Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
A iSfePÜJSÄG 1978. november 12. Érettségivel a zsebben Megtagadott íróasztalok Példák igazolják, hogy a valamikori „két út van előttem” gyakorlat az utóbbi időben hármas úttá szélesedett. Ezelőtt 10—15 évvel az érettségizett fiatalok vagy az egyetemeket, főiskolákat, vagy az álmok íróasztalát ostromolták. Olyant, aki érettségizett létére szakmunkássá „süllyedt” — csak elvétve találhattunk. Üj abban a válaszút kétségtelenül három irányba mutat. Könnyű volna ezt elintézni két, gyakran hangoztatott közhellyel. Az egyik azt hajtogatja, hogy „az érettségi ma már nem ér semmit”, a másik azzal érvel, hogy „elmegy szakmunkásnak naná, ott többet keres”. A közhelyek persze igazak, csak éppen szimplák. A kép sokkal bonyolultabb elemekből áll ösz- sze, amint ezt az MMG Automatika Művek szekszárdi műszergyárában meghallgatott három fiatalember esete is bizonyítja. Hajdú Balázs például huszonegy éves, eddig folyton- folyvást tanult — s most jön a meglepetés — kitartott a szerszámműhelyben, a köszörülés mellett. Vegyük csak sorra azokat az iskolákat! — Először a szekszárdi 505- ös számú szakmunkásképző intézetben kaptam emelt szintű esztergályos szakmunkás-bizonyítványt. Egy évre rá a köszörűs szakmunkás-bizonyítványt is megszereztem. Akkor beiratkoztam a Rózsa Ferenc szakközépiskolába és középfokú gépész szakon leérettségiztem. Ezután következett a csepeli Kossuth Lajos műszaki szakközépiskola és lettem forgácsoló szaktechnikus. — Ilyen végzettséggel már művezetői munkakört is be- tölthet valaki... — Igen, de én a magasabb fizetésért sem vállalnám. Jelenleg három, három és fél ezer a havi fizetésem, művezetőként megkereshetném talán a négy és felet. Én viszont nem szándékozom kiválni abból a gárdából, ahol jól érzem magam. Szakmai szempontból változatos a munkám, mi egyedi darabokat készítünk, nálunk ritka a harmincas széria. Művezetőként soksok adminisztratív dologgal bíbelődhetnék és engem őszintén szólva idegesít az íróasztal. Jó, ha az ember munkája kézzel fogható. Fiatal is vagyok még a vezetéshez, az idősebbek előtt nem lenne tekintélyem. — Látja-e értelmét egy szakmunkás annak, hogy magyar nyelv és irodalomból érettségizett? — Feltétlenül. Enélkül nincs általános műveltség. Szeretek olvasni, és az iskolában tanultak segítenek kiválasztani a könyveket. — Hogyan tovább? Még akad egy-két iskolatípus ... — Azt hiszem, nem hagyom abba a tanulást. 1974-ben volt az a kezdeményezés, hogy szakmunkások kerüljenek egyetemre. Akkor családi okok miatt lemondtam róla, de a sereg után valószínű jelentkezem a repüléstechnikai vagy valamelyik vasas főiskolára. Kari Imre három évig próbálgatta azt a bizonyos íróasztalt, aztán idén májusban kérte, hogy helyezzék fizikai állományba. — Én is a Rózsa Ferenc szakközépiskolába jártam, a szakérettségi után normatechnológusként 2300 forintot kerestem. Az anyagiak persze szerepet játszottak; most teljesítménybérben esztergálok havi három és fél, négyezer forintért. Azt a normát kell teljesítenem, amit valaha én állapítottam meg. Lehet, hogy furcsán hangzik, de engem ebben a változásban elsősorban mégsem a pénz érdekel. — Hanem? — A szakmai gyakorlat. Harmadéves vagyok a miskolci egyetem gépészmérnöki karán. A gyárral tanulmányi szerződést kötöttem, ha minden igaz, jövőre kapok egy üzemmérnöki diplomát, három év múlva pedig egy oklevelet. Ügy vélem, senkinek se árt, ha lentről járja végig az utat, és az egyetemen tanultakat összeveti a gyakorlattal. Ami pedig a tekintélyt illeti, nálunk a gyárban nem a mellényzsebre tűzött diploma garantálja. — Hogyan fogadták a rokonok, ismerősök a májusi elhatározást? — Hát, volt aki nem tapsolt. Csakhogy az ember igazi barátai nem attól barátok, hogy az illető normatechnológusként, vagy esztergályosként dolgozik. Takács Márton útja — ha úgy tetszik — éppen fordítottja Kari Imréének. — Szekszárdon a Garay gimnáziumban érettségiztem. Az első fecskék közé tartoztam, akik 1967-ben az érettségivel és mechanikai műszerész szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebben beléptek a műszergyárba. A darabbérezés 1971-től fellendítette a fizetésünket, bár elég sokat ingadozott a bér. Aztán 1975- ben felvételt hirdettek a normairodára és én jöttem. — Nem minden hirdetésre reagál az ember. — Én erre igen. Akkor született a második gyerek, anyagi biztonságra törekedtem, mégha nem is volt sok ez a fix. Azóta 2800 forintról 3100 forintra emelkedett a fizetésem. A másik tényező pedig az, hogy érdeklődtem a normázás iránt. Elvégeztem egy 360 órás tanfolyamot Pesten, februártól egy újabbat szeretnék elkezdeni. S máris kiselőadást rögtönzött a normák megállapításáról. Kiderül, hogy a szíve a régi és az új munkakörhöz egyaránt húzza. Befejezésül mindenféle ösz- szegezés helyett csupán egy rövid statisztika szolgáljon. A műszergyárban a foglalkoztatott 117 érettségizettből hatvanhétén fizikai állományúak, ötvenen nem... KOVÁCS MÁRIA Beszél Ön „vilá Pillantás egy folyóirat szerepe és célja mögé Köntösében, tartalmúban színes folyóirat az öt éve kéthavonta megjelenő Világ és Nyelv. Sokan ismerik, de még többen azt sem tudják, hogy létezik a Magyar Eszperantó Szövetségnek ez a lapja. Pedig még egyetlen ország eszperantó mozgalma sem rendelkezik ilyen új típusú és színvonalas anyanyelvű lappal, melyben tekintélyes akadémikusok, nyelvész profesz- szorok, írók és újságírók szólalnak meg. Szenes Imrével, a lap főszerkesztőjével beszélgettünk nemrég. — Vajon a Világ és Nyelv csak az eszperantistákhoz szól? — Nem csak. Természetesen hozzájuk is, hogy mindig tisztán lássák a mozgalom hazai és nemzetközi helyzetét, s egyben segítséget kapjanak felvilágosító munkájukhoz. De még inkább szólni kívánunk a kívülállókhoz. Ezért a népszerű ismeretterjesztés módján főként a világ soknyelvűségének problémáival, érdekes és gyakran meghökkentő társadalmi vonatkozásaival foglalkozunk és csak ezekkel összefüggésben tárgyaljuk a nemzetközi nyelv kérdéseit. Hiszen az eszperantó soknyelvűségünk szülötte. Ugyanakkor a soknyelvűség, a sokszínű emberi kultúra természetes állapota, amit ha lehetne, sem szabadna megszüntetni. Szükségünk van tehát a nemzetek közötti „hídnyelvre”. Csak egy ilyen nemzetközi segédnyelv teremthetné meg a különböző kultúrák igazán gyümölcsöző kapcsolatát. — A múlt év elején az angol parlamentben tekintélyes szakszervezeti, szövetkezeti vezetők és képviselők részvételével megalakult a szakszervezeti és szövetkezeti eszperantó csoport — angol rövidítése szerint a TUCEG. De miért? Mikor az angol a legelterjedtebb, úgynevezett világnyelv. — Meggyőző választ maga a TUCEG röpirata ad, amelynek emblémája a vörös zászló ötágú zöld csillaggal'. Megállapítják, hogy az angol nyelv elfogadhatatlan nemzetközi nyelvként, és nem is alkalmas rá, mert a világ kilenctizedének kellene ezt a nehéz nyelvet megtanulnia, és eleve az angolul beszélő országoknak nyújtana érdemtelen előnyöket, elősegítve az angol—amerikai kultúra rá- erőszakolását az egész világra. Viszont az eszperantó egyetlen nemzeti nyelvet sem részesít előnyben, s bármely másik nyelvnél könnyebben megtanulható. Vagyis: „Demokratikus és praktikus!” Mindenütt alkalmasnak tartják a második nyelv szerepére és a megoldásról így vélekednek: „Ha az eszperantót a világ minden iskolájában első idegen nyelvként tanítanák, a nyelvi probléma egyetlen generáció alatt megoldódna.” Ezért hangoztatják, hogy a munkásmozgalom aktív támogatására van szükség. — Nekünk, a nyelvileg is kis országnak — mint Ady írta egyik cikkében — létérdekünk az eszperantó. Milyen hazai visszhangja volt az angol TUCEG létrejöttének és állásfoglalásának? — Folyóiratunk idei L és 2. számában szakszervezeti és szövetkezeti vezetők nyilatkozatban üdvözölték. Mégpedig abban a szellemben, hogy nálunk régi munkásmozgalmi hagyományként az eszperantó szövetség a szakszervezetek védnöksége alatt, anyagi és erkölcsi támogatásával működik. A SZOT vezetői közül már korábban is állást foglaltak a nemzetközi nyelv céltudatosabb népszerűsítése és hasznosítása mellett. E témáról Gáspár Sándor már 1974- ben interjút adott lapunknak. Szövetségünk tavalyi közgyűlésén pedig Vas János titkár az alábbi ajánlást tette: „Az eszperantó szövetség területi bizottságai és helyi csoportjainak vezetői keressék fel a szakszervezetek megyei és vállalati vezetőit. Kérjenek tőlük tanácsot, támogatást, hogv a nagyüzemek, a hivatalok és az intézmények eszperantó csoportokat szervezhessenek nyelvtanulással párosítva.” Arra is módot nyújt a SZOT. hogy a szakszervezetek szakmai központjaiban és megyei tanácsainál is alakulhassanak csoportok. Törekszünk hát minél több művelődni vágvó munkást, szocialista brigádot megismertetni ezzel a gvors gyakorlati haszonnal járó tanulási lehetőséggel. — Igen! De ehhez a Világ és Nyelvet jobban kellene propagálni, hogy eljuthasson mindazokhoz, akiknek szánják. — Erre is törekszünk, de sajnos nincs elég pénzünk a reklámozására. Pedig sok érdekes mondanivalónk van például azok számára is, akik idegen nyelveket tanulnak, vagy tanítanak és különösen azok részére, akik egy vagy többszöri nekirugaszkodás után abbahagyták a nyelvtanulást. Hogy megtudják, milyen logikus és könnyű az eszperantó szerkezete, s milyen öröm, ha gyorsan lehet sikert, eredményt elérni, s ennek külföldi útjaikon milyen nagy hasznát veszik a turizmust kedvelők. Persze, hogy mindnyájukhoz szólni tudjunk, ahhoz szükséges lenne. hogy a Világ és Nyelvet a művelődési házakban, munkahelyi könyvtárakban, klubokban mindenütt megtalálják, olvashassák. VASS MÁRTA Megtaláltam Attila sírját — Egy titkot szeretnék veled közölni, öregem, — ragadta meg kabátom ujját Kempelen Kelemen amatőr régész. — Titkot? — kérdeztem kissé meglepődve, mert Kempelen Kelement nem úgy ismertem, mint aki különböző titkok birtokosa lehet. — Talán nem is titok — egyezett bele az amatőr régész. — Annál is több: szenzáció. De nem túlzók, ha azt mondom, hogy világszenzáció. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, mire Kempelenben feltámadt a sértett régészönérzet. — Csak kacagjatok — váltott át személytelen többesbe —, majd egyszer talán megtudjátok, ki volt az a Kempelen ... — Én tudom — mondtam szelíden, s köszönésre nyújtva a kezem, el akartam osonni. — Várj! — ragadta meg újra a kabátom ujját. — Neked kivételesen elárulom. Persze, ha hallgatsz róla, mint a sír. Megígéred? — Persze — egyeztem bele, csakhogy szabaduljak már tőle. — Barátom, emeld meg kalapod e szellemóriás előtt, — mutatott magára, pedig láthatta, hogy még svájcisapka sincs a fejemen, nemhogy kalap. — öregem — váltott sut- togóra a hangja, — megtaláltam Attila sírját. Ügy nézhettem rá, mint egy őrültre, mert rögtön nyugtatni kezdett. — Tudom, hogy fantasztikusnak tartod, de hidd el, hogy igaz. Először én se akartam hinni, még a saját szememnek sem, de bizonyítékok tömege igazolta. — És hol? — kérdeztem, hogy csak kérdezzek valamit... — Hát ez a legfantasztikusabb az egészben — magyarázta Kempelen —, képzeld el, nem máshol, mint a hobbikertemben. — Na ne hülyéskedj! — Én? — csapott a mellére. — Én hülyéskednék, aki megtaláltam ezt a szenzációs leletet? Hát lehet-e nagyobb kitüntetés ennél egy amatőr régész számára? Amikor ezrek és ezrek kutatnak évtizedek óta eredménytelenül, s Kempelen pedig a saját hobbikertjének turkálása közben felfedezi ezt a világszenzációt. — És mégis, hogy bukkantál rá? Ismét lehalkította a hangját. — Hát, tudod, régóta böngészem a szakirodalmat. Ennek alapján kétséget kizáróan kimutattam, hogy csakis az én kertemben lehet a sír. Tudod, Andris bácsitól örököltem ezt a kis területet, a Tiszától néhány kilométerre. Először persze magam sem akartam hinni, de az ásatások meggyőztek róla, hogy teljesen helyes volt a föltevésem. — S megtaláltad a sírt? — kérdeztem kételkedve. — Ki is ástad a koporsót? — Hát tudtam, hogy csakis ilyen hülye kérdésed lehet — mondta szemrehányóan. Egy hozzá nem értő csakis ilyen badarságot kérdezhet. Neki a koporsó a lényeg ... — De miért? Van koporsó, vagy nincs koporsó? Illetve koporsók, hiszen a monda szerint hármas koporsóba van eltemetve... — Badarság — legyintett Kempelen. — Nem a koporsó a lényeg, hanem az, hogy Írásos bizonyítékok kétséget kizáróan mutatják, hogy a sír a hobbikertemben van. Nem is lehet máshol. A tárgyi-dokumentum, mármint a koporsó ez esetben mellékes. — Hogyhogy mellékes? — lázadtam fel. — Hiszen az bizonyítja ... — Na, hogy megnyugodj — legyintett Kempelen — á koporsó is megvan. Tegnapelőtt éjszaka nekiláttam az ásatásnak, s egy nagy vasdarabra bukkantam. Csakis a koporsó lehet. — Hát nem ástad ki teljesen? — csodálkoztam ... — Méghogy kiástam volna? — lepődött meg Kempelen. — Dehogy ástam. Sőt! Még tégladarabokat is hurcoltam rá. — De miért? Hát nem jelentetted be a felfedezést? Kempélen elgondolkozott. — Először, tudod,, gondoltam rá. De aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Szúrósan nézett rám. — Ez a bosszúm. Csak hadd keresgessék tovább a bolondok. Én nevetek a markomba, hogy már megtaláltam. — Nem értelek, öregem... — mondtam. — Hát az hiszed, hogy elhinnék? — csattant föl Kempelen. — Nem hisznek ezek senkinek sem. Még nekem sem, aki megtalálta a világszenzációt. — De... — Semmi de. Én meg csak kacagok rajtuk, s azzal büntetem őket, hogy csak keresgéljenek tovább hiába. Kaposi A folyóirat ez évi 4. száma Érettségizett szakmunkástanulók a tanműhelyben
