Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-14 / 268. szám
A NÉPÚJSÁG 1978. november 14. Moziban Szót kérek TV-NAPLÓ Az autó körül forog 3|JJj§ az | ország ? § Úgy látszik, az autó körül forog a világ, és az országunk közvéleménye, legalábbis erre kell következtén! a Megkérdezem a minisztert című tévéműsor kapcsán. Ugyanis a műsoridőnek több mint felét az autó, az ezzel kapcsolatos infrastrukturális kérdések töltötték ki, hiába próhált a miniszter, Pullai Árpád, néha kitérni, az autók köré csoportosított műsorkérdések elől. Azaz nem akart kitérni, hanem szeretett volna többet mondani a közlekedés más ágáról, a közlekedési koncepcióról is. Akik ismerjük a törvényt, tudjuk, nem a legnagyobb és legsürgősebb tennivaló az'automobilizmus „helyretétele”, hanem a vasút, azután a tömegközlekedés. Pontosabban: gyorsabban jusson el mindenki munkahelyére, hiszen a fél ország naponta útra kél. No, ez az egyórás műsor amolyan nagy társasjáték volt, amely nem hozott engem izgalomba, mert a kérdések zöme nem a miniszteri asztalra való, sokkal inkább a helyi tanácsi szervekre, és a közlekedési vállalatokra. A tévé kiküldött és kapott hétezer kérdőívet, milyen kérdésekkel, azt a riportertől megtudtuk: többnyire az autózással kapcsolatosakat. És... miért nem áll meg a piros hetes busz, mikor normalizálják a fővárosi 15-ös buszjáratot, miért nincs este nyitva Budakeszi községben a posta, kevés a parkolóhely, a közlekedési morál csapnivaló, és épül-e Hernád, meg Pusztavacs között út. A kérdések minden bizonnyal a feltevőnél „életfontosságúak”, de ha leültetünk egy minisztert, országos gondokról és eredményekről kérdezzük! Tetszett a miniszter néhány határozott helyzetmegmagyarázó válasza, végeredményben a műsor is, csak az nem, hogy országos fórumon is ma már úgy tűnik, az autó körül kezdünk forogni, holott „a tömeg- közlekedés fejlesztésén van a lényeg, az autó lényegtelen ”, mondta körülbelül e szavakkal a miniszter a tennivalókat, tette helyre a kérdést. Munkajancsi Pereg a film, és egyre szimpatikusabbá válik számomra az a középkorú ember, akit — a riporter sze- int — nem szeretnek a Csepel Művek transzformátorgyárában. És a riporter belenyugszik abba, hogy Munka János kiváló munkást — állítólag — nem szeretik kollégái. Állítólag, mert a riporter egyedül marad véleményével, egy-egy rövidke snitt erejéig ugyan bejátszanak fiatal munkásokat — ha jól emlékszem kettőt —, és ezzel vége: nem tudjuk, csak a riportertől, hogy miért nem szeretik Munka Jánost. Pedig ez az ember szeretetre méltó, hogy úgy mondjan, olyan ember, amelyhez hasonlóról magam is írtam már jó néhányszor, mert ezekből az emberekből nincs kevés, mint ahogy a riporter mondja! — mert azért csak mi vagyunk többségben, akik szeretünk és tudunk is dolgozni! No, ne fogjon el bennünket az indulat, bár a nyitva hagyott, válaszolatlan kérdések más esetekben is felnyomják bennünk a vért —, de itt azért nyugodjunk meg. Ez a Munka János nevű szakmunkás a transzformátor-készítés mestere, szakmáját egyetemi szinten műveli, felelősnek érzi magát minden darab transzformátorért — és minden emberért. Aki közelében dolgozik, csak jó, csakis jó munkát adhat ki kezéből. Valahogy így fogalmazott ez az ember, akit állítólag nem szeretnek: Az én nevemmel nem fér össze a rossz munka! Lám, lám — gondoljunk csak bele, mennyi jó szakmunkásunk van, őket kell keresni, a nyílt színen véleményt mondókat, a bátrakat, a tűzbe menőket — akik úgy mellékesen még a pénzt is szeretik. A tévéhíradóban bemutatott rövidke riport tetszett, csak ne lennénk mi riporterek mindig „okosak”, ott is a „hibát” keressük, ahol a káka is sima és azt szeretnénk, ha mindig sima lenne. Mert a szóban forgó riportban egyetlen munkás sem nyilatkozott, hogy nem szereti a munkajancsit. PALKOVÄCS JENŐ Politikai könyvnapok A szocializmusért - a békéért Borongós, ünnep előtti délután. A presszó asztalkái körül halk, vidám fecsegés. Diákok, néhány párocska, egy-két kávét szürcsölő nyugdíjas. A zenekari dobogón mozgolódás. De ez nem a megszokott együttes. Százhúsz sötétruhás muzsikus vonul be hangszerét cipelve. Mint a pincér bizalmasan megsúgja: a Leningrádi Filharmonikusok. A karmester int és zengeni kezd Söszta- kovics szimfóniája. Kétségtelenül hatalmas élmény, de a közönség egyáltalán nem méltányolja, megjegyzéseket tesz, nevetgél. Képtelenség? Ilyen nem fordulhat elő? Persze, hogy nem, hiszen a zene ősi művészet, volt rá idő, hogy a legkülönbözőbb célra készült művek bemutatásának kialakuljanak a hagyományai, sőt, szertartásai. Más a helyzet a mozgókép esetében. Néhány évtizedes múltja csak arra volt elegendő, hogy a filmek cél, szándék, művészi érték, szellemi fogyasztható- ság szempontjából differenciálódjanak. A bemutatás körülményei ugyanakkor megközelítőleg mindig azonosak. Mert elvileg lehetne-e alkalmasabb filmet elképzelni a Nagy Október ünnepén a szekszárdi Panoráma mozi műsorán, mint Gleb Panfilov nagyszabású alkotását, a Szót kérek-et? A rendező a szovjet új hullám egyik markáns képviselője, a mű pedig nagydíjat nyert 1976-ban Karlovy Varyban. Azonban a kisszámú közönség összetétele és viselkedése megegyezik a bevezető szürrealista látomásban leírttal. Nem arra várt, amit kapott — szórakoztatja tehát magát, ahogyan tudja. Hemmert János szegedi ta. nár, festőművész november 12-én nyílt tárlattal mutatkozik be Szekszárdon, harminc év alatt alkotott képeivel. A festőművész szekszárdi születésű és az itteni kiállításra készülve leírta szülővárosához fűződő emlékeit. „A Cseri Pista bácsiéknál laktunk — úgy emlékszem, — a Kadarka utcában, amikor is 1927. január 5-én születtem Szekszárdon. Apám zsombolyai szabómester fia, anyám pedig szegedi vasutas családból származott. Apám gépész pályára készült, de az I. világháborút végigjárva, 21-ben állást keresve a szekszárdi pénzügy- igazgatóságon kapott állást. Apám az irodai munka után szórakozásból hegedült és az akkori városi szalonzenekarban sokat szerepelt. Hobbiból pedig rádióamatőröskö- dött. Részese voltam. egy- párszor a jól sikerült új ma* sinák örömének. Otthon a muzsikás és rádióépítő környezetben kezdtem megismerni a világot. Bátyám is Senki sem hibás. Ki tudja, hogyan lehetne kialakítani az effajta filmek köré a szúfolt koncerttermek emelkedett légkörét, felkészült közönségét? Akik Panfilovból készültek (A tűzön nincs átkelés, Kezdet), feszesebb tempót, összefogottabb kompozíciót vártak. Ezúttal inkább a hagyományos szovjet életrajzfilmeket követi. A főhős azonban egy nemlétező — jobban mondva: sok tízezerszer létező —, vezető poszton álló szovjet nő. Mert nő, érzékenyeb, magánélete felől sebezhetőbb. Viszont naivabbnak látszó, valójában erősebb hite miatt a férfiaknál könnyebben valósíthatja meg a már-már divatjamúlt, de a nép előtt egyedül tiszteletre méltó, megszállott és tisztakezű vezető eszményét. A rendező érdeme, hogy a végig jelenlévő humor, finom irónia eszközeivel sorra felmutatja ennek a típusnak fonákságait is. Például (a forgatás közben meghalt) jó hegedűs lett, ahogy emlékszem az iskolai ünnepségeken sokszor szólót muzsikált. ö is belevágott a rádiózásba és az akkori cserkész- csapat adóvevőjét barátaival együtt építgette. Én hegedülni nem tanultam, rádiózni sem volt kedvem, de már hétéves koromban sajátkezűleg építettem egy villanymotort, kisvona- tot, s azóta is rengeteg gépfélét szerkesztettem. Sajnos a matematika nem ment és ezért nem lettem gépészmérnök. Úgy 15—16 éves koromban egyszer elindult az érdeklődésem a festészet irányába. Fő oka talán az lehetett, hogy felköltöztünk a’ hegyoldalra a Felvidéki utca 15. szám alá és felfedeztem, hogy az utcában egy festőművész lakik. Sovány arcára már csak halványan emlékszem. Miklósi Ödön jó tájképfestő volt. Ott a műtermében ütött meg először az alkotóművészet szele. Én is elkezdtem temperával tájképeket festeni, a hegyoldalSuksin, ez a nagyszerű művész, akinek puszta megjelenésére felgyorsul, felizzik a film — elutasított drámaíróként csap össze a tanácselnöknővel. Panfilov ekkor főhősnője szájába adja az intést, amelyet „illetékesektől” maga is annyiszor hallott: nem kell a merész bírálat, túlzó erotika. Nevetségessé teszi, pedig szereti, hiszen a szerepet felfedezettjére, feleségére: Inna Csurikovára bízta. A gyermekszínház egykori epizo- distája, akit megintettek, mert túl érzékien alakított — egy rókát, most is bebizonyítja, hogy a legnagyobbak közé tartozik. Van egy másik jelenete. Udvarol neki a majdani filmbeli férj. Háttal áll, szavait nem hallani, mégis tudjuk, mit mond, Csurikova szépségesen csúf arcán a hiszem is — nem is érzések kergetőzéséről olvassuk le. Azt hiszem, ez az arc marad a legtartósabb emlék erről a filmről. CSONTOS KAROLY ból a város gyönyörű környéke inspirált. A gimnáziumban a jó rajzolók között voltam, de Wal- lacher Laci bácsi nagy füleseitől zúgó fejjel, soha nem mertem neki mondani, hogy a festészet érdekel és én is művelgetem már. Sokat szomszédoltam Miklósiéknál és hosszú órákon át beszélgettünk a festészetről. Kezdő képeimet türelemmel bírálta és a színhangulatok fontos szerepére hívta fel figyelmemet. Egyik nap meghalt a festő, következő évben anyánkat is eltemettük. Felborult az otthoni légkör. Bátyám katona lett, én egyedül voltam otthon, tanulmányi eredményeimmel is baj volt. Az új „mamám” javaslatára a tanítói pálya felé vettem az irányt, mert csábított a rajzolás, mintázás és muzsikálás. El tudtam képzelni’ hogy fogok tudni tanítani és vezetni a gyerekeket. , Gondoltam ezt azért, mert évekig voltam az indián csapat főnöke.” Rádió Három év szünet... Nem tudom, csak feltételezem, hogy fegyintézeteinkben az elítéltek hallgatnak rádiót is. Nos, mert feltételezem, el tudom képzelni mekkora érdeklődéssel hallgatták meg a múlt hét csütörtökén a kora esti órákban Mártinké Károly 35 perces dokumentumjátékát egykori rabtársukról, Fillér László alias páter Tarziciuszról. A középkorú férfiú eddig 25 évet töltött életéből rácsok mögött és mostani, meglehetősen bizarr „vállalkozása” révén már megkezdte visszaesőként elkövetett egy rendbeli újabb csalásáért a 3 év büntetés fegyházban való letöltését. Fillér, aki 1974. augusztus 11-én szabadult legutóbbi büntetéséből, ezúttal azért állt 1978. január 18-án a Gyöngyösi Járásbíróság elé, mert huzamos ideig adta ki magát írónak, egyetemi tanárnak, a horgosi plébánia nyugdíjas és ilyenként országunkat járó plébánosának, továbbá a lateráni bazilika kanonokjának. Végigszélhá- moskodta a Velencei tó környékét, a Dunakanyart, majd a Mátravidéket. Agárdon beszerzett magának egy famu- lust is, egy kalandozásra kész segédmunkás fiú személyében, aki az utazásokért és jól tartásokért cserében megtanult ministrálni. Ha szöget is ütött volna a fejébe az atya néhány furcsasága, miért szólt volna? A munka nélkül jól élni igen gyanús tanításának mindig akadnak lelkes követői. Nos, a mi- nistráns fiú élvezte a jövésmenést és még tán büszke is volt közreműködésére. Mert Tarzicius páter bizony miséket is celebrált. Igaz, néha nem egészen forsriftosan, de ezt a valóban hozzáértők azzal mentették, hogy tán az öregsége miatt. A botcsinálta „főpap” Mátraszentimrén került horogra. Addig kicsalt 60 ezer forintot egy olyan hajlott korú és mélyen vallásos nőből, aki 93 évével gyámolításra szorul, s azóta egy szociális otthon lakója. Eddig sem csináltam titkot abból, hogy kedvelem a rádió dokumentumjátékait, melyek ritkán mutatnak olyan irodalmi értékeket, hogy szerzőiket a halhatatlanságba utalhatnánk. A rádió dokumentumjátékait egészen hétköznapi hasznuk miatt becsülöm igen nagyra és hiszem, hogy minden hallgató így van ezzel, ha már felfedezte ezt a rádiós műfajt. Hiszékenységünk. mint arról az újságok bűnügyi rovatai és a Kék fény esetenként szólnak, határtalan. Martinkó Károly dokumentumjátéka azt célozta, hogy ne legyen az! A dokumentumjátékban egyébként saját hangjukon szólaltak meg a szereplők és nem riporter summázta a történet tanulságát, hanem mi, a hallgatók. Ez szabta meg a hatás nagyságát. Az atya kenetes hordószónoklását hallgatva — nem volt ez mentes a primitívségtől sem! — méltán csodálkoztunk el azon, hogy a leleplező jelek figyelmen kívül hagyásával miért csak a Tarziciusz-ügy végkifejletének szakaszában fogalmazta meg egyik szereplő, hogy „Inkább kabarészínésznek tűnt, mint papi személynek”? Az, hogy a „páter” semmi megbánást nem tanúsított, nacionáléjának ismeretében csöppet sem döbbentett meg. Úgy mondotta, hogy volt már ő vádolva azért is, mert fegyvereket osztott emberek ellen. Most azért vádolják, mert áldást osztott. Márpedig ő ezután is osztogatni fogja az áldást. Hogy senki sem kér ebből, Fillér, alias Tarzi- ciusznak semmi megrendülést nem okoz. No de személyében egy visszaeső és ilyenként veszedelmes bűnözőről volt szó... Végül: akik nem hallották a dokumentumjátékot, feltétlenül hallgassák meg, amikor a rádió megismétli. Érdemes! — lászló 1. — A szocializmusért — a békéért címmel jelent meg a politikai könyvnapokra szánt számos kiadvány között a Kádár János beszédeit és cikkeit tartalmazó kötet. Helyet kaptak benne az 1972 és 78 között mondott beszédek, cikkek és a belföldi, valamint a külföldi lapoknak adott interjúk. Az időszak gazdag volt eseményekben. Az MSZMP X. kongresszusa határozatai végrehajtásának elemzésével kezdődik a könyv, átfogja a XI. előkészítést, a programnyilatkozat kidolgozásának, elfogadásának időszakát és lezárul a kongresz- szus határozatainak eddigi végrehajtásával. Ez a hat esztendő nemcsak belpolitikai eseményekben volt gazdag. Ezekben az években volt a helsinki konferencia, a kommunista és munkáspártok berlini értekezlete és pártunk első titkárának látogatása több európai tőkés országban. A kötetben közölt valamennyi beszéd, cikk és interjú azt bizonyítja, hogy pártunk politikája, népünk érdekei mellett kifejezi a haladó emberiség egyetemes érdekeit is. Az élet rendkívüli esemény címmel jelentek meg Csák Elemérnek, a rádió ismert tudósítójának interjúi. A színes beszélgetésekből megtudjuk, mi a lézertelefon és a műgyémánt, mi a jövő útja: a szívátültetés, vagy a műszív, hogyan kerül a vulkán a háztartásba, hova és hogyan épüljenek földrengésbiztos házak, meddig terjed a „magyar őshaza”, és azt, hogy az élet a világegyetemben, rendkívüli esemény. A tudósokra, és éppen a szocialista országokban élő vezető tudósokra nagyobb felelősség hárul, mint bárki másra. Azért került egy ismertetésbe a két könyv, mert a szovjet tudósok is a békéért és a szocializmusért munkálkodnak a maguk területén. —g \ Bördy György színhaza Bárdy György szakít az előadóestek régi hagyományaival, nincs szüksége partnerre, még zongorakíséröre se, kiáll a függöny elé, s másfél órán át rögtönöz. Ezt azért nem szó szerint kell érteni, nyilván elkészíti estje vázlatát, pontosan tudja azt is, hogy mi után minek kell következnie. Estjének, vagy az ő kifejezésévéi élve, színházának, mégis sajátos hangulata van, amit a fölkészülés mellett a pillanatnyi diszpo- náltság is meghatároz. így aztán nem jön zavarba, ha a közönség közbeszól, kérdez, vagy netán valaki egyéni kívánsággal áll elő, Bárdy elegáns, könnyed, s mindig mértéktartó és okos. Nemcsak képessége van, egyénisége is, s a másfél órán át vonzásába kényszerülünk. Nemes vonás ez, tiszta művészet, amit át- meg átsző Bárdy könnyed humora. Pompás anekdotái vannak, első színpadi fellépése, Csortos partnereként az egyik legjobb magyar színésztörténetek egyike. De nagyon szépen mondta az Örkény egyperceseket, s kitűnő volt, s természetesen nagyon hatásos a Schiller-versre írt Ka- rinthy-parafrázis. A szekszárdi előadóestek színvonala meglehetősen változatos, amit egyébként nem is kell csodálni. Bárdy György megmutatta, hogy egymaga is képes színházat csinálni, mégpedig nagyon jól. A színház zsúfolásig megtelt, s természetesen a siker sem maradt el. CS. Jövő héten A nagy balhé című filmről írunk ,,A Kadarka utcában laktunk”
