Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-08 / 289. szám
1978. december 8. NÉPÚJSÁG 3 Épül az orenburgi gázvezeték — December 31-re befejeződnek a guszjatyini kompresszorállomás szerelési munkálatai és 1979. január 80-án az állomás készen áll a gáz fogadására — közölte Gerőcs Ferenc, a határtól legtávolabb eső magyar telep helyettes vezetője Guszjatyinban szinte már csak a belső munkák vannak hátra. Jelenleg 7—800-an dolgoznak és élnek a magyar telepen. Az építők java része már elutazott, most a szerelők dolgoznak teljes erőbedobással. A jövő év márciusának végére a magyar szakasz utolsó állomását, a guszja- tyini kompresszorállomást is átadják a magyar építők a szovjet üzemeltetőknek. Már készen áll 140 lakás, egy 140 férőhelyes óvoda, egy ABC- áruház, egy szolgáltatóház és sok más, magyarok építette létesítmény. Ezt a hatalmas munkát Guszjatyinban és az egész szakaszon úgy sikerült ilyen rövid idő alatt elvégezni, hogy az itt dolgozók megértették: Magyarországnak szüksége van az orenburgi gázra — mondotta Gerőcs Ferenc. Az Egyesült Izzó hajdúböszörményi gyárában izzólámpákhoz, rádiócsövekhez készítenek izzószálakat. Az izzószálakat Nagykanizsán, Budapesten és Vácott szerelik be a lámpákba. Számadás az emberekről Milyen volt hajdanán egy termelőszövetkezeti zárszámadási beszámoló? Ha jó „szóképességű” volt az elnök — és rendszerint az volt — akkor egy darabka papírra felírta magának a legfontosabb adatokat, azután felállt, és beszélt. Élőszóval, kicsit visz- szatekintve, kicsit előrenézve beszélt az esztendőről, leginkább pedig az emberekről. Megemlékezett a nagy próbatételekről és azokról, akik azt levezették, elmondta az elmúlt év emlékezetesebb kudarcait, de anekdotáit is. Azokban a régi, mai mércével mérve kicsit szövetkezetekben nem volt ritka az olyan beszámoló beszéd, amelyben minden tag vagy legalább minden család neve előfordult. Azután jött a méretek növekedése és a sokoldalú elemzés igénye. Szabályok írták elő, hogy mi legyen a beszámolóban és ennek bizonyításául a beszéd szövegét csatolni kellett a beterjesztendő jegyzőkönyvhöz. Az elnök kénytelen volt leírni a szöveget, és ebben valósággal nyüzsögtek az adatok, másra nem jutott se hely, se idő. Ennek ellensúlyozására találták ki, hogy a számokat előre kiküldik, így a beszámoló már a szöveges elemzésre korlátozódhat. De az emberekre így is alig maradt benne hely. Csak a típusszöveg: „tagságunk segítségével”, valamint a szocialista brigádokról való — elő is írt — megemlékezés. Nagyon jó lenne most ezen a gyakorlaton módosítani egy kicsit. A számokat mindenképpen ki kell küldeni, de talán az elemzést is jó lenne, mert a sok ezer hektárok sok millió forintjaiból adódó következtetéseket az egyszerű parasztember legfeljebb többszöri elolvasás után ■ tudja követni. Kellene viszont, nagyon kellene ismét többet beszélni az emberekről. Akár úgy is, hogy jó, a leírt szövegben legyenek benne az „elvárások”. De az elnök időkint tegye le a papírt, és saját szavaival, saját emlékezetére támaszkodva beszéljen az emberekről. Nagy próbatételeknek és ezek levezetése során a hétköznapi hőstetteknek most sem vagyunk híján, anekdoták is teremnek, ha nem is az irodákban, de a műhelyekben, az irányítópultoknál, a vezetőfülkékben feltétlenül. Azonkívül pedig keményedik a gazdasági helyzet, a helytállás anyagi elismerése — legalábbis széles körben — egyre nehezebb. A jövedelem behatárolt, mindenféle juttatást szabályoznak, mégpedig szorosan, mert szoros az ország gazdasági helyzete, a mezőgazdaságé éppen úgy, mint az iparé. De hát akkor az emberek legalább a szónoki emelvényről elhangzó szavakból érezzék, hogy fontosak ők ebben a hatalmas szerkezetben, hogy tesznek olyat, ketten-hárman vagy akár egyedül, ami az ezerfőnyi közösség históriájában is említésre méltó. És érezzék, hallják, hogy igaz, behemót gépek mozognak a határban, vegyszerek adagolásától várják az istállókban is az eredményeket, de mindezek mögött és fölött az ember áll. Az elnöktől, sőt a zárszámadási anyag előkészítőitől is átállást kíván ennek az új módszernek meghonosítása. Kicsit át kell hangolódni, ha az elnök a beszéd — legalábbis gondolati — előkészítése során be akarja tűzdelni, jó sorrendbe akarja rakni az események elérésének emberi mozzanatait is. Megéri azonban a cél a fáradságot. A zárszámadások — kopottnak tűnő kifejezés, de ideillő — emberközpontúságának visszaállítása. Mert lehet, hogy a régen áhított ebédlő felépítésére jövőre sem lesz pénz. Ezt azonban a joggal türelmetlenkedő emberek hamarabb megértik, ha a zárszámadás egész légköréből kicseng, hogy nem azért marad el a beruházás, mert itt nem tartják fontosnak az embereket. És lehet, hogy az 1979-es terv elkészítése során a személyi jövedelmeket kicsit szűkmarkúbban kell majd előirányozni, miközben a megoldandó feladatok növekednek. De ezt is könnyebb lesz elérni, ha a közösségi megnyilatkozásokba visszahozzuk azokat a régen oly kedves, néha szövetkezetszer- te hetekig emlegetett, egy- egy ember magánéletében pedig haláláig szép emlékként őrzött emberi mozzanatokat. FÖLDEÁKI BÉLA Gulyáskrém és vállfa Az ÁFÉSZ-ek és vállalataik ipari termelésének idei összértéke várhatóan megközelíti a 8 milliárd forintot. A szövetkezeti üzemek — alapvetően a helyi munkaerő- és nyersanyagforrások hasznosításával — sokféle áruval bővítik az üzletek, áruházak választékát. A húsüzemekben) az idén mintegy 500 ezer sertést és 40 ezer mázsa kisállatot dolgoznak fel. Csaknem 400 ezer mázsa kenyeret és 35 millió darab finompékárut sütnek, körülbelül 900 ezer hektoliter szikvizet állítanak elő szövetkezeti üzemekben . Híresek a kecskeméti Univer tubusos ételízesítői — különösen a piros arany, a gulyáskrém, a vegyes zöldségkrém és a mustár —, a berettyóúj- falusiak „bihari” házitésztái, a ikunszenitmártoniak cukrászipari és-hidegkonyhai készítményei, a győri ÁFÉSZ tartósító üzemének savanyúságai, befőttjei és szörpjei. Jelentékeny az az építőipari termékmennyiség is, amit az ÁFÉSZ-ek adnak a kislakásépítési program megvalósításához, a lakáskarbantartáshoz, korszerűsítéshez. Csaknem 300 millió forint értékű betonérut, mozaiklapot, cserepet, téglát, ajtót, ablakot gyártanak. Ellátják a több mint 24 ezer szövetkezeti kereskedelmi és vendéglátóegység tatarozási és karbantartási feladatait is, és saját kivitelezésben építnek föl számos kisebb alapterületű ABC-áruházat, vendéglátóegységet. ' Vannak olyan ÁFÉSZ-ek, amelynek ipari jó hírnevüket egy-egy sajátos profilnak köszönhetik. Ilyen az őrségi ÁFÉSZ is, amelynek faipari üzemében — a helyi cigánylakosság foglalkoztatásával — 30-féle terméket — vendéglátóipari üzletberendezéseket, kerti bútorokat, dísz- mozsarakat és annyi vállfát készítenek! hogy azokkal látják el az ország nagyobb ruhagyárait, nagykersekedel- mi vállalatait. Már úgyszólván kihalóban lévő szakmát művelnek — nélkülözhetetlen borászati eszközöket gyártanák — a zalalövői ÁFÉSZ kádárüzemében. A teljesen gépesített kisüzem hordókat, kádakat gyárt. KIBÉKÜLÉS Az öreg vigyázba vágta magát, szalutált. Na, nem úgy, mint negyven éve az altisztnek, de azért reggel a főnök érkezése előtt megigazította az egyenruháját, a portásépület környékét feltakarította. „Ne mondják az öreg Kecskemétire: nem viseli tisztességgel a hivatalt.” — Jó reggelt! — köszönt az új igazgató. A portás katonásan, kicsit meghajolva üdvözölte az új főnököt. A kézfogás után örömmel állapította meg: „Jó markos legény”. — Ilyen-korán igazgató úr? — szívta is volna vissza az urat, de akaratlanul kicsúszott a száján. Tavaly még ezt várták el tőle. Az új módi nem megy olyan hamar. Azt meg tapasztalásból tudja: „Minél kisebb a hivatal, annál nagyobb a rang”. — Sok a dolog Kecskeméti úr! — válaszolt a fiatal igazgató, jól megnyomva az urat. A vén „huszár” megrezzent.' „Én úr! Örök életben más keze-lába voltam!” — János bá’ úgy tíz óra felé jöjjön be az irodába — mondta az igazgató. — Értettem — válaszolta. „Na, vén bolond, elrontottad a hivatalt. Ezután ülhetsz otthon az asszony szoknyáján.” Pedig kell a pénz, az 1300 forintos nyugdíj nem sokra elég. Hiába törte a fejét, nem tudott rájönni, miért kell menni raportra. „Költött nekem leurazni.” Végül ebben maradt: „Majd bocsánatot kérek” — de mintha a nyelvét harapta volna meg. — „Bocsánatot kérni. Én, aki a jegyzőt, a falu urait soha nem követtem meg!” A nagy kérdőjel ott matatott továbbra is gondolatai között. Észre sem vette, hogy szállingóznak a munkások. Úgy tessék-lássék módon ügyelt. Az emberek mosolygósán, vidáman mentek be, nem figyelték az öreget, talán fel sem tűnt, ma nem olyan hivatalos. Az elsők, a hatórások megérkeztek. Zajos lett az üzem. Kecskeméti János kedvtele- nül tette a dolgát. Rend volt a környéken, a parányi kis szobában egy pihét sem lehetett találni. Vizsla szemekkel kutatta a hiányosságokat, semmi sem hibázott. Az irodisták érkezéséig nehezen telt az idő. Hét óra után még a ráncokat is elrendezte az egyenruhán. Sapkájának sildjét elvágósan állította be az orrnyergével. Köszönt, szalutált, köszönt, szalutált. Nyolcig így ment ez foly- ton-folyvást. A kisebb rangúaknak laza, a titkárnőnek, a főmérnöknek, az osztályvezetőknek feszes, gerincropogtató tisztelgés járt. Ebben a hatvan percben megfeledkezett a reggeli dologról az igazgatóval. Végül kicsi büszkés-vidámság járta áta. „Fontos poszt ez.” Aztán csak-csak elfogyott az emberfolyam. Megint magára maradt. Ez nem zavarta, el tudott ő lenni napokig. Nyugodt és becsületes ember volt Kecskeméti János kiérdemesült juhász, nyugdíjas részmunkaidős portás. Most valamit elrontott. Az igazgatóhoz kell menni. Akárhogy törte a fejét, csavarta a gondolatokat, csak az úrázás jutott az eszébe. Az óra mutatói nem akartak haladni. Felvette a telefonkagylót, a takarítók szobáját tárcsázta. Helyettest keresett. Kovács- né, falubelije, mindig azt hívta, ha valamilyen dolga akadt. Másra nem bízta volna a portásfülkét. Míg várt, öreges, szálkás betűkkel megírta az éjszakai jelentést. Lassan vezette a ceruzát. Minden szót, betűt megrágott. „Nem lehet a felsőbbséget félrevezetni.” Annuska, a falubeli jelentkezett. Szeretett a portán lenni, nézelődni, figyelni az utca forgalmát. — Hová megy Kecskeméti bácsi? — bácsizta, pedig ő volt az idősebb. Ez a szokás régről maradt. A maguk korabelié férfiakat magázták a lányok. Kecskeméti Jánost hogy hogysem még az idősebbek is bácsizták. Talán azért, mert tizenhat éves korában már saját nyája volt, évente talán ötször-hatszor, ha látták a faluban. — Az igazgató elvtárs hívatott tíz órára — ügyelt, hogy elvtársat mondjon. — Csak nem maga lesz a főportás? — az öreget szíven ütötte a kérdés. Titkon mindannyian számítottak a kinevezésre. — Nem tudom, nem mondta — most már vidámabb lett. „Hogy erre nem gondoltam?” * — Foglaljon helyet Kecskeméti bácsi! Az igazgató elvtársnál vannak. Pár percig várni kell — az öreg topogott a puha padlószőnyegen. Körülnézett az irodában. Most van itt másodszor. Aztán mégis elszánta magát. Leült. A fotelban szinte elveszett. Apró, kis, inas teste eggyé vált az ülőalkalmatossággal. Várt türelmesen. Jó tíz perc várakozás után feltárult a párnázott ajtó. Jól fésült, elegáns emberek sorjáztak kifelé. Az igazgató még itt is körbeugrálta őket. „Nagy kutyák lehetnek!” Mikor elmentek, nagyot sóhajtott a főnök. Odament a portáshoz, lekezelt vele és előreengedte az irodába. „Még a nagyságos úrnak sem volt ilyen bútora.” Az öreg izgalmában jó nagyot ült a bőrhozatú kanapéra. Belesüppedt. — Klárika, kérünk két kávét! — adta ki az ukázt az igazgató, meg se kérdezte kér-e. Az öreg egyre jobban elbizonytalanodott. A fogadtatás kedves, ha rosszat akar a főnök, akkor nem kávéztatja meg. „Nem lehet ezeken eligazodni.” — János bá’ azért hívattam, mert nem tudom elviselni, hogy maguk a váltótársával már két éve ' nem beszélnek. Tessék kibékülni! — az utolsó szavakat indulatosan mondta, értsen az öreg belőle. — Ilyen emberrel én nem barátkozok — felpattant, úgy válaszolt az ifjú igazgatónak. — Aki tolvajkodik, az nekem nem kollégám. — Jól van. Két napot adok a dologra. Ha akkor nem együtt jönnek ide, megkapják mindketten a munkakönyvüket. — Kecskeméti Jánosnak most minden előléptetési várakozása elmúlott. Ez még rosszabb, mint a reggeli úrázás. — Az mégis tarthatatlan, hogy egy butaság miatt maga minden másnap lekési a vonatot, három órával később ér haza. Csak annyit kellene tenni, hogy a váltó háromnegyed hétkor vegye át a szolgálatot — ezen már az igazgató is elmosolyintot- ta magát. Az öreg csak ült a puha kanapén. Összeszorítöt- ta a száját, az istenért nem válaszolt volna. — Hallottam, hogy múltkor le sem ült a többi portás közé, mert ott volt Bihari Gábor. a váltótársa. Mondja meg már, miért vesztek össze? — Két éve az egvik munkás leadott egy demizson bort a portán. Estére Bihari „megvámolta”. legalább két liter hiánvzott belőle. De mikor a gazdája jött érte. akkor én Voltam szolgálatban. Rám fogták a tolvajlást. Igaz. Bihari másnap duplán meghozta a bort, de a becsületemen folt esett. Ezért nem beszélek vele, nem is fogok sohasem. Tolvaj portásról még nem hallottam, csak itt nálunk. Mindenki nevet az eseten, engem meg piszkálnak érte. Inkább kérem a munkakönyvemet — egyszuszra mondta el a harag történetét. Az igazgató csak mosolygott, az öreg észre sem vette. — Régen volt ez már János bácsi. Béküljenek ki. Két nap múlva várom magukat. Nem szeretnék ilyen jó portásokat elküldeni — felállt, jelezve, vége a kihallgatásnak. Az öreg paprikavörösen hátrált ki a szobából. * Másnap Bihari Gábor váltás előtt egy órával jelentkezett. — Ne haragudjunk egymásra. Tudom, bűnt követtem el akkor — Kecskeméti János örült a közeledésnek, de ezt nem mutatta a másik előtt. Tegnaptól volt ideje a dolgot meghányni vetni. „Majd bolond leszek ezt a fájintos helyet elrontani.” Egyelőre nem békült. Morcosán adta át a szolgálatot és két év óta először érkezett haza rendes időben. HAZAFI JÖZSEF Tanyázó életmód Azt mondják, a régi időkben még Bécsből is jöttek borkereskedők a téli hónapokban Alsónánára. A községet a természet, a környező vidék soha sem kényeztette el. A környező dombos, akácerdőkkel, fenyvesekkel tűzdelt vidék soha sem biztosított jelentős táptalajt a mezőgazdaságnak, a tervszerű gazdálkodásnak. A vadászat sem biztosította az igazi megélhetést. Maradt tehát a házak mögötti domboldalakon a szőlőtermesztés és az állattenyésztés. A felszabadulás környékén Alsónána közvetlen határában 242 hold szőlő volt. Ma már lényegesen kevesebb szőlőterületet tartanak számon, de a szőlő, a pincészet reneszánszát éli. A község fölötti — valamikor „háromemeletes” — pincesor régi, beomlott pincéit sorra rendbe hozzák, átalakítják a szórakozni, beszélgetni, ki. kapcsolódni, (Alsónánai magazinunk lapunk holnapi számában jelenik meg.) Régi, felújított pin cék, egy soron Izzószálak mai igényeknek megfelelően. Ma már újra divat, hogy hétvégeken, munka utáni szabad időben a pincesorra mennek az emberek
