a svéd polgár élete is — azért kapaszkodik csak mind feljebb és feljebb az idő végtelen fáján, mert ebbe az átlagba beleszámítandó a szocializmus társadalmi rendje óvta és gondozta „tábor” minden állampolgára is. Bár ezt nem kiemelni, oktalanság lenne. Nem hiszem, hogy ma csak azért élheti meg dédunokáját is mind több egykoron még nagyapának sem megélt embere korunknak, mert az egészségügyi kultúra,, a gyógyítás tudománya és a tudomány gyógyító alkalmazása lenne a domináns ebben. Még akkor sem hiszek e két és több más kisebb — bár kétségkívül hatással bíró — tényező kizárólagosságában e téren, ha tudván tudom, hogy mit jelent a higiénia, hogy egyetlen fertőzött ásott kút tízeket, százakat bete- gíthet meg, vagy éppen ölhet is meg, s ha azt is tudom, hogy az emberiség élete során nem a tudás vizét, de a halál mikrobáit itató effajta ásott kutakkal vette magát körül szó szerint is, meg képletesen is. AMIT HISZEK és amit tudok, amit nem abszolutizálok ugyan, de aminek vitathatatlannak tartom az elsőbbségét e kérdésben: az a béke. Ennek az évszázadnak két világháborúja, amelyből elsősorban a második már nem kímélt csecsemőt és aggastyánt sem —, majdnem a neander-völgyi ősember átlagéletkorára szorította vissza az emberiség átlagéletkorát, Nem merült fel semmiféle világszervezet statisztikájában még a gondolata sem annak, hogy vajon mennyi az emberiség várható életkora, mikor kezdődik az öregedés. Az ember, ha megélte a másnapot, akkor tartósan életben maradottnak volt tekinthető — valamiféle ilyes megállapítást lehetett volna tenni a háború és a háborúk idején egy akkor, a mai formájában még nem létező, képzeletbeli egészségügyi világszervezet részéről. Az a kegyetlen tréfa, hogy a koncentrációs táborban arra a kérdésre válaszoló fogolynak, miszerint hány éves, és hogy ő negyven lesz, hogyan vágta oda gúnyosan az őr, á, még hogy lesz... egyáltalában nem volt tréfa. Csak kegyetlen igazság. Olyan igazság, amelynek létét a nácizmus garantálta. De ne kanyarodjunk el, maradjunk az egészség- ügyi szervezet megállapításánál. Eszerint még jócskán van időnk, ha erőnk, egészségünk adja, hogy elérjük az öregedés kezdeteit, mi: hu- szonnyolcasok. És környékiek! Ha erőnk, egészségünk és — békénk adja. GYŰLÖLÖM a neutron- bombát. Igaz, semmilyen bombát nem szeretek, de ezt a neutront most különösen nem. Mert mindig elképzelem, és magam előtt látom is, hogyan lesz belőlem egyetlen pillanat alatt semmi. Hogy miért jutott eszembe éppen és most a neutron- bomba? Mert az ember, úgy az ötödik iksz táján, mind gyakrabban tűnődik el a végesen és a végtelenen. Mert a múlandóság is lehet emberi. És embertelen is. GYURKÖ GÉZA fi Hölgy 'i ati a születése utáni el- 'Éjf ső negyedórát leszá- mítva ellenállhatatla- nul boldog volt. örült, ha sütött a nap és szerette az esőt. Könnyen és közepes eredménnyel érettségizett. Imádta a kolléganőit első munkahelyén és azok is szerették őt, mert körülötte mindig derűs volt a légkör. Zsolttal egy KlSZ-rendezvé- nyen ismerkedtek meg, fél év múlva összeházasodtak. A háromévi albérletet észre sem vették, a házinéni minden hétfőn megkínálta őket a vasárnapi süteményből és átvette a neki hozott gyümölcsöt, zöldséget, néhány tojást, amit hol az egyik, hol a másik szüleitől kaptak. Nem mindig fogadták el, ilyenkor Kati már indulás előtt, szombaton összemosolyogta a városka piacán a legszebb árut, hogy legyen mivel viszonozni a házinéni kedvességét, aki olykor még rumos kávéval is megkínálta őket. Kati már gyereket várt, amikor — Zsolt gyárának támogatásával — megkapták a kétszoba-összkomfortos lakás kiutalását. Még boldogabbak voltak. Ősszel megszületett a gyerek. Kati tavasszal GYES-re ment és minden délelőtt tíz órakor kiült a ház előtti parányi kertbe, de a harmadik napon már nem tetszett neki valami. Egy hétbe is beletelt, mire rájött, hogy a gyerek még nem tud beszélni, márpedig neki ellenállhatatlan beszélhetnékje van. A szomszédokat csak látásból ismerte. A mellettük lévő lakásban középkorú házaspár élt. A lányuk reggel gimnázumba, este pedig diszkóba járt, függetlenül attól, hogy a kisvárosban aznap volt-e ilyen rendezvény, de ezt a szülei természetesen nem tudták. Jó két hét múlva megjött a megmentője, vendég érkezett a szomszéd lakásba. Kicsit kövérkés, talpig gyászba öltözött hölgy, aki reggeltől délutánig dolgozott. Kora reggel bevásárolt, reggelit adott a családnak, akik azelőtt csak teát ittak, állva. Délre — csak azért mert dél volt — ebédet főzött. Még csak egy hete tartózkodott a házban, de már kétszer fölmosott és egyszer letörölte a port az ablakpárkányról és összeszólalkozott az egyik földszinti lakóival, két eldobott cigarettacsikk miatt. Délutánonként elegánsan felöltözött, felhúzta a fekete kesztyűt is, pedig már nem volt hideg, Kati néha rövidujjú pulóverben ült ki a tavaszi napra. Amint rájött, hogy a Hölgy maga szabta munkáját elvégezvén kiül a parányi virágoskert egyetlen padjára, előveszi a könyvét és rágyújt — elhatározta, hogy délután levegőzteti a gyereket. Rövid két nap alatt úgy átszervezte teendőit, hogy egy perccel a Hölgy előtt ült le a pad egyik végébe. A kislány, akit szintén Katinak hívtak, délutáni álmát aludta. A Hölgy végigmérte Katit és nem szólt egy szót sem két órán keresztül. Másnap már köszönt és harmadik napon minden átmenet nélkül elkezdett beszélni. Kati öt napon át minden délután hallgatta, dermedten a szóáradatot. Csak árnyalatokban tértek el egymástól a monológok. — Milyen jó magának Életem, hogy ilyen férje van! Ráér itt naphosszat üldögélni a kicsivel. — A fiatalasszony közbeszólt volna, hogy van dolga elég a gyerekkel, de már elvégezte, meg hogy a kicsinek jár a friss levegő és neki is a pihenés, de nem mert megszólalni. — Az én uram nem tűrte az ilyesmit, mellette nem volt megállás, ha leültem öt percre már felcsattant — egy rendes asszony talál magának munkát a ház körül, meg kell a mozgás, ő bezzeg órákig olvasta az újságot, nem sajnálta magától a pihenést. A kosztpénzt is fillérre kiszámolta. — Lánykoromban, akkor voltam utoljára boldog. Hófehér madeira ruhában mentünk a bálba édesanyámmal. Senki nem tudta, hogy ő maga varrta és a gyönyörű kék pettyeset is. Akkoriban megszólták, aki kétszer vette fel ugyanazt a ruhát. Anyám értett hozzá, hogy másnak lássák a régi ruha. Apám jól keresett, valaki voltam én lánykoromban. Csak úgy raj- zottak körülöttem a fiatalemberek. Válogathattam volna közülük, de én még nem akartam lekötni magamat. Táncolni, azt nagyon szerettem. Csak forogtam a nagy bálteremben a fehér ruhában, könyékig érő kesztyűben. Ezt a mai fiatalok el sem tudják már képzelni. Istenem, hogy a segédjegyző, az milyen fess fiatalember volt, még szerenádot is adott. Gyertyát kellett az ablakba tenni, ha az ember elfogadta a szerenádot. Egyszer otthon sem voltunk, de a tízéves testvérem kirakta a gyertyát, szegény Józsi máig Sem tudja, hogy a kisöcsém- nek húzatta a cigánnyal, az Akácos utat. Most más világ van, és a menyem, mondhatom magának kedvesem, gonosz teremtés. Mindenben mást akar, mint ahogy az illendő lenne. Már a gyerek is hét hónapra jött. Mondja lelkem, rendes lány az ilyen? Mondtam is a fiamnak, honnan tudja, hogy tőle van, mit lehet ezt tudni a mai lányoknál! Bezzeg, az én időmben még egy csók is nagy dolog volt, alig-alig esett meg. Enni se ad rendesen a fiamnak, mindig csak a mozi, meg a színház és hideg vacsora. Kibírhatatlan mellette az élet, és még ő mondja, hogy fáradt a munka után, azt az egyszem gyereket csak el tudja látni, szegény kis angyalomat is ellenem neveli, múltkor is azt mondta a gyerek: a mamának az a mániája, hogy nem szereti senki. Kitől hallja az ilyet, ha nem az anyjától, még hogy mániám? Látom én mi folyik a hátam mögött — teljesen el akarja fordítani tőlem a fiam szívét, pedig istenem milyen jó gyerek volt: az, hogy szerettük egymást, és akkor jön egy ilyen kis cafka és a fiam már nem törődik velem, istenem mit szenvedek én... — és sírt. Diszkréten nyomta a szeméhez fekete szegélyes zsebkendőjét. — Ha az én jó uram nem megy el olyan hamar, nem lennék most a menyem cselédje. De inkább itt élek kegyelemkenyéren, nem megyek többet oda vissza! És ez így ment öt napon át. Az ötödik este Kati összeveszett a férjével, aki nem szólt egyet se, csak nézte a vihart, ami egy pár odavetett zokni miatt robbant ki. Zsolt az első mondat után kivitte a zoknit a fürdőszobába és csak akkor vágta be maga után a bejárati ajtót, amikor Kati könnyeivel küszködve bejelentette, hogy nem lesz senkinek a cselédje. Éjfélkor jött meg, enyhén mólésan és fél óra alatt kibékítette a feleségét. Másnap Kati délelőtt tíz órakor vitte a gyereket levegőzni, pedig be volt áztatva a mosnivaló. Délután az ablakból leste a Hölgyet, aki nem jött, se másnap, se harmadnap. Akkor a lépcsőházban megkérdezte a szomszédok lányát. — A hölgy mégis visszament a fiához? Elkerekedett a kislány szeme, nem értette miről van szó, aztán elnevette magát. — Ja, a Kati néninek is beadta a mesét? Nem volt a Matild néninek soha férje! Hát, nem látta rajta a Kati néni, hogy vénlány? — és már szaladt is lefelé a lépcsőn kuncogva. Kati utánabámult és csak amikor a mosógép berregni kezdett, döbbent rá, hogy ma szólították először . néninek. Méghozzá kétszer egymás után. IHÁROSI IBOLYA Egymillió új lakás Az elmúlt nyolc évben (1970—77 között) egymillió lakást építettek Csehszlovákiában. A 15 milliós lakosú országban mintegy ömillió háztartás van. A családok 50 százaléka a háború után épült, korszerű lakásban lakik. A lakások nagy részét lakásszövetkezetek építik. Az említett egymillióból 306 ezer a szövetkezeti lakások száma. További 276 ezer új lakás magánerőből épült fel. Az állam, akár a szövetkezeti lakásépítésnél, itt is vállalja a költségek egynegyedét, s a ház 15 évig adómentes marad. Az üzemi és termelőszövetkezeti építkezés is bevált. 1970—77 között 207 ezer gyári és tsz-dolgozó kapott új lakást. Állami eszközökből épült meg az elmúlt nyolc év alatt 205 ezer új otthon. Ezeket főként a kisebb jövedelmű többgyermekes . családok kapják. Az új lakások korszerűek, gyakorlatilag valamennyi központi fűtéses és melegvízzel ellátott. Az új lakások 81 százalékában a konyhák gázfűtésűek, a többiben villamos fűtés van. Az eredmények titka az előregyártott épületelemek, a gépesítés elterjedésében keresendő. Manapság az ország nagy építővállalatai nem egészen 400 órai munkával építenek meg egy lakást. A terv szerint a következő években ezt a 400 órát is csökkentik — 250 órára!
