Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-16 / 296. szám
1978. december 16. Képújság 3 egfordultam olyan válM i lalatnáb ahol a közel- í múltban publikált köz- gazdasági szabályozók ismeretében az izgalomnak, a kedvetlenségnek nyomát sem tapasztalni. A vállalat gazdasági igazgatója éles figyelemmel gyűjtögette már hónapok óta a külkereskedelemről szóló híradásokat, kitartó és alapos elemzéseket végzett és végeztetett beosztottaival saját helyzetük feltárására. Elvégezték az ösz- szes lehetséges gazdasági számítást termékeikre — s maguk is rájöttek arra, ami végül a szabályozó-módosításokat keretbefoglaló rendeletekben napvilágot látott. Arra, hogy — ez másként nem is lehet. A jelen helyzetben a népgazdaság legfontosabb feladata az egyensúlyjavítás, s ennek érdekében hatékonyabb, rentábilisabb munkára van szükség. No és természetesen arra is, hogy meg kell változnia a vállalat és az állam osztozkodási szabályainak. A vállalatoknak, szövetkezeteknek, tatalékaikat mozgósítva föl kell vállalniuk a népgazdaság terheit, s nem maradhat fenn az az állapot, hogy miközben a népgazdaság mind súlyosabb anyagi erőfeszítésekre kényszerül, addig értékképző egységei, a körülményektől függetlenül, meggazdagodjanak, nagy nyereséget fizessenek, bőkezűen költsék a pénzt beruházásokra. Jóllehet e sorokkal csupán leegyszerűsített képet adhatunk — ám e példabeli vállalatnál csakugyan erre jöttek rá. Fehéren-feketén. És ebből semmit nem von le az, hogy az igazgató így foglalta össze álláspontját: „Tudja az új szabályozókat nem fogadtuk örömmel, mert nehezebb lesz az új követelményeknek megfelelni, s bizony csökken a nyereségünk. A bérszabályozás új rendszere drágította a béremelést, csökkennek az állami visszatérítések. Ennek ellenére a helyzetet tényként elkönyveltük, s idejekorán elkészítettük azt az intézkedési tervet, amivel alkalmazkodunk az új szabályozókhoz. Mert mi úgy látjuk — nem újabb vitákra van szükség, hanem gyors és határozott cselekvésre, hogy a valóban meglévő tartalékokat kiaknázzuk. Hogy melyek ezek az intézkedések? Úgy döntöttünk, hogv adminisztárciós dolgozóink egy részének fölajánljuk — menjenek termelni. Belső átszervezést hajtunk végre, felülvizsgáljuk termékszerkezetünket, illetve 1979. január 1-től néhány cikket már nem gyártunk, mert azok ráfizetésesnek bizonyulták. Szóval — nálunk készen váll a menetrend...” Igen, ennél a vállalatnál úgy tűnik helyes álláspontot sikerült kialakítani. A cselekvés álláspontját, és nem a beadványokét. Másik, hasonló szakmájú üzemünkben ugyanis az igazgató arról tett említést, hogy hosszú, alapos dokumentumon dolgoznak. Olyan beadványon, amelyben felső szerveiknek azt kí- kávják bebizonyítani, hogy az új szabályozók a vállalatot olyan nehéz helyzetbe hozzák, amelyből csak kivételes elbánással lehet kiutat találni. Itt a vállalat vezérkara hetek óta a „legjobb” megfogalmazásokon és módszereken töri a fejét. Tudniillik, hogy milyen érveket, milyen csoportosításban nyújtsanak be — s hová. Álláspontját így fogalmazta meg az igazgató: „Az új szabályozók igen helyes célt tűznek maguk elé. Nem vitázunk azzal, hogy végre itt az ideje a hatékonyság javításának a népgazdaságban, a fegyelem megszilárdításának az egész gazdálkodásban. Egyetértünk a szigorítással is. De be kell látni: a mi esetünk más mint az átlag, más mint a többi vállalaté. Nem lenne igazságos, olyan helyzetbe hozni bennünket, mint a többieket — nekünk jár a kivétel. Ezért be fogjuk bizonyítani, hogy a bérpreferenciát, az állami visszatérítést itt kell hagyni a vállalatnál”. A két példa — bár szükségszerűen leegyszerűsített és sarkított —, sűrítve jelzi a várható kétféle alapállást. Az első: késedelem nélkül átállni és kidogozni a cselekvési programot; a második: haladékot szerezni ahhoz, hogy az új követelmények szorítása alól a vállalat kivonhassa magát. Mielőtt a feltett kérdésekre válaszolnánk — tömören vizsgáljuk meg, melyek is az új szabályozás csomópontjai. Amint a Magyar Közlönyben és más, szakmai, tájékoztatókban az napvilágot látott — az 1979-es gazdálkodás szabályozói szigorítanak. Mindannyiunk munkáját a népgazdaság egyensúlyi helyzetének megjavítására ösztönzik, mindent e célnak rendelnek alá. Ennék érdekében az általános nyereségadó mértéke 1979. január 1- től 36-ról 40 százalékra emelkedik. A kötelező tartalékalapképzés mértéke — már az 1978-as nyereség felosztásakor, — az ilyen címen, a vállalatoknál rnaradó nyereség 15 százalékáról 25 száza- lékre emelkedik. A teljesítményekhez kötött bérszabályozási formákban átmenetileg megszűnik a központilag biztosított béremelés lehetősége, a központi bérszabályozási formákban* a jövő évben adómentesen megvalósítható bérszintnövelés mértéke 4 százalék lehet az eddigi 4,5 helyett. Csökkent a transzferábilis rubel árfolyama, s csökkennek az állami támogatások is. Igaz, differenciált mértékben. Fontos szabály, hogy a közgazdaságilag indokolt mértéket meghaladó készletnövekedést a vállalatoknak teljes egészében a fejlesztési alapjukból kell fizetni. Mindebből világos — csakugyan nehezedtek a gazdálkodáskodás feltételei, még akkor is, ha a módosítások indokoltan differenciálnak. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ezért a vállalatok nem örülnek — s meggyőződésünk szerint — nem is lehet elvárni, hogy örüljenek. Ám az öröm és a végrehjatás — az két teljesen eltérő kategória — s ennek szempontjából érdemelnek figyelmet az álláspontok. Hiszen nyilvánvaló — a szabályozás megújítása — szigorítása — alapvető népgazdasági érdekből történt és ehhez alkalmazkodni — inem lehetősége a vállalatoknak, hanem kötelessége. Abban lehetnek különbségek, milyennek tartják a szabályozást a vállalatok, ám abban nem, hogy a népgazdaság érdekei szerint kivétel nélkül elő kell segíteniük a szabályozás céljainak megvalósulását. ■r 1 em általában való egyetértéssel csupán, hanem mindenkinek J azon a poszton, ahová állították. S ahol felelőssége és kötelessége — mégha ez nehezebb munkával, keményebb feltételek között is történhet — társadalmi céljaink megvalósulását elősegíteni, a népgazdaság és saját munkaterületének fejlődését érvényre juttatni. MATKÓ ISTVÁN A közművelők közérzete Tengette, továbbképzési központ: itt gyűltek össze a megye „közművelői”, ahogyan manapság nevezzük a művelődési intézmények munkatársait. Végzettek és szakképzetlenek, külön szekcióban a könyvtárosok. A program tartalmas. Korábban minden évben mindenről akartak szólni mindenkinek; második éves a „szekció- rendszer” és második éve, hogy központi témát jelölnek ki a szervezők. Tavaly a művészetpolitika, idén az ismeretterjesztés áll előtérben, a kiegészítő témák olyanok, amelyek leginkább kötődnek a szakterület aktuális kérdéseihez. Délelőtt előadás, délután előadás vagy csoportfoglalkozás. Este filmvetítés, vita, diaporáma... Sűrű program. Mégis: beszélgetésre mindig jut idő. Soha jobb alkalom rá, hogy kiderüljön, kit mi foglalkoztat, melyek a legégetőbb gondok, hol, mi vár megoldásra. , Pap Ferenccel, a megyei tanács közművelődési csoportjának vezetőjével, Hanák Ottóval, a németkéri művelődési otthon igazgatójával és Csehák Jánossal, a bátaszéki művelődési ház igazgatójával arról beszélgettünk, amiről a legtöbb szó esik a továbbképzés — szüneteiben. Papp Ferenc: — Nem véletlenül választottuk ki központi témának az ismeretterjesztést. Meglehetősen sok gondot okoznak az ismeretterjesztő előadások, sorozatok, elsősorban a kisebb művelődési házaknak. De talán még többet beszélgetünk a tervezés gondjairól. A jövő évben ránk váró gazdasági körülmények még megfontoltabb gazdálkodásra szorítják az igazgatókat. Másrészt azt is tudomásul kellett venni, hogy a fejlesztési ösz- szeget a három új, nagy intézmény, a paksi, a dombóvári és bonyhádi viszi el 1979-ben. Elhangzott, nem is egyszer, hogy „jó, örülünk, hogy gyönyörű művelődési ház van Pakson, de attól még nálunk düledezhetnek a falak”... Bár a fejlesztés összegét most az új intézményekre kell költeni, a többieknek is megoldjuk a szinten tartást. A gazdálkodási pesszimizmus mellett a közművelők érzik a fokozottabb elvárást is, amit velük szemben gyakorol lakóhelyük. Csehák János igazgató: — Mindössze egy éve vagyok a pályán. Humán érPapp Ferenc deklődésű vagyok, gépjárművillamossági műszerészként dolgoztam Pécsett. Bátaszék- re hozott a házasság, és úgy adódott, hogy bekerülhettem a művelődési házba. Persze nem igazgatónak jelentkeztem, kényszermegoldásként kellett belevágnom azonnal a vezetésbe... Nekem aztán igazán hasznomra válik, hogy nyitott fülekkel járok, és jól is esik, ha a tapasztaltabb kollégák meghallgatnak. Nagyon nehéz az emberekkel megszerettetni a művelődési házat, főleg ha olyan rossz állapotban van az épület, mint Bátaszéken. A ház állaga már eleve előítéleteket szül. Papp Ferenc szól közbe: — Amint sikerül a helyi tanácsnak rendezni az épület tulajdonjogát a KlOSZ-szal, egy kisebb, kétmilliós rekonstrukcióra sor fog kerülni. — Úgy tűnik, a művelődési házak állaga a többi, kisebb helyen dolgozó kollégának is gond. Kiderült, hogy sok helyen a művelődési ház igazgatójára hárítják a községi közművelődési tervek készítését, hogy az üzemek, termelőszövetkezetek segítségére nem mindig tudnak számítani. A vállalati művelődési bizottságokról is beszélgettünk, úgy vettem ki a többiek szavaiból, hogy ezek a bizottságok legtöbb helyen formálisak, olyan is előfordult már, hogy valaki, akit a művelődési házból megkerestek, meglepődött. nem tudott róla, hogy tagja a bizottságnak... Hanák Ottó: — Hatodik éve vezetem a németkéri művelődési házat, a tapasztaltabb szakemberek közé sorolnak. Jónak találom a mostani továbbképzési metódust, de a tanfolyam legfőbb erényének éppen azt látom, hogy módunk van az egymás közötti eszmecserére. Azok, akik mint én, egyedül vannak — mint közművelő — egy művelődési házban, azokCsehók János nak nagyon nagy szüksége van a kötetlen szakmai beszélgetésekre. Mi a paksi járásban ezentúl havonta tartunk igazgatói értekezleteket — éppen ezért. — Ottó a két évvel ezelőtti ifjúsági parlamentünkön is a gyakoribb találkozásokat hiányolta — veti közbe Papp Ferenc. — Javaslata nyomán született meg a népművelőbál gondolata, a belföldi túrákat is megszerveztük évente, többször találkozunk továbbképzéseken is. — Sokat beszélünk a köz- művelődési szakemberek megbecsüléséről is. Bonyolult kérdés! Azt hiszem, leginkább azon mérhető a megbecsülés, hogy milyen a munka hatékonysága. Ha a művelődési ház igazgatóját nem fogadja el, nem becsüli a közösség, akkor a közművelődési tevékenységbe sem kapcsolódnak be az emberek. Nem véletlen talán, hogy aki minél több időt tölt el egy helyen, az annál jobb eredményeket ér el, annál nagyobb a becsülete. A megbecsülés másik oldala, amit a helyi vezetők részéről érzünk. Ez azon mérhető, hogy milyen az intézmény költségvetése, mennyire vonják be a község dolgaiba az embert, mennyire adnak a véleményére... No és persze a fizetés, a lakás. Elképzelhető olyan orvosi rendelő, amit szolgálati lakás nélkül építenek valamelyik községben? De a művelődési házakhoz nemigen terveznek lakást is. Pedig rendkívül fontos. Ahol van jó lakás, ott nincs szak- emberhiány sem! Már szó esett a gazdálkodási nehézségekről. Erről csak annyit: egyik kollégánk mondása, hogy ha két népművelő találkozik a vonaton, első dolguk jól kisírni magukat... Hanák Ottó Papp Ferenc: — Főleg a támogatások tervezhetetlensége miatt panaszkodik mindenki. Huszonnyolc intézményünk kap valamilyen gazdálkodó szervtől támogatást, de hogy mennyit, mikor, ez csak év közben derül ki. Amikor már régen elkészültek a tervek. Ezen az állapoton csak a helyi tanácsok változtathatnak, az üzemi, szövetkezeti vezetésnek ők a partnerei. — Szóljunk egy pár szót az ismeretterjesztésről. Nehéz ügy! Sok helyen nincs megfelelő géppark, nincsenek szemléltető diasorok, filmek. Nem is tudja egy-egy kis intézmény megvenni ezeket, pedig manapság elképzelhetetlen egv előadás szemléltetés nélkül. Meg kellene oldani járásonként a kölcsönzést! Ugyanígy a plakátok elkészítését is központi segítséggel kellene megoldani. Nagyon hiányoljuk az alapos módszertani segítőmunkát. A szakfelügyelő kétórás — többre ideje nincs — látogatás után megírja a jelentést, aminek alapján aztán megítélik a mi tevékenységünket! Papp Ferenc: — Gondiaink vannak a megyei módszertani közoont munkatársi állományával. Kevesen vannak és a „felmenő rendszer” hiányában nem ismerik eléggé a területi gondokat. — Még egy utolsó kérdés mindannviójukhoz. Korábban állandó tárna volt a fizetés... A legutóhbi bérrendezés hatását érzik a beszélgetésekkor...? Papo Ferenc: — A bérrendezés hatására nem beszélhetünk már a fizetésekről... A kivétel talán éppen Hanák Ottó lehetne, neki az átlagosnál alacsonyabb a fizetése. De mi, többiek nem panaszkodhatunk. V. F. É. Az előadóteremben
