Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
1978. november 12. * NÉPÚJSÁG 11 Műemlék könyvtáraink A zirciReguly Antal könyvtár Az országos Széchényi Könyvtár a második világháború után három nagy múltú vidéki műemlék könyvtár, a gyöngyösi Bajza József, a zirci Reguly Antal és a keszthelyi Helikon könyvtár rekonstrukcióját, megőrzését és széles körű megismertetését is feladatai közé iktatta. E gyűjtemények a kutatókon kívül a szép és értékes könyv, a művelődési, építészeti emlékek iránt érdeklődő bel- és külföldi kirándulókat egyaránt vonzzák. A műemlék könyvtár sajátos feladata, hogy a jelentősebb régi gyűjteményeket eredeti elrendezésükben és lehetőleg eredeti helyükön mutassák be. Ez a célja a zirci Reguly Antal könyvtárnak is. Itt, Zircen telepítette le III. Béla a Clairva- uxból érkező francia szerzeteseket. A monostor 1810-ben bekövetkezett önállósulásával egy időben vállalta az egri, a pécsi és a székesfehérvári, korábban jezsuita gimnáziumok vezetését. így váltak a különben szemlélődő, a misztika felé hajló ciszterciek hazánkban tanító renddé. Gépesített gazdálkodásuk révén pedig a feudális •egyház kapitalistáivá. Mindez könyvtárállományunkban is tükröződik, amelynek alapját a Sziléziából hozott könyvek képezték. A könyvtár nagyobb arányú fejlesztése Villax apát nevéhez fűződik. Többek között megvette Hofman József székesfehérvári orvosnak, majd Fejér György történettudósnak, a pesti egyetemi könyvtár igazgatójának hagyatékát, 4500 kötetet. 1857-ben készült el Leopold Peiss tervei alapján a könyvtár ún. „vörös torony”- beli nagytermének berendezése. A fából készült bútorzat Wilde Mihály zirci asztalosmester alkotása. Az egyszerűbb berendezésű kistermet a múlt század végén alakították ki. TlZ KÓDEX, ŐSNYOMTATVÁNYOK A középkori zirci monostor könyveiből egy sem maradt fenn. A 60 ezer kötetes állomány története csak a XVIII. századdal kezdődik. A korábbi kéziratok és nyomtatott könyvek mind későbbi gyűjtés eredményei. A könyvtárnak 10 kódexe van. Legjelentősebb a magyar nyelvű, széljegyzetekkel is ellátott, Johannes Herolt műveit tartalmazó XV. századi kézirat, amelyet a szakirodalom Zirci glosszák néven tart nyilván. A kéziratok zöme részletes feldolgozás céljából az OSZK kézirattárába került. A kódexek, a többi — 890 kötet — kéziratos mű és a megyei levéltárban őrzött, a könyvtár kézirattárába tartozó analekták és levelek visszakerülnek eredeti helyükre, amint ezt a könvtár tárgyi feltételei lehetővé teszik. Az ősnyomtatványok száma több mint hetven, túlnyomó részük latin nyelvű. Közülük tíz egyedüli példány Magyarországon. A legrégebbit, Ambrosius De officiis című munkáját 1470 táján Urlich Zell nyomtatta Kölnben. Az ez idő tájban megerősödő nemzeti irodalmat képviseli Petrarca olasz nyelvű költeményeinek 1491—92-ben nyomtatott velencei kiadása. A XV. századi magyar irodalmat reprezentáló kiadványok legjelentősebbike Thuróczy János Magyar Krónikájának 1488. évi augsburgi kiadása. A természettudományi művek közül kerül ki a könyvtár talán leglátványosabb kiállítású sorozata, a 47 kötetes, 1831- ben Jénában, David Dietrich által kiadott Flora Universalis. A XX. századi könyvritkaságok egyike Marx Tőkéjének Engels által gondozott, 1909-ben megjelent hatodik kiadása. Külön figyelmet érdemel a kötéstáblák sokfélesége. Ritkaságszámba megy például a nagyterem tárlójában bemutatott, 1696-os keltezésű ciszterci graduálé fatáblás kötése. Ugyancsak nagy értéket képvisel a hírlap- és folyóirat-gyűjtemény. A régi hírlapok közül kimagasló jelentőségű a Kossuth Lajos által szerkesztett Pesti Hírlap köteteinek teljes, a Pesti Napló köteteinek pedig csaknem hiánytalan sorozata. A könyvtár felbecsülhetetlen értéke még a hazánkban fennmaradt glóbuszok két legrégibb példánya. Az egyik földgömb, a másik éggömb. Sajnos, e XVI. századi Blaeu-féle glóbuszokban évek óta nem gyönyörködhetnek a látogatók, restaurálásukat ugyanis mindeddig nem végezték el. a könyvtár története A FELSZABADULÄS ÓTA A ciszterci rend 1950-ben megszűnt Magyarországon. A monostor épülete nemzeti tulajdonba került. Egy ideig kaszárnyaként, szociális otthonként használták, majd szakmunkásképző intézetet és kollégiumot helyeztek el benne. Művelődésügyünk irányítói idejében felismerték a könyvtár kultúrtörténeti jelentőségét, és felügyeletét 1953-ban az OSZK-ra bízták. A legfontosabb helyreállítási munkálatok elvégzése után mind a kutatók, mind pedig a látogatók számára megnyílt a könyvtár. Ekkor vette fel Reguly Antal nevét, akinek életét és munkásságát idézi a könyvtár folyósólyán bemutatott állandó kiállítás. 1953 óta a könyvtár ún. nyilvános prezens könyvtárként működik: fő feladata régi állományának megőrzése és feldolgozása. Gyarapítása olyan művekre korlátozódik, amelyek kiegészítik a régi gyűjteményt. Ez elsősorban a folyóiratok és a segédkönyv jellegű, forrásként használható irodalom folyamatos beszerzését jelenti. Uj feladatként vállalta a könyvtár a Bakonyra .vonatkozó helyismereti-helytörténeti szakirodalom gyűjtését. A Reguly Antal könyvtár elsősorban mint idegenforgalmi abjektum vesz részt a közművelődésben. Az évi 50—60 ezer turistán kívül azonban olvasókat is kiszolgál. Kölcsönzés nincs, a könyvtár anyaga csak a helyszínen használható. Az 1977-es adatok szerint 105 olvasó 184 alkalommal 858 kötetet tanulmányozott. A legnagyobb érdeklődés a Bakony irodalma iránt mutatkozott, pedig a könyvtár régi anyagát úgyszólván minden latinul és görögül tudó, bármely tudományág történetével foglalkozó kutatónak méltán ajánlhatjuk. A könyvtár dolgozóira a közeljövőben nehéz feladatok várnak. A folyamatos reka- talogizálási és kötészeti munkák mellett az épület restaurálása is nagy gondot jelent. Hamarosan megnyílik a könyvtár barokk terme, ahol a XVIII. századi és az az előtti könyvek kapnak helyet. Rövid időre tehát bezárja kapuit a Reguly Antal könyvtár, hogy utána teljes képet tudjon adni állományáról és eredeti pompájában tündökölhessen látogatói előtt. MÁTRAHÁZI ZSUZSA MŰVÉSZET Tengerparton Czinder Antal szobra A „győri csoda” Géza simontornyai kiállítása Győrött felépült és megnyílt az ország legújabb köz- művelődési palotája. Amikor már kibontakoztak az épület körvonalai, amikor látni lehetett, milyen szép lesz, elnevezték „győri csodá”-nak és ma már ország-világ csak így emlegeti az új teátrumot. A győriek örömében az egész ország osztozik. Talán azért is, mert hazánkban az utóbbi hét évtizedben nem épült egyetlen színház sem. Győrben 236 éve kezdődött a színházi élet, ekkor német vándorszínészek vertek tanyát a Rába partján: ők építették fel az első játékszínt, fából. Ám az összetákolt alkalmatosság hamarosan elavult és jövőre lesz 200. évfordulója annak, hogy a város vezetői áldásukat adták a kőszínház megalapítására. Hiába harcoltak a város Tháliát kedvelő polgá-ai, a győri színészek csak a régi tejcsarnokot kapták meg: ebben a bevásárlóközpontban működött egészen 1978 novemberéig a Kisfaludy Színház. Az új színház tervezése még 1951-ben elkezdődött, a kivitelezési munkálatok csak másfél évtizeddel később indultak. A kivitelezésben 36 hazai és külföldi vállalat vett részt. Az épület egyik oldalát Vasarely kerámiái díszítik: az előcsarnokban hófehér carra- rai márvány fogadja a látogatókat és itt látható Szász Endre nagy méretű faliképé is. A 700 személyes színház nézőterén minden egyes széksor 40 centiméterrel emelkedik, a nézőtér hat ajtón át közelíthető meg és a jó levegőt 16 légtisztító berendezés szolgáltatja. Szily A „ki a jó művész” kérdésére sokféleképpen válaszolhatunk. Az egyik lehetséges válasz azonban alighanem így hangzik: „akinek összetéveszthetetlenül egyéni a formanyelve, a kifejezési módja”. Vagy (félig tréfásan, ellenkező előjellel pontosítva ugyanezt a választ): aligha lehet jó művész az, akinek csak a névaláírását kibetűzve tudjuk „azonosítani” egy-egy alkotását. Ha ehhez az egyoldalú ítélethez viszonyítva summázzuk, hogy milyen rangú az a festészet, mellyel Szily Géza kamarakiállításán találkozunk, aligha lehet kétsége a szuverén egyéniségnek szóló elismerés. Aki csak egyszer is látta a majdnem-monokrón színfoltok gomolygásából felépülő képeit, újra találkozván velük, tévedhetetlenül azonosít. Egyoldalú és felületes az ilyen azonosítás, hiszen művészetének korántsem a lobogóan nyugtalan, máskor töprengően elomló színfoltok egyensúlyának keresése a leglényege. Sokkal inkább a konkrét élmény inspirálta motívumokhoz való viszony. Az a törekvés, hogy a jelképi értékű valóságelemeket alárendelje a színkompozíciónak, s az alárendelés ellenére jelentéshordozóvá szervezze. De: akár a színgomolygást, akár a bo- nyolult képszervezést találjuk jellemzőnek, az egyéni kifejezési mód kétségtelenül jellemzője Szily Gézának. Vajon megelégedhetünk-e azonban annyival, hogy Szily Géza kialakította a maga képi világát, tehát jó művész? Hiszen a közönséggel való találkozások tanúsága szerint az ilyen egyéni kifejezési mód — jóllehet összetéveszthetetlen — sokak számára értelmetlen önkényeskedésnek tűnik. A dühös kifakadá- soktól a csendes lemondásig ívelő elutasítások egy lakoni- kus tömörségű ítéletben, a „nem értem, tehát nem lehet jó” megfogalmazásban, korántsem az elismerésben szoktak sűrűsödni. Vagyis — ha erre az „ítéletre” is figyelünk — a „ki a jó művész” kérdésre válaszolva elsősorban nem az „egyénit”, az egyéniség látványos megnyilvánulását, hanem az érthetőség, megérthetőség mértékét kell hangsúlyoznunk. Ezzel viszont eljutottunk arra a pontra, amikor napjaink egy-egy művészeti jelenségének megközelítése, értelmezése már művészettörténeti távlatot kíván. Az összetéveszthetetlenül egyéni egyoldalú hangsúlyozása ugyanis csak a modern művészeteknek a sajátja! Durván általánosítva mondjuk „klasszikusnak” mindazt, amit a művészet maradandó értékként az „izmusok” előtt létrehozott. Az ilyen értelemben „klasz- szikus” művészetek közös jellemzője volt, hogy a művésznek —; minden művésznek — az egyéni invenciót alá kellett rendelnie a kifejezési, képalkotási konvencióknak. A művészi egyéniség tehát,, ha „érvényesülni” akart, csak a tradicionális formanyelv és kifejezési mód béklyójában feszengve érvényesülhetett. A hagyományt tiszteletben tartó újításnak, vagyis az egyéniség kibonta- koztathatóságának természetesen koronként mások voltak a lehetőségei. Az ikonfestő nem akárt egyéniség lenni, mindenestül tudomásul vette a hagyományt. A reneszánsz művészet ehhez képest az egyéniség diadalútja. De — s ebben az esetben ez a lényeges — a reneszánsz egyéniség is csak átlényegí- tette, átgyúrta, a maga képére formálta, amit festészeti hagyományként megkapott. Azt hiszem, szükségtelen ezen az. úton tovább haladnunk, mert a művészettörténeti távlat nem magyarázza, inkább ellenpontozza Szily Géza törekvéseit. Szily Géza — mert a XX. század gyermeke — megteheti, hogy fittyet hány a konvenciókra. Megteheti, mert az úgynevezett modern művészetet is számon tartja közvetlen előzményként. A modern művészetnek pedig semmiképpen sem az a lényege, hogy ilyen vagy olyan vadonatúj formai megoldásokkal kísérletezik minden művész. A lényeg sokkal inkább az, hogy a kifejezés szándékának feltétlen elsődlegessége minden modern művésznél eleve lehetetleníti a konvenciókat. A művész nem a hagyományhoz való viszonyában méri meg magát; egyetlen mércéje van: saját egyéniségének minél teljesebb megvalósítása. - Az önmegvalósítás érdekében meg kell találnia az egyedül lehetséges kifejezési módot, s mert érzései-indulatai senki máséval nem lehetnek azonosak, amit a- maga számára megtalált (a rendelkezésre állóból kiválogatott), törvényszerűen egyéni lesz. Mit jelent tehát az „egyéni” Szily Gézánál? Alig többet, mintha azt mondanám: Szily Géza olyan, amilyen, s azért olyan, mert olyannak teremtődött. Nem a szavakban megfogalmazható milyenség a lényege a festészetének, hanem amit az „olyan, amilyen” formanyelv kifejez. Most pedig el kellene mondanom, mit is fejez ki tehát ez a festészet. Könnyen megtehetném, de az a félő, hogy nem Szilyről, hanem saját magamról beszélnék. Ahogy eddig is azt tettem. Mert ez a festészet csak saját magunkból kiindulva értelmezhető. S ha engem most művészetfilozófiai gondolkodásra inspirált, ez is része kell, hogy legyen Szily festészetének. Ismétlem: megtehetném, hogy szavakká fogalmazzam, mit is kellett kifejeznie ezekben a képekben Szily Gézának. Csak azért tudnám megtenni, mert előzetesen elmondta nekem egy-egy képe „keletkezési körülményeit”, nem szükséges tehát „kitalálnom”, hogy milyen konkrét élményeket szervezett képpé. Ha azonban most továbbadom ezeket az információkat, félrevezetem a nézőt. Arra kényszerítem, "hogy egy konkrét élmény, a művész egyszeri élménye,' kivetítődé- sének lássa a műalkotást. Pedig minden egyes kép sokkalta több annál a pillanatnál, amelyikben megfogan. Azzal több, amit nekem jelent, neked jelent, s annak is jelent, aki személyesen soha sem találkozott Szily Gézával; nem hallgatta, hogy a konkrét élményeit — szándéka szerint — hogyan szervezi műalkotássá. (Elhangzott a kiállítás megnyitóján.) SZILÁGYI MIKLÖS A műemlék könyvtár egyik terme A győri színház a megnyitó előtt
