Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
1978. december 24. Képújság 7 Kolompár Bélának van egy hatodik, vagy valahányat! tk érzéke. Máskülönben Iiogv lehetne: késő est» mennek érte s ruhástól várja a riasztókat. Az öreg megérzi, mikor van Szekszárdim ] esőrcpedijsl Ez csak feltevés. Mindegy, ö az el-j ső, akit vinni lehet. • — Helyt köll ám állni! — mondja, s mutatóujja jelzi; fontos dologról van szó. Hányszor kellett Kolompár Bélának a 25 év alatt helyt állni? Egyszerű számítással: 25x265 = 9125. Az ünnepeket, szabadságot nem számolom, több mint 25 évet dolgozott, de a jubileumi jutalomhoz ennyi kell. Szóval ha a 9125-ön elgondolkozunk, becsületes a számvetés. Visszatérve a valahányadik érzékre. Kolompár Béla nem különleges ember. Csak ismeri Szdkszárd vízvezetékeit. A szolgálat után ezért nem vetkőzik le, minek, úgy is hívják. AZ ELSŐ ÜNNEP — Apám, a bátyám kinnt maradt a fronton. Belenőttem a munkába. Cséplőgép mellé szegődtem, 1946-ban. Végigjártuk az egész decsi- hegy alját. Vándorzászlót nyertünk meg egy csomó pénzt. — Közben a kávéval foglalkozik. Nem nagyon szereti, inkább jó Kisüstit inna. — Kérjünk Béla bátyám? —■ Azt azért ne! — szégyenlősen összehúzza magát. így is gond neki az igazgatói iroda pihe-puha fotelja. Kolompár Béla ünnepei „Kávé, nekem?...” — Dolgoztunk is azért a vádorzászlóért. Fönn a gépen két etető volt. Hordtuk a kévéket feszt. Hát ez vót az első munkám, az első örömöm is. — A bajuszpödrés nem maradt ki beszéd közben. Kackiás, magyaros legyen, ez a lényeg. A MÁSODIK ÜNNEP A negyvenes évek vége és az ötveneseik eleje bővelkedett eseményekben. Az öreget is sodorta a sors egyik munkahelyről a másikra. Járt állami gazdaságban, volt Pesten a Hídépítőknél, Szekszárdon a vágóhídnál. De volt olyan is, amikor Kolompár Béla munka nélkül élt. — Ott Pesten kitűnő sorom volt a Hídépítőknél. A főnöknek . jó embere voltam. Vitt az egész országba. Nyáron meg a Dunán rocsóztunk. — Nehéz belőle kiszedni az eseményeket, a jó valahogy nem maradt meg — mindun„Vándorzászlót nyertünk...” tálán a Talajerőnél érit sérelmeire kanyarodik vissza. Pedig szép dolgok történtek vele. Megnősült, lett család. Szekszárdon — a volt szennyvízderítő mellett — épített egy „házat”. Igaz, hogy egyetlen szobából állt. Érdekes, az ünnep mindig a munkával kapcsolatos. Lett ház, négy szép gyerek, volt és van egészség, akaraterő, és mégsem ez számít eseménynek, örömnek. A HARMADIK ÜNNEP A harmadik csak az újságíró szerint számítódik az ünnepek közé. Kolompár Béla 1960-ban szegődött a Talajerőhöz. S miért ünnep? Itt maradt hat évig. És Kolompár Béla haraggal jött el. — Elvállaltam mindenféle munkát. Éjjel-nappal dolgoztam. Meg is becsültek érte. Egyszer rászoktak arra, hogy én rakjam ki a vagonokat. „Nem fizették ki harmadszor...” Felvállaltam. A cigány gyerekeiket összeszedtem és szépen rendben lett a vagonügy. Sok pénz járt érte. Kétszer kifizették, harmadszor nem. Akkor azt mondta az egyik főnök féle: „Mit akar, talán annyit keresni, mint az igazgató!” Azt válaszoltam erre: „Ö otthon alszik éjjel, én meg itt vagyok!”' Aztán így ott hagytam őket. — Ezt a sérelmet talán soha sem felejti el. A beszélgetéskor legalább háromszor előhozta. — Hívtak a Víz- és Csatornamű Vállalathoz. Elszegődtem. Azóta is itt vagyok. Megbecsültek a vezetők, én is őket. — A mutató ujja ismét jelzi: „Helyt iköll ám állni!” A NEGYEDIK ÜNNEP — Vót egy kis pénzem. A tanács mindent elintézett. Na, nem pénzt adott, csak az OTP-nél a papírokat. Építkeztünk Szekszárdon a Ke„Magyarnak veszem magam...” mény Sándor utcában. — Mikor volt ez? — Nem is tudom, 66, vagy 67-ben. Akkor már itt voltam a vállalatnál. AZ ÖTÖDIK ÜNNEP — Ünnepség volt. Kifenve- kikenve az emberek. Egyszer csalk szólították a nevem. És akkor tapsoltak a népek: Kiváló dolgozó lettem. — Mosolygással emlékezik a régi gárdára, az 1970-es évekből. Abban az időben készült Öcsény, Szedres, Decs, Medina vízmű rendszere. Volt egy olyan brigád, egy összeszokott társaság, amelyre csak csettiinteni tud Kolompár Béla. — Ma reggel is szól az egyik: „Gyere velünk öreg”. Utána meg a másik hív. Hát csak egyre mehetek dolgozni. Ilyen volt az a régi brigád is. Tudja. Ezek között magyarnak veszem magam. Na, nem mondom viccelődnek velem. Mondják néha: „te, vén cigány”, meg ehhez hasonlókat, de ón is találok ki csúfneveiket nekik. — Úgy vagyak, hogy a vállalat érdekét is kell figyelni. Ne menjen el az a drága víz. Aztán néha egy csőtörésnél mintha ördögök lennének alattam, úgy húzza a pocséta a csizmám. De megyek. Szeretem ám, mikor jól zár a vállalat és felveszem a csomó nyereséget. A HATODIK ÜNNEP — Mindegyik gyerekem tisztességesen dolgozik. Van négy unokám. Van is ám méreg velőik! Olyanok, mint az ördögök! — Az asszony otthon van a ház körül. Jószágokkal foglalkozik. Tavaly leadtunk 12 hízót. Meg van kiskent, gyümölcsös is. Ami kell egy háztartásba. A HETEDIK ÜNNEP — Ma reggel mondják a többiek: „Na, mit csináltál megint öreg, hivat az igazgató!” „Biztos kirúgnak, meg- únták a csibészséget”! Na és mi fogad itt bent? Megkaptam a 25 éves jubileumért az egy havi fizetést, a vállalat ezt még megtoldita kétezerrel, és az építésvezetőségtől kaptam egy ezrest. * — Helyt köll ám áttnSi — mondja, s mutatóujja jelzi; fontos dologról van szó. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Szőlő és az ember Tulajdonképpen kénytelen vagyok elhinni, hogy a telefon hasznos dolog, de nekem sok hasznom nem származik belőle, hiszen két napja hivom hiába Bakonyi Józsefet, nincs vonal. Végre. Búgó hang, tárcsázás, legalább másfél percig hallgat a készülék, mikor elkezd berregni. Azonnal felemelik a hallgatót: Bakonyilakás. Kopogtatunk, azaz csöngetünk is, mert kezünk még rájár a kopogtatásra, de ott a csengő, amely jelzi: megjött a vendég. Aki belép, s barátsággal fogadja régi ismerőse, betessékelő a mozdulata, s kétszeres erővel dörgöli a látogató a csizmáját a kókuszhoz, és a kellemes meleg lekivántatja a bundasapkát, le a kabátot, le a sálat. Jó meleg van itt. — Az. Központi fűtés. Jó időjárás van idebent. Kint erős a fagy, sajna, a barométerem leesett, nem mutatja a változást. Kevés volt idén a csapadék... — Bakonyi elvtárs, a kitüntetés miatt jöttünk, jobban szerettem volna tán korábban, mondjuk húsz éve... — Nézd, az ember van úgy, hogy azt hiszi, amit most csinált, az a legjobb, s amikor nem számít rá, akkor ismerik el. Én 1961-ben Kos- suth-díjat kaptam. Megosztva. A hegyaljai szakmunkás- képzés — szőlőszakmunkásképzés sikereiért dr. Almási Károly egyetemi tanár kollégámmal. Itt lakik a Nevenincs utcában, a harmadik hájban. A központi fűtés az ágéból jön. A Lisztes-völgyből a hideg-süvöltő szelek itt rohannak el az ablak alatt... — Mondtam már Nedók elvtársnak, nevezzék el ezt az utcát. A névadás majd csak meglesz. Ami még nem történt meg, az megtörténhet. Az üveges szekrényben ott van legalább féltucat tokaji bor. Különféle. Az egyiken ez a felírás: Tokajsky Vibor. — Az a helyzet, hogy a régi Magyarországhoz tartozott még néhány község, így a csehek jogosan használják a tokaji nevet. — Hogyan lettél szőlész, és mikor? Elnézést kér, kiballag a konyhába, öreg szüle üldögél ott, hófehér hajával az angyalokat idézi, a hangulat karácsony előtti. A bor, a vörös, amely vegyes, és amely elénk kerül az asztalra, saját termés. Az ablak felé fordítjuk, színét vizs- gálgatjuk, nyaljuk, csettint- jük. — Olyan vegyes, az oporto benne a több. Itt a kertben van vagy hatvan tőke, azok az én meteorológusaim, ha itt észlelek valamit, azonnal megyek, szólok a fiúknak, védekezzetek. Az én családom szőlődinasztia, mint ahogy van bányászdinasztia. Édesapám szőlőkezelő és pincemester volt a Keszthelyi Akadémián. Minket kicsi korunkban úgy beoltottak szőlővel, mint a vadvesszőt. Négy fiú testvér — mind szőlész. Bátyám, István a soproni MÁP vezetője volt, már nyugdíjas, Károly öcsém Keszthelyen tudományos kutató, főleg új szőlőfajtákkal foglalkozik. Imre öcsém a badacsonyi szőlőkutatóknál dolgozik, új szőlőfajtákkal foglalkozik, sógorom, Horváth Ferenc, a Törley pezsgőmestere volt. Ebből következik, hogy népes családunk férfi tagjainak örök témája, vitatémája volt a szőlő. Az asszonynéppel ezért voltak gyakoriak a viták... Én, tulajdonképpen 1938-tól vagyok szőlészborász. A budafoki magyar királyi állami pincegazdaságnál kezdtem a szakmát. Negyvenben az akkori efem kinevezett a beregszászi állami pincészet vezetőjének... — Milyen borok vannak arrafelé? Folytatni akarja gyorsan, amit elkezdett, minél előbb a végére érni az élettörténetnek, nincs hozzászokva, hogy beszéde közbeszólók miatt akadjon el. — Mezőharsány adta a pezsgőborokat. Kicsit savasabbak az ottanj borok... A Beregi Rózsás például. Ti- bolddarócon szép borok készültek. Na, hogy folytassam, a hadifogságból 1949- ben jöttem meg. Két választás volt előttem, ugyanis valaki megtudta, hogy élek, és az efemben híre ment, hogy élek. Két választás: visszamegyek Budafokra, vagy pedig vállalom Villányt. Ez utóbbit választottam, nem bántam meg. Onnan soksok káder került az ország kezdődő bőriparába. Azaz sok szőlészt neveltem. Ma ...no, vannak köztük még minisztériumi osztályvezetők is... — A borról beszéljünk. — Mit mondjak? A bor nélkül nem lehet beszélni. Az emberek bor nélkül nem beszélnek. Köti a barátságot, oldja a nyelveket. A túlzott fogyasztásnak soha nem voltam híve. A normális bor- fogyasztás nagyon egészséges. Azokat az embereket szeretem, akik kóstolják a bort, élvezik ízét, zamatét. A vedelőket nem szerétéin. 1951-ben, valamikor ősz táján átszervezték Tokaj- Hegyalját. — Az mondták nemkem az efemben, mert oda tartoztunk, hogy szervezzek öt kisgazdaságból egyet. Volt közöttük, amelyik húszmilliós veszteséggel zárt. Három év után nyereséget fizettünk. Huszonegy évig voltam a Hegyalján. Az ember a szívéhez kap: huszonegy év állami gazdasági igazgatónak, frekventált helyen!!! — Nézd, nálunk nagy volt a forgalom Borsod-Abaúj- Zemplén megyében először a Lenin Műveket, azután minket kerestek fel a küldöttségók. Mennyi küldöttség volt, milyen rangú, érdemes lett volna róla naplót vezetni. Sehol az országban nem hiszem, akad ember, akj a protokoll-látogatásokat jegyzi, és egy-egy üzemben szá- montartja, mely országból, milyen miniszter, pártvezető járt a helyszínen. Ebből következik Bakonyi József nagy ismeretsége. — A dolgok természetéből fakad, hogy sok magas beosztású emberrel ismerkedhettem meg. Ha én, mondjuk, egy kis dunántúli, vagy dél-magyarországi állami gazdaságnak a vezetője vagyok, nem mondhatom el, hogy nagyon sok országos vezető ismer. — Talán még előfordult az is, hogy „nagyemberekkel” nótáztál. — Bizony. No, az a huszonegy év a Hegyalján kész bor-szőlő- és kádertörténelem, aztán a Dunántúlra jött. — Több motivációja van ennek a kérdésnek: 1. A fiam a pécsi egyetemre került, jogász lett. 2. Közelebb jutni a szülőhazához, Dunántúlhoz, mert mégiscsak keszthelyinek érzem magam, és 3. megalakult ot a nagy gazdaság, adtak volna a megyében kisebbet, könnyebbet. Ajánlották Szekszárdot, ide jöttem... — Említetted, a fiad jogász. Miért nem lett szőlész? — Sok jogi ember járt le a Hegyaljára, ott beoltották a fiút. A leányom kozmetikus, férje izzig-vérig agrár- kémikus, ő azt hiszem, viszi tovább a vonalat, a Mezei Laciról van szó. Biztos hallottál róla? — Ősszel ott volt nálam szüreten. — Na. Felemeli a zöld üveget, ismét tölt. Koccintunk. — Amit most kérdezek, kényes, ha akarod válaszolsz, ha nem.... — Mondd! — Volt itt egy kis affér féle, amikor igazgatóhelyettesi beosztásod után műszaki tanácsadó lettél. — Igen. így volt. Akkor az elvtársak megkerestek, harmadszorra elvállaltam a vörösbor szaktanácsadást, így féltucat gazdaságnak adhattam át tapasztalataimat, így a fizetésem is jó maradt, a vitám is lezárult és áz utódjaim is jól csinálják a szekszárdi borügyet. — Gondolod, vagy hiszed is, hogy jól csinálják? — Tudom. — Most nyugdíjas vagy? Csendül a pohár. Vajh’ — hányszor koccintott már az aranyérmes borász, Bakonyi József? — Negyvenkét év áll mögöttem a szolgálatban. Az Elnöki Tanács gazdasági és társadalmi munkája elismeréseképpen Bakonyi Józsefet nyugállományba vonulása alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésben részesítette. — Ki adta át a kitüntetést? — Rornány elvtárs, a miniszterem. Mondhatom így, mert régj barátság fűz hozzá,- valamikor főnököm is volt még Borsodban... A szobaablak elzárja előlünk a kilátást, pára ül az üvegre. Kint a havazás erősebb lesz. Az üvegből elfogyott a bor. A beszéd fonalát az orsóról lepergettük. A kabátokat cibáljuk a fogasról, indulunk az ajtó felé. A kérdés már fölösleges, mégis elhangzik: — Hogy érzed magad, nyugdíjasként? — Amikor idejöttem Szek- szárdra, a megyei és a városi vezető emberek fél év alatt befogadtak. A nyugdíj tehát nem ok arra, hogy pihenjek. Tudom, tőlem még sokat várnak, hogy tapasztalataimat kamatoztathassák a fiatalok — fel is kértek erre. Úgyhogy a nyugdíjas évek sem lesznek nyugalmasak. Úgy legyen. PÄLKOVÄCS JENŐ Fotó: Bakó Jenő Bakonyi József
