Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
1978. november 12. ÍníÉPÜJSÁG 3 Négyszáz forintról van szó 1 A brigád egyszer már elnyerte a bronz fokozatot, de a következő értékelésnél Ismét ugyanazt kapta. Kilenesxáz forint jutalomból személyenként 50 forint jutott Nem szóltak semmit, örültek a címnek. A brigád vezetője otthon örömmel újságolta a kitüntetést. Az após — másik vállalatnál szakszervezeti titkár — kinevette. Kár örülni, mert az 1038-as kormány- rendelet szerint minden brigádtagnak 400 forint jár. Másnap az szb-titkár após felhívta telefonon az SZMT illetékes osztályát. Azonnal intézkedtek: a brigádvezető kapott egy írást az igazgatótól, hogy a jogos járandóságot osszák szét 'egymás között. Azóta a brigádvezetőről kiderült: nem dolgozik rendesen, nem alkalmas a brigád vezetésére. Ezután a fiatalember idegösszeroppanással táppénzre került. o Az igazgató: „Véletlen a két dolog összekapcsolása. Korábban is volt a fiatalembernek fegyelmi ügye. Nem vagyok olyan típusú ember, hogy »betartsak«. Mióta nálunk dolgozik, többször beszéltem vele, de ezt nem tudom dokumentálni, nem szeretem a papírosadást, amit lehet, beszélgetéssel megoldok.” Hiszek az igazgatónak. Csak az motoszkál továbbra is bennem: „Miért most, hirtelen lett rossz munkás a brigádvezető?” Tudták róla két éve is, hogy a munkaidő-kihasználással nála baj van. Az osztályvezető ezt jelezte is, majd következett az első beszélgetés. Ugyanez az osztályvezető, ugyanabban az évben javasolta a fiatalembert szocialista brigádvezetőnek (!) Az osztályvezető: „Én javasoltam volna? Mindegy, vállalom. Akkor még úgy nézett ki, hogy megjavul.” A szakszervezeti titkár mást mond: „János szívességet tett, amikor elvállalta a brigád vezetését. Hiszen tudja: kevés ember vállal manapság ilyet.” (?) Q ,» Közben, amikor a 400 forintos vita volt, kiderült: a brigád nem érdemelte meg a címet. Ezt a főkönyvelő, az igazgató, az szb-titkár is kijelentette. Az osztályvezető — brigádtag — hamar visszaadta a jelvényt. „Ha nem érdemeltük meg, akkor nem kell.” Ezután került sor a pénz elosztására. Az osztályvezetőnek nem adtak, mivel visszaadta a jelvényt. Másnap az szb-titkár újabb gyűlést hívott egybe, pénzosztás ügyében, de már szerepelt a napirenden: brigád- vezető-választás. A tagság szavazott: Nyolcán a brigádvezető ellen, heten tartózkodtak. A szakszervezeti titkártól kérdezem: Miért lettek bronz fokozatúak, ha nem érdemelték meg? — Nem akartuk, hogy szétmenjen a brigád. Különben is mindig dicsekedtünk vele: nálunk milyen jó kollektívák vannak. Visszaút nem volt. — Akkor miért a brigádvezető issza meg az egésznek a levét? — A két dolgot szét kell választani. János lelkesen szervezte a brigádot. A munkájával van a baj. Sokszor csak délben ment be dolgozni. A közvetlen főnöke állandóan küldözgette a jelzéseket az osztályvezetőnek. Először nem vettük ezt figyelembe, mert a csoport- vezető szakképzetlen, János pedig szakképzett, tehetséges, jó szakember. Féltékenységnek hittük a dolgot. e Az igazgató: „Nem vagyok ruhagyuri. A szavamnak' hinni lehet. Amit tudtunk, segítettünk. Kapott lakást, kiállítást szerveztünk neki kétszer is, ha baj volt vele, megbeszéltük. Igen, abban hibás vagyok, hogy eddig halogattuk a dolgot.” — Igazgató elvtárs, ön megtett mindent. De az emberek, a brigádtagok miért fordítottak hátat? — Nem tudom. Ismét az szb-titkár: „Tudom, hogy a háta mögött mellette vannak. Szégyenletes dolog: nyilvánosan egy sem mert mellette lenni, kényelmesebb volt a . tartózkodás.” o A leváltott brigádvezető: „Itt akarok továbbra is dolgozni, szeretem ezt a munkát. Nem tudok naphosszat a műhelyben lenni. Szükségem van kikapcsolódásra. Hatalmas, hatméteres alakos plakátokat készítek. Ehhez pihent agy, nyugodt kéz kell.” — Azt mondják, nem dolgozik annyit, mint a társa. — Ezt bizonyítsák be. Munkalapokkal. Mindig megcsinálom azt, amit kiadnak. Arról nem tehetek, hogy a kollégáim, egyben a csoportvezetőm nem tud olyan gyorsan dolgozni, mint én. Jó, elhiszem, hogy rossz a munkafegyelmem, de miért nem kaptam soha semmilyen büntetést érte? A munkaügyi bíróság is nekem adott igazat! — Milyen ügy volt ez? — Állítólag igazolatlanul hiányoztam négy órát, és levontak 60 forintot a fizetésemből. Pedig a csoportvezető tudott róla, hogy nem megyek be azon a délelőttön dolgozni, később mégis igazolatlan lett belőle, pedig volt túlórám is. Q A brigádvezető-választá- son nyolcán ellene szavaztak. A véleményük: „János nem dolgozik becsülettel.” Ök már előbb kj akartak válni és új brigádot alakítani. Becsületesen, a fiatalember szemébe mondják a kifogásaikat. — Ezek szerint nem megtorlás van a dolog mögött? — Nem. Eddig is elnézőek voltak vele! — Az ember azt várná: ilyen esetben megvédik a brigádvezetőjüket. — Megköszöntük neki, hogy „kihajtotta” a 400 forintot. Annyit azért előtte elvártunk volna, hogy szól és akkor az igazgatóhoz megyünk és nem az SZMT-hez. — Maguk mit tettek azért, hogy János rendesen dolgozzon? — Mit tehettünk volna? — Mondjuk, szólnak neki: nem brigádvezetőhöz méltó a viselkedése! — Hogy jövünk mi ahhoz? A közvetlen 'munkatárs, csoportvezető: „Többször beszélgettünk a munkáról. Kértem, segítsen nekem, de nem. Mindig a brigáddal volt elfoglalva. Mindig szervezett, semmit nem tudott felmutatni, nincs semmi a brigádnaplóban”. — Ki vezeti(né) a naplót? — kérdez közbe János. Nem volt mit beírni(!) o — Már Vártuk — mondja a másik csoportvezető. — Kellemetlen helyzetben vagyok. Mikor idekerültem — egy éve — védtem Jánost. Nem érdemelte meg. — A brigád másik fele tartózkodott a szavazásnál miért? — Én ellene szavaztam../: hét tartózkodó nem mert véleményt mondani. Vajon most lenne véleményük? — ??? * Egy brigád érdemtelenül kapott bronz fokozatot. Azt hittem, hogy csak négyszáz forintról van szó. A mélyben sok más is van. Két évig hagytak egy fiatalembert rosszul dolgozni. Nem büntette meg sem az igazgató, sem az osztályvezető. Ha a brigád megérdemelte a szocialista címet, akkor már régen hatottak volna Jánosra. Most utólag könnyebb elítélni, mint segíteni. A Jelemdö „$i«cialistoM brigádnak már két hónapja nincs vezetője. Senki sem vállalja. HAZAFI Józslll Hárman a kitüntetettek közül A két nép közötti barátság elmélyítéséért Hagyomány már, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója alkalmából kitüntetéssel ismerik el azok tevékenységét, akik kiemelkedő munkát végeztek a magyar és a szovjet nép közti barátság elmélyítéséért. Az ünnep előtti napokban a fővárosban, a Barátság Házában tartották a kitüntetési ünnepséget. Megyénkből is többen részesültek kitüntetésben, közülük hármat mutatunk be. OSZTERMAJER JÄNOS A faddi Lenin Tsz pártvezetősége titkárának, az Osztermojer János MSZBT-tagcsoport elnöksége tagjának a Barátság Házában tartott ünnepségen Apró Antal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, az MSZBT elnöke adta át a Munka Érdemrend bronz fokozatát. — Hogy mióta ápolom a magyar—szovjet barátságot? Amióta megismertem az első szovjet embert, Ivánt, a Távol-Keletről jött katonát, 1944 decemberében, a felszabadulás utáni napokban. Többször volt nálunk, megbarátkoztunk. Aztán — tizenhét éves voltam akkor —, dolgoztam a paksi felszabadulási emlékmű építésén, több napon át fűtöttem a kályhákat, hogy a betonozáshoz elég meleg legyen. 1945. februárjában ott voltam az emlékmű felavatásán is. Aztán az EPOSZ-ban rendeztünk szovjet katonákkal közös műsorokat, majd amikor állami gazdaságba kerültem, vezető beosztásba, tagja lettem az MSZBT-nek is. De úgy hiszem, most nem erről volt szó, és a kitüntetésemet is elsősorban azért kaptam, amit szövetkezetünk tett a két nép barátságáért. A szövetkezet 1971 óta tagcsoportja az MSZBT-nek — az elsők között vált tagcsoporttá a megyében — és azóta már szervezett formában munkálkodunk a magyar— szovjet barátság elmélyítésén. Igen emlékezetes számomra a két évvel ezelőtti tambovi út, amikor — szövetkezetünk delegációjának tagjaként — ott jártam, megállapodást kötöttünk a Zser- gyevszka járásbeli Marx Károly kolhozzal a testvérszövetkezeti kapcsolatra. Azóta rendszeresen küldöttséget cserélünk, de ezen túlmenően sokszor küldünk mi is és fogadunk vendégül szakembereket, tapasztalatcserére. Szövetkezetünkből évente legalább tizenöten járnak a Szovjetunióban, főleg Tambov megyében. VÖRÖS ERZSÉBET A szekszárdi 4. számú Általános Iskola magyar-orosz szakos tanárának, MSZBT- tagcsoport elnökségi tagnak az iskola november 7-i ünnepségén adták át az MSZBT arany koszorús jelvényét. — Tanári munkám szerves része a két nép közti barátság ápolása, elmélyítése. Oroszt tanítani, lelkiismeretesen, csakis így lehet. Kislány voltam még, általános iskolás, Sióagárdon, amikor megkaptam egy szverdlovszki diáklány címét, aki levelező- partnert keresett. Küldtem és kaptam a leveleket. Akkor még nem tudtam, hogy valamikor tanítani fogom ezt a nyelvet, de hogy végül is így választottam, abban ez a levelezés is segített. Főiskolás koromban — harmadéves voltam — lehetőség nyílott, hogy fél évet Vlagyimirban töltsék. Felejthetetlen félesztendő volt ez. — Tanári pályámat Decsen kezdtem, az általános iskolában. Tanítványaim közül többen kérték, hogy segítsek, többet elsajátítani az orosz nyelvből, mint amit a tanterv előír. így lettem vezetője a megalakított orosz társalgási szakkörnek. Amikor pedig — két évvel ezelőtt — ide kerültem, a négyesbe, tulajdonképpen „hazajöttem”, mert főiskolásként itt voltam gyakorló, szinte belecsöppentem egy olyan kollektívába, amelyik egyre többet tesz a két nép barátságáért. Megvolt már a kapcsolat a tambovi 32-es általános iskola és a Vásárlás munkaidőben Alig két esztendeje annak, hogy módosították az üzletek nyitva tartásának rendjét: azóta az üdülőhelyek kivételével — sehol sem vásárolhatunk vasárnaponként élelmiszereket, legfeljebb tejet és kenyeret a kijelölt vendéglátóhelyeken. Az intézkedés bevált: kenyérhez, tejhez a nagyvárosokban hozzájutnak a vevők, az élelmiszerkereskedelem alkalmazottai viszont vasárnap pihenhetnek. Mi vásárlók megbarátkoztunk a kezdetben nem tetsző nyitva tartási renddel, megvesz- szük hét közben, amire szükségünk van, inkább a vendéglátásban dolgozók berzenkednek; a tej és a kenyér árusítása nem túl kifizetődő, és nem hoz borravalót sem. Feladatukat mégis elvégzik, s ezzel az élelmiszer-kereskedelemben dolgozó kollégáikat tehermentesítik. Minden jel arra mutat azonban, hogy az iparcikküzletek, áruházak jelenlegi nyitva tartása nem megfelelő. Ezek a boltok — kivéve a községieket, amelyek más rendben üzemelnek — éppen akkor fogadják a vásárlókat, amikor az emberek túlnyomó többsége a munkahelyén tartózkodik. Márpedig drágább ruhaneműt, háztartási gépet, de kiváltképp bútort, nem szoktunk, nem is tudunk percek alatt venni, sőt, a választásba, a válogatásba szeretjük bevonni a család egyikmásik tagját is. A kényelmes nézelődéshez, a családi vásárláshoz pedig idő kell. Idő, ami egyelőre nincs. Hiszen délután 5-kor vagy 6-kor a legtöbb helyen lehúzzák a redőnyt, s aki munka ütán siet az áruházba, azt kapkodásra kényszeríti a közelgő záróra, s ami ezzel sajnos együttjár: az eladók sürgetése. Délelőtti vagy kora délutáni vásárlásra legfeljebb azoknak van módjuk, akik váltott műszakban dolgoznak. Ám, hogy a legnagyobb iparcikkboltok, áruházak is korán zárnak, nem csupán nekünk, vásárlóknak kényelmetlen. Kellemetlen az eladóknak is, mert ezáltal nagyobb a zsúfoltság a zárás előtti órákban. Hátrányos ez a kereskedelmi vállalatoknak, szövetkezeteknek is, mert bizonyára több vevőt fogadhatnának, nagyobb forgalmat mi iskolánk között. Sok gyerekünk levelezett szovjet fiatalokkal. Létrehoztuk a leve- lezőklubpt, engem bíztak meg a vezetésével. Talán mondanom sem kell, hogy örömmel vállaltam. A klub tagjai általában ötödikesek-hatodikosok. Nekik állandó segítségre van szükségük, ám a hetediknyolcadikosok, akik „kinőttek” a klubból, jönnek, amikor segíteni kell őket. SZIGETHY LAJOS A Paksi Konzervgyár pártvezetőségének titkára — a gyári MSZBT-tagcsoport elnökségi tagja — pénteken, az összevont párttaggyűlésen vette át az MSZBT aranykoszorús jelvényét. — Nálunk, hogy úgy mondjam, családi hagyomány a bonyolíthatnának le, ésszerűbb nyitva tartással. Felmerült ez a gond a kereskedelmi dolgozók szak- szervezete legutóbbi központi vezetőségi ülésén is, ahol a SZOT egyik titkára tette szóvá, hogy a nyitva tartási rend még mindig nem alkalmazkodik kellően a vásárlók igényeihez. Egyetértett vele a KPVDSZ főtitkára is, és ezzel távolról sem mondott ellent hivatásának: a kereskedelmi dolgozók érdekvédelmének. Jobb munkaszervezéssel és a műszakpótlék fizetésével ugyanis megoldható, hogy a csendesebb órákban kevesebben álljanak a pult mögött, amikor viszont ráérnek az emberek bútorok, ruhaneműk, műszaki cikkek között válogatni, több legyen a kiszolgáló. A váltott műszak terheit a pótlék ellenében sokan szívesen vállalják. De nem csupán a két „fél”, vevők és eladók ügye a nyitás és zárás időpontjának meghatározása. Köztudott, hogy az üzlethálózat meglehetősen szűkös, a jelenleginél sokkal több korszerű, nagy alapterületű bevásárlóhelyre lenne szükség. Ilyenek épülnek is a lehetőségekhez mért ütemben. De ha a meglévő bolthálózatot és gépeket jobban kihasználnánk, lényegében beruházás nélkül lehetne az üzlethálózat fogadóképességét növelni. Ilyen értelemben a nyitva tartási idő módosítása a fogyasztóközönség és a kereskedelmi vállalatok, szövetkezetek sajátos érdekei mellett, a közös, a népgazdasági érdeket is szolgálná. Az érintett vállalatoknak, szövetkezeteknek nem kell felsőbb utasításokra várniuk: maguk kezdeményezhetik ezt a lépést. A Centrum Áruházak már tettek valamit az ügy érdekében: október elsejétől két budapesti áruházban — a Corvinban és az Újpestiben — egy órával meghosszabbították a nyitva tartás idejét. Hasonlóan járhatnának el más iparcikk kereskedelmi vállalatok is. S ha megtennék, nem kényszerít- hetnének senkit arra, hogy ebédidőben, vagy más címén munkaidőben szaladjon ki vásárolni olyasmit, aminek kiválasztásához, megvételéhez több idő szükséges. GÄL ZSUZSA magyar—szovjet barátság ápolása. Gyerekkoromban — akkor Nagydorogon éltünk — sokat segítettem édesapámnak, aki tagja, aktivistája volt az MSZBT-nek. A dorogi szervezetnek még zenekara is volt. Én is játszottam benne. Jó néhány műsoros estét rendeztünk közösen szovjet katonákkal, magam is felléptem önállóan. Aztán Paksra kerültünk, édesapám a járási művelődési otthon igazgatója lett, én pedig gimnazista. Folytattuk, amit addig csináltunk Nagydorogon. A gimnázium után segédmunkás lettem a konzervgyárban, majd szakmunkás- vizsgát tettem, főiskolát végeztem, levelezőként, üzemmérnöki beosztásba kerültem. Négy éve a pártvezető- ség titkára vagyok. Szerencsés helyzetben vagyunk, nálunk ugyanis olyan lehetőségek is kínálkoznak a két nép barátságáért végzett munkában, amilyenek nem mindenütt. Termelésünknek több mint fele szovjet exportra kerül, így a szocialista brigádok rendszeresen vállalást tesznek a szovjet exportra gyártott termékek minőségének javítására. Testvéri kapcsolatot alakítottunk ki a Tambov megyei Micsurinszki Konzervgyárral, rendszeressé tettük a tapasztalatcserét. November 7-re kiállításon mutattuk be e kapcsolat dokumentumait. Nagyon jó kapcsolat, barátság alakult ki az atomerőmű-építkezésen dolgozó szovjet szakemberekkel is. Munkánk elismerése ez a kitüntetés, amit én — a gyáriak közül — már harmadikként kaptam meg. J. J.
