Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
IO CtRíÉPÜJSÁG 1978. december 17, Mihail Zadornov: Előjegyzési naptár Húszéves korban • Legalább olyan jól megtanulok gitározni, ahogyan Gyimka játszik! Takarékoskodom, hogy divatos bőrkabátot vehessek! Elolvasok minden fantasztikus könyvet! Betömetem a két felső fogamat! Szerelmes leszek! Harmincéves korban Megtanulok angolul, úgy, mint Gyima! Takarékoskodom és bőrkabátot veszek. Előfizetek a Dreiser-soro- zatra! Kihúzatom a két felső fogamat. Talán elválok. Akkor lakást kell cserélnem. Ha nem, akkor kitapétázta tom a régit! Negyvenéves korban Külföldre járok, mint Dmitrij! Takarékoskodom, hogy a gyermekeimnek bundát vehessek. Előfizetek a Doszto- jevszkij-sorozatra! Műfogat csináltatok a kihúzott két felső fogam helyébe! Kihúzatom a négy alsó fogamat. A lakást háromszobásra cserélem. Ha nem, akkor ki- tapétáztatom a régit. ötvenéves korban Fiamat legalább olyan jó főiskolára íratom be, mint amelyikbe Dmitrij Pavlovics vétette fel a fiát. Takarékoskodom, hogy' a fiamnak irhabundát vásároljak, egyúttal pedig magamnak műfogsort csináltassak! Legalább az Orvosi Kislexikonra előfizetek! Feleségemmel színházba járok, nyáron pedig elutazom vele a Baltikumba. Utazás előtt kitapétázta- tom a lakást. Hatvanéves korban Unokámat angol nyelvű óvodában helyezem el. Megállapodom egy jó fogorvossal. A fiam számára. A feleségemet, Dmitrij Pavlovics segítségével, bejut- . tatom egy jó kórházba, kivizsgálásra. A könyveim felét eladom, és amikor a féleségem kijön a kórházból, vidéki nyaralót bérelek. Magam nyugdíjba megyek, és odaköltözünk. El ne felejtsem magammal vinni a Tolsztoj-kötetet. Hiszen valamikor mégiscsak el kell olvasni! Hetvenéves korban Tegnap voltam hetvenesz- tendős! Meglátogatott. Gyima és Válja. Olyan murit csaptunk, mint húszéves korunkban! Gyima még azt is mondta, hogy irigyel engem. Kiderült, mindig arról ábrándozott, hogy ugyanolyan remekül — tervezze meg az életét, mint én! De sehogy sem sikerült... Fordította: Gellért György Miért szép a könyv? utenberg óta szigorú szabályok, előírások alapján nyomják, gondozzák a könyveket. A gomba módra sokasodó kiadványok korában azonban mártmár iparrá lett a tipográfus-grafikus mesterség. Emiatt csökkent ugyan a régi kézműves-szabályok érvényessége, de megmaradtak a szép könyv készítésének leglényegesebb törvényei és műhelytitkai. Bár a kultúra, a műveltség legfőbb hordozóit olykor áruként veszik kézbe, számolják és mérik súlyra, szélességre, a könyv különleges árucikk, amelynél nem mindegy, milyen formában öltött testet. Ennek jegyében ült össze huszonöt évvel ezelőtt először hazánkban zsűri az akkori könyvtermelés legjava értékelésére, a legszebb könyvek jutalmazására. Akkor mindössze három könyvet találtak díjazásra érdemesnek, míg másik hármat oklevéllel jutalmaztak. Azóta azonban alaposan megnőtt a remekbe formált kötetek száma, s összesen 795 díjat, 872 oklevelet érdemeltek ki a Misz- tótfalusiak, a Knerek mesterségének mai művelői. „A könyvtervezés feladata háromszoros, hatásosan és értelemszerűen kell közvetítenie a szöveget és ezzel a szerző szándékát, meg kell felelnie az olvasónak, és végül szép könyvet kell létrehoznia, anélkül, hogy a tervezés szépségének szándéka előtérbe tolakodna” — írta Albert Kapr professzor, a lipcsei Könyvművészeti Főiskola nemzetközi tekintélyű tanára „101 tétel a könyvtervezéshez” című, a közelmúltban magyarul is megjelent kötetében. Természetesen korunk Gu. tenbergjeinek is a betűk típusának kiválasztása a legfontosabb feladata. Ma már köztudott, hogy olvasáskor többnyire nem érzékeljük a betű képiességét; a szem előrehaladása a sorban közvetlen szellemi reakciót vált ki. A betű esztétikai hatása azonban nemcsak az olvasás szüneteiben és a lapozgatáskor érvényesül, hanem segítheti is, akadályozhatja is az olvasást. Ezért a betűk típusának és jellegének a szöveg tartalmához, mondanivalójához kell idomulnia. Minden betű bizonyos asszociációkat ébreszt: lágy vagy szigorú, érzelmes vagy racionális lehet. A lágy vonalakkal szerkesztett úgynevezett reneszánsz antikva inkább regényhez, a „szigorúbb” klasz- szicista antikva viszont tudományos, míg a modernebb, talp nélküli groteszk betűcsalád inkább műszaki könyvhöz alkalmas. A tervező a nyelv, a történelmi vagy földrajzi vonatkozás és az olvasók valószínű köre szerint differenciálhat. A modern könyvkészítésnek is egyik alapszabálya a betű helyes megválasztása. Egy-egy új betűtípus, betűcsalád megalkotása nem kevés művészi erőfeszítés eredménye. Mai könyvművészetünknek komoly nyereségeként értékelik — nemcsak idehaza — új hazai betűnk, a Pannon antikva megjelenését az új kiadványokban. Egyebek között ezzel a betűcsaláddal készült Mészöly Miklós „Kerti hangverseny” című kötete, amely a szép könyvek idei versenyén nyert díjat. „Legyen egyre szebb, a tudást, az olvasást mind hatékonyabban segítő, a tömegízlést fejlesztő az új magyar könyv ... Gondolkodásunkat rendező irányelvnek vagy cselekvésünket mozgató vezérfonalnak ezt valljuk és vállaljuk a jövőre is” — írta Haiman György Gutenberg- díjas könyvművész, az Ipar- művészeti Főiskola tanára, a „Szép magyar könyv 25 éve” címmel, a közelmúltban megjelent kötet élére. Az olvasók e nemes vetélkedésben mindenképp csak nyerhetnek. KÁRPÁTI MIKLÓS Szabadság Vasas Károly bronzszobra / TÖTTÖS GÁBOR: Nap Marafkó László: A terrorista felmagasodsz indulnak eléd állomások és utak csokra öledben felmagasodsz mert épülnek érted délutánok és konganak érted nappalok felmagasodsz mert füvekbe rejtlek mert fák közé felmagasodsz mert zenékkel ébredsz zajokkal mosdasz reggel felé felmagasodsz mert levegő virágzik rajtad és kapkodó tüdődből kivirágzói felmagasodsz csillag szeművé hajló derékkal szavakkal füvekkel utakkal felmagasodsz enéczi érezte, hogy a szeme sarka rángatózni kezd. A lista ott függött az óvoda lépcsőházában. Bal oszlopban azok neve, akiket felvettek, jobb oszlopban azoké, akiket nem. Wenéczi mindkét gyermeke nevét a jobb oszlopban találta. Találomra beleolvasott a felvettek névsorába. „Ki is ez a Balkán? Igen, a sarkon lakik, kertész, nagy Mer- cedesük van. Gyerekük csak egy. Ni csak Leibstückhausen! Helyes, mert neki kettő. Igaz, tavaly máshova jártak, de istenem, ez az óvoda mégiscsak kétszáz méterrel közelebb van a lakásukhoz, s télen az is számít, hiszen apjuk mindig panaszkodott, amikor néha felvett a kocsijába, hogy nem telik neki téli gumikra.” Wenéczi benyitott a vezetőnő szobájába. — Mi a problémája az apukának? — nézett fel a királynői jelenség. — Az elutasítás miatt már a jövő héten fizetés nélküli szabadságra kényszerülünk — mondta aztán. — Apuka bizonyára tudja, hogy mindannyiunk közös érdeke a népgazdaság bizonyos területein dolgozó szülők gyermekeinek felvétele — és a vezetőnő hatásos szünetet tartott. — Megyünk a tanácsra! Kézen fogta a két gyermeket, s megkereste a megfelelő osztályt. Még bele sem kezdett a mondókájába, amikor egy aranykeretes szemüveges hölgy szavába vágott: — Mindent ismerünk, apuka! Wenéczi számára a megszólítás ismerősnek tűnt. A hölgy folytatta: — Őszinte leszek: egy óvodában még lenne hely, de gyámhatósági döntést várunk egy veszélyeztetett környezetben élő gyermek ügyében. Az apja iszik, veri a családját... „Akkor jöjjön a terrorizmus, az ösztönök lázadása, a kényszer!” — gondolta. Hazavitte és a szomszédra bízta a gyerekeket. A téren levő talponállóba tért be. Egy fél szilvával kezdte, majd módszeresen megivott két nagyfröccsöt. „És majd jól megverem a gyerekeket, hogy a szomszéd is hallja a sírásukat. Szegénykéim...” — Nem iszunk egyet testvér? — kérdezte tőle egy borostás alak. A következőt már koccintva itták meg. — Tudod — mondta Wenéczi — jól összeverem őket. Az asszonyt is. És akkor veszélyeztetve lesznek. — Szépen kell élni, édesapám — nézett rá megütődve a „testvér”. — A család az első. Én is bánom, hogy otthagytam őket. mert egyedül vagyok, mint a kivert kutya. Wenéczi felemelte a hangját: — összeverem őket, és megyek a tanácsra! Többen feléjük fordultak. — Mért csinálod ezt. édesapám? — fogta meg a karját a fogatlan cimbora. — Szép csendesen eliszogatunk itt, aztán sötétedéskor hazamegyünk. És holnap megint kezdődik minden elölről. — Holnaptól teljesen új világ kezdődik — rikkantotta Wenéczi. A csapos már egyenesen ellenséges pillantásokat vetett feléjük és odavakkantotta: — Csendesebben, Tié! — És a falak sincsenek gumiból! — rikkantotta vissza Wenéczi. — De majd abból lesznek — válaszolta türelmét vesztve a csapos és tárcsázott. A szesztestvér sürgősen arrébb somfordált. — Az ilyen alkalmiak a legveszélyesebbek — morogta. — A rendes piások mindig miattuk húzzák a rövidebbet. zirénázó mentőkocsi állt meg a téren, egy szürke meg egy fehér ruhás férfi jött be, méltóságteljesen. — No, jöjjön szépen — mondta a kalapácsvető alkatú szürke ruhás Wenéczinek. — Azonnal értesítsék a szociálpoli- csoportot és a gyámhatóságot — kiáltott Wenéczi az ajtóból. s tikai Mekis János: Igen, főnők! — Kovács... A mondat többi részét nem lehetett hallani. Sötétedett már. Az utat kellett figyelni, a reflektor előtti fényes út- háromszöget, ami a sebességtől „énekelve? csak csú- szik-csúsziik szakadatlan az első kerék alá. — Kovács... Hiába. A hátul ülő hangját elhordja a huzat. Fékezett hirtelen, s letette a lábát. — Igen, főnök? — Énekeljen, Kovács! Miért nem énekel, Kovács? Énekeljen, az istenit, magának szép hangja van! — Igen, főinök. — Indíts, Kovács! „Nehéz a boldogságtól búcsú-út venni...” Érti? Na, gyerünk. A nagy, húsos tenyeret érezte a hátán, amint veri a taktust. A motor bőgött megint, mintha fájna neki a combja a dühös szorítása. Az énekfoszlányokat, akár a fénypászmán túl feltünedező fákat, házsorokat, hátrahord- ta a szél. * „Nehéz a boldogságtól...” Dühösen hátrakapta a fejét. Szerette volna az öklével szétcsapni a gúnyos vi- gyort. Mióta híre járt, hogy új művezetőt kapnak, gyakran felzümmöigött ikörülötte ez az utálatos sálger. Nem énekelték, nem. Csak fütyülték, sziszegve, a;háta mögött. A művezető aztán valahogy maradt. És maradt a fütty is. Rászoktak időközben. — Kovács! Pattant, hátrafordult. — Igen, főnök. Belepirult a másik elégedett mosolyába. Ezek a füty- työgések mostanában idegessé tették, kiszakították a biztos talajt a talpa alól. — Jöjjön, járunk egyet! Ez már kellemesebben hangzott. A gúnyos vigyorok emlékét most elfeledtette az irigy savanyúpofák felidézett képe. Trógerok! „Kovács, a főnök kedvence.” Igen. Megszakadhatnak, őt már menrr tudja senki kipottyantani a nyeregből. A régi fénnsőség jólesően áramlott szét benne. Csak brahizzatok! Míg güriztek, mi elegánsan tesszük magunkat a főnökkel valamelyik presszóban. Piás gyerek a főnök, mi? Másikat hoznak a helyébe, mi? Befellegzett a kedvencnek, mi? — Darabban van a meló, főnök. — Hagyja csak, majd én elboronálom. Hivatalos úton leszünk, érti, Kovács? Átveszi más a munkát addig. * Fékez a motorral a házuk előtt. — Megérkeztünk, Kovács? Rohadt helyzet, hogy olyan kevés pénze van. De itthon még kell lennie egy fél üveg pálinkának. Máskor soha nem hordta haza a főnököt. Az anyjáékhoz mentek mindig; ahol van szőlő, bor is akad. Utána; irány a presszó, a szomszéd faluban. De máma valahogy belesett a szomjúság ebbe az emberbe, i vagy miafene, mintha megvadult volna. Mintha a vesztüket éreznék, csak tépnek egész nap, egyik helyről a másikra. A piával nincs baj, amíg csak inni kell. Rettenetesen bírja a feje az italt, talán ezért is kedvelte meg három éve pont őt a főnök. — Kovács! összerezzent. — Töltsön már, az istenit, üres a poharam! * „Nehéz a boldogságtól...” A zenekar rázendített. . Hogy az úristenbe kellett pont idehozni ezt a részeg disznót? A haverok csak nekik játszottak. Egy nyáron ált itt pü- fölte ő is a dobot esténként. Jó kis buli volt, szépen lehetett keresni vele. Kis hülye volt még, önérzetesfcedett, otthagyta a társulatot, mielőtt megmelegedhetett volna az étteremben. Belepirult, amikor az a nagyhasú szivar odacsapta a százast a dobverők közé. „Nehéz a boldogságtól...” Már ordít a főnök. Mit kor- nyikál ez iitt, leégeti teljesen a haverok előtt. Felvágott a finom muksóval, hogy micsoda pártfogója van neki; csak egy szavába kerül, és van pénz, vagy jutalom, van minden... — Kovács! Gépiesen felelt: — Igen, főnök. — Énekeljen! Miért nem énekel ? * Csend volt, és sötétség. Nem hallotta a közeledő lépteket, egyszerre itt áll ez az asszony, föléhajol, és valami érthetetlen iszonyat ül az arcán. Fénycsóva tépett a szemébe, fájdalmasan. A feje mellett valakinek a cipője, megfoghatná, de csak a szavakba martkol — „...valamit ordítottak mindketten, a motor keresztbe vágódott az úton, felborultak... Valamit énekeltek a motoron, nem tudom...” Nem látta az utat, de már nem is akarta látni. Csak szabadulni! Szabadulni végre a- vigyorgó profáktól, a lármától, a kabátján doboló kéztől. Ellökte magától a kormányt, és kiemelkedett a nyeregből. Repülni, repülni a csendes, puha sötétben... Már nem fájt a fény. Már nem hallott semmit. Végre csend volt, s végre körülfonta a békítő sötétség.
