Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-10 / 265. szám

* a Képújság 1978. november 10. A közművelődés kérdései Hogyan született a siker? — Kezdjük igazán az elején: hogyan került kap­csolatba a csoporttal? — kérdeztük Szabadi Mihályt. — A vetélkedő előselej­tezőjébe négy csapatot indí­tott Tolna. A székelyeknek nem volt vállalkozó kedvű helybeli embere, ezért engem jelöltek ki a csoporthoz. Per­sze, nem egészen előzmények nélkül... Három évig taní­tottam Majoson, ahol sok székely él, aztán táncgyűjtő­ként sokat jártam Izmény- ben, ahonnét a „Silladri” származik. — Hogyan kezdődött a munka? — A csoportvezetők nem égtek a lelkesedéstől... Rossz tapasztalataink voltak. A te­levíziós szereplések rengeteg időt, energiát követelnek, és a velük, járó sok viszontag­ság sokszor rossz hatással van a csoportokra. Vannak, akik a fellépések zűrzavará­ban elvesztik a kedvüket. Most, rögtön mondom, hogy ezúttal nem így volt. Ezen a kétéves vetélkedőn csak nyertünk* és gazdagodtunk, — A televízióban szerep­lő csoportok nagyobb ré­szére a látványosságkere­sés volt a jellemző. Amo­lyan folklór-showokat mutattak be. Már az első műsorból is kiderült, hogy Szabadi Mihály csapata teljesen elhatárolja magát ettől az irányzattól. így volt? — Közművelődési-pedagó­giai célból elégtelennek tar­tom az olyan szereplést, ami csak szórakoztat. Nem is szeretem a revüszerűséget. De a rendelkezésünkre álló anyag is kizárta az. ilyen megoldást, ha akartunk se csinálhattunk volna színes show-t... A bukovinai szé­kelyek legértékesebb kincsei a dalok, tárgyi kultúrájuk. Utóbbiból sajátos múltjuk miatt kevés van. Ezért legel­sősorban a dalok hangulatára építkeztünk. Mindkét műsor­nál — egyébként teljesen különbözőek voltak — egy gondolati mag köré gyűjtöt­tük a dalokat, tárgyakat, szokásokat... — Volt elegendő belő­lük...? — Rengeteg új felfedezés­sel gazdagodtunk a műsorok készítése közben. A csodála­tos Nyisztor Bertalannéról senki sem tudott... Gyönyö­rű keserveseket énekel, soha Fertőszögi Béláné kétszer ugyanazzal a szöveg­gel... Nyolcvankét eszten­dős! Ha most nem találunk rá? Táncokkal is gyarapod­tunk. Voltak idős emberek, akikről hírlett, hogy valaha jól táncoltak. Gyász, betegség miatt évtizedek óta nem le­hetett rávenni őket, most igen... Ez a műsor közös­ségi ügy lett, és nem azért, mert televíziós szereplésről volt szó. Azért; ami a vetél­kedő végső lényege, ami mi-' att' érdemes ilyesmibe bele­fogni: mert szereplőink tisz­telik és szeretik a népművé­szetet, és igazi örömöt talál­tak abban* hogy a félig fe­ledésbe merült régi szokáso­kat feléleszthették. — ügy hírlik, a televí­ziós stáb rokonszenve is a Tolna megyei székelyeké volt... — Bizonyos, hogy nagyon jól „kijöttünk” a televízió­sokkal. Részben, mert amit az előbb elmondtam, azt ők is hamar észrevették. Aztán csoportunk nagyon fegyel­mezett volt, semmilyen prob­lémát nem okoztunk. Pedig szélsőséges életkorú szereplő­ink miatt nem lett volna cso­da ... — Nyisztorné, Rózsi néni 82 esztendős, Mátyás Ro­zika öt. Tényleg nagy kor­különbség. — Tekintsük jelképnek ... — Mátyás Rozika szere­peltetésén sokan vitatkoz­tak... — Rozika roppant okos kislány, rengeteg mesét tud, nem a szövegüket szajkózza, hanem a lényegüket éli át. Tudom, mindez nem így lát­szott a képernyőn, sokan azt gondolták, betanítottak egy szegény kis óvodásnak vala­mi mesét, és most produkál- tatják. A késői időpont, a fá­rasztó próbák miatt tűnhetett így. — Hogyan fogadták a sikert? — A döntő után, az öltö­zőben eljártuk az örömtán­cot, de egyébként csöndesen. Azt nem lehetett semmilyen mámoros ünnepléssel kife­jezni, amit akkor éreztünk, amikor kiderült, 190 636-an szavaztak műsorunkra. Az is nagyon jól esett, hogy a zsű­ri első helyét megkaptuk, de az igazi mégis a közönség véleménye. A beszélgetést Fertőszögi Bélánéval folytattuk: — Az első televíziós Rö­pülj pávát a decsiek nyer­ték. Most ismét elsők let­tünk... Legyünk elégedet­tek...? — Roppant gazdag népmű­vészet} anyag van a megyé­ben: igyekeznünk kell ezt a kincset méltóképpen kezelni. A mi terveinkbe, tevékenysé­günkbe nagyon jól beleil­leszkedett a Röpülj páva, mert megyénkben nem kam­pányszerű a népi együttesek léte, működése. A nagyobb baj az, hogy kevés a megfe­lelő együttesvezető, az olyan ember, aki szakmailag kép­zett* és ismeri, szereti egy- egy táj művészetét, le tud hatolni a gyökerekig, ugyan­akkor vonzóvá tudja tenni együttesét a fiatalok számára is.:. f — Szabadi Mihály fő te­rülete a néptánc. Ki lesz ezután a székely „röpülj- pávások” gazdája...? — A falvakban, ahol szé­kely népművészetet ápoló emberek élnek, vannak vagy alakulnak népi együttesek. Kakasdon, Izményben, Ma­joson ... Az ő munkájukat kell majd időnként egybe- hángolni, segíteni, Hogyan? Ez még megoldásra vár. — Az ilyen vetélkedők nagy baja, hogy átmenet nélkül fejeződnek be. Ren­geteg munka, nagy siker, aztán semmi... — Most nem lesz így! — Pávásaink műsorukat bemu­tatják szerte a megyében, ahová csak elhívják őket. A páva-busz első feladata ez lesz: a pávásokat körútra vinni. — A páva-busz sorsa el­dőlt már? — A legtermészetesebb módon. Bonyhádra kerül* a völgységi művészeti együtte­sek szállítását fogja biztosí­tani, és besegít a Dombóvár környékieknek is — ahogy azok is besegítettek most a műsorban... — A pávás körút előtt még szerepelnek a győzte­sek? — Bonyhádon a megye ve­zetői találkoznak a fellépők­kel, Budapesten pedig a Bartók Galériában lesz mű­soruk ... Nem felejtkezünk meg másik, szépén szereplő együttesünkről sem: min­dent megpróbál a megyei ta­nács, hogy a Sárköz hozzá­jusson egy mikrobuszhoz ... Végezetül hadd mondjunk köszönetét a szereplők mun­kahelyeinek, mindenkinek, aki a maga módján sokat segített a siker elérésében. o VIRÁG F. ÉVA Bart ha Szabó József: Koszorú helyett Ne ijedjen meg! Nem azért ülök ide, hogy fizessen. És részeg sem vagyok. Tudom mit beszélek. Maga íróféle ember. Mondok egy történetet, azt írja meg. A Hosszú Papáról beszélek. így hívta mindenki. Az igazi neve fölösleges. Nem mond semmit. Békésebb, szorgalmasabb embert nem ismertem. Egy gyufaszál nem sok, annyit sem tett keresztbe senkinek. Fölötte aludtam a munkásszállóban. Egy szobában tizenketten. És egy helyen dolgoztunk, ő se­gédmunkásként, én kőművesként. Ennyi az egész... Úgy élt, mint akinek se kutyája, se macskája. Valahonnan az Alföldről jött föl, még az ötvenes években. Az ünnepeket is mindig a szállón töltötte. Néha hívta egyikünk, másikunk, de maradt. — Majd kotyvasztok magamnak valami finomat — mon­dogatta —, azzal kész az ünnep. — Nem tagadom, szeretett. Ragaszkodtam hozzá. El­elmentünk iszogatni. Be nem rúgott. Ha ingyen mérnék a sört, bort, akkor se lehetett volna berúgatni. — Hohó! Bolond lennék — mondta. — Nézz csak körül és lásd azt a sok marhát. Vedelnek ész nélkül. Szórják a pénzt. Az még nem lenne baj, ha jóra adnák, de mit vesznek rajta? Betegséget! Egy hétig itt fáj, ott fáj. Hát megvan az ilyeneknek a négy kerekük...? Ünnepi ruhában sohasem láttam. Sem én, sem más. Pedig volt neki. Ezt onnan tudom, hogy félszárnyú vasszekrényünk szomszédos volt. Mikor vette volna föl? Nem nőzött, nem csavargóit. Nem járt templomba, lakodalomba, se flancos helyekre. Örült, ha lefektetett. A szombat—vasárnap se kivétel. Évente egyszer-kétszer ha szóba került az ünneplő. Ak­kor is leintett, mert azt mondta, úgy érzi magát benne, mint­ha szögbe ülne. Dolgozott Hosszú Papa. Dolgozott a cégnek, a fejeseknek, meg a maszekoknak. Kőműves volt ő, kész kőműves: Iskola nélkül is jobban értette a szakmát, mint bármelyikünk. Csak hát a vállalat papír nélkül nem ismerte el, nem fizette ezt soha. A maszek persze kőművesként melóztattá, mert annak a munka a fontos, nem a papír. Nem törtetett, nem járt'élen, nem mutogatta magát, csak dolgozott. Nem volt tagja sem­minek, soha. Könyvet se forgatott... Az ünnepekre kivettem a szabadságom. Amikor vissza­jöttem a szállóra, rögtön feltűnt: szobatársaim egy kupacban ülnek az ágyon, mint a bokor alatt a krumplik. — Hol van a Hosszú Papa? — jött ki a számon rögtön. — Meghalt — felelték kurtán. — Hogy-hogy meghalt? — kérdeztem értetlenül. — Meghalt és kész!... Másfél hete... Péntekre rá, amikor elmentél. Mi is az ünnepek után tudtuk meg... Amikor vissza­jöttünk, már nem volt itt... A gondnok mondta: elvitték, mert meghalt... Mindenkinek eljön az ideje... Az övé is eljött.. — mondták. És tudja min morfondíroztak az én szobatársaim? Az öreg pénzén. Megtalálták az'egyik bakancsában a takarék- könyvét. Bemutatóra szólt. Ezt is kiderítette valamelyik okos. Százhúszezer forint volt benne. — Ennyi az élet — mondták. — Hiába a sok pénz, úgy halt meg, mint egy csavargó... A kutyák sem ugatták meg... Hát érdemes volt neki gürizni?... — Érdemes — mondtam — és elkezdtem magyarázni, hogy azok a házak, amelynek falai között emberek laknak, őérte beszélnek. El akartam mondani, meggyőzően, de a szó­forgatás nem kenyerem. — Marhaság — mondták és röhögtek. — Azok a házak nem mentek el a temetésre... Akik meg benne laknak, nem ismerték... A melósnak nem jár emléktábla... Ez a százhúsz­ezer, ez, ami maradt... Ez mérhető, kézzel fogható... Ennyitért! Nagyszerű ötletem támadt. — Megvan — mondtam. — Megvan, mire használjuk a pénzt. Nem osztjuk el. Nem azért dolgozott, hogy elvinyá- rozzátok, kurvákra, italra. Az ő pénze, az ő élete. Legyen hát az övé. Síremléket készíttetünk. — És ki gondozza? — kérdezték. — Nem kell gondozni — mondtam. — Olyat vessünk, amit nem ver föl a gaz. Aminek kő a lapja. — Ennyi pénzért tíz sírhoz elegendő követ adnak — mondták. — Majd márványból készíttetjük, az sokba kerül — mondtam. — Hosszú Papa biztosan hiábavalónak tartaná. — Most nem tartja hiábavalónak — mondtam. — Most tényleg nem — mondták vigyorogva. — Láttam, nem tetszik a síremlék gondolata. De nem mertek ellene szólni. Sunyin bólogattak. Aztán még vitatkoz­tunk: mi legyen rajt. Volt aki azt mondta, derékba tört fa, az szép. De baromság, a papa nem volt fiatal. Egy éve hiány­zott a nyugdíjhoz. Keresztek meg angyalok is szóba kerültek, de az is hülyeség volt, mert egyikük sem tudta, milyen hiten élt. Isteneket csak akkor emlegetett, ha káromkodott. Végül egy fölfelé csúcsosodó kőben egyeztünk meg, már­ványtáblával, amire ráíratjuk, hogy ő, Hosszú Papa, a kő­műves, aki mestere volt a szakmájának és fölépített sok-sok házat. Legalább holtában ismerjük el, hogy nem volt kontár. Aztán kézbe vettem a dolgokat, de sokra nem mentem, mert. közben a többiek meggondolták magukat. Feljelentettek. „Elherdálom a pénzt, és nincs jogom holmi kőre költeni.” Megidéztek a rendőrségre. A pénz az államé lett... Hosszú Papa valamiféle boncintézetben kötött ki. Gon­dolom, az orvosok tanulnak rajta... Ugye, magának vannak*gyermekei? — Csak egy? Sebaj, az is elég. Lesz, aki eltemeti. Oltári szerencséje van... De azért írja meg ezt a történetet. Legalább koszorú helyett... Gimnázium három év alatt Alkotmányunk mindenki­nek biztosítja a művelődés­hez való jogot. Ha valakit fiatal korban a körülményei akadályozták abban, hogy tanuljon, megvan a lehető­ség a hiányosságok pótlásá­ra. Az általános iskola, a középiskola egyaránt foglal­kozik felnőttoktatással. Szin­te minden évben hirdetnek pályázatot a felnőttoktatás­ban is érdekelt szervezetek a felnőttképzés javítására, kor­szerűsítésére. A lehetőség te­hát megvan az • igények ki­elégítésére. De hogyan éljen a lehetőséggel az aki távol van a kulturális centrumok­tól? Hogyan szerezhet érett­ségit például? A felnőttkép­zéssel foglalkozó szakembe­rek ezért olyan formákat ke­resnek, melyek lehetőséget adnak az érettségi megszer­zésére a kulturális perifériá­kon élők számára is. Az egri megyei művelődé­si központ kísérletezett első­ként azzal, hogy megszerez­hető-e az érettségi rövidebb idő alatt? Az egri kísérlet­ben hároméves gimnáziumi képzést indítottak. A máso­dik és a harmadik évfolya­mot egy tanév alatt lehetett elvégezni. Az első év az ala­pozásé volt, a harmadik pe­dig az érettségire készített elő. Az első kísérleti osztá­lyok lefutása — azaz három év után az egriek átadták a tapasztalatokat a Népműve­lési Intézetnek. A városi ta­pasztalatok után falvakban indítottak kísérleteket, amit az intézet ezután az ország húsz településére terjesztett ki. így kapcsolódott be Tolna megye is ebbe a felnőttkép­zési formába. A Babits Mi­hály megyei Művelődési Köz­pont irányításában Mórágyon indult be a 'kísérlet. Ez a felnőttképzési forma lényegében magánvizsgára készít elő, úgy, hogy közpon­tilag szervezik meg a foglal­kozásokat. A tanterveket az egriek dolgozták ki. A hall­gatók több foglalkozáson ve­hetnek részt, mint a levelező tagozatra járók. A mórágy! osztály tavaly- végzett. Harminchat induló­ból tizenketten érettségiztek. Milyen tanulságokkal szolgál ez a kísérlet? Az indulásnál elég bizal­matlanul fogadták, de a vizs­gák eredményei azt mutat­ták, van létjogosultsága en­nek a felnőttoktatási formá­nak. Az eredmények semmi­vel sem rosszabbak, mint a levelező tagozaton általában. Mi okozott nehézségeket még­is? A tan terv feszített ütemet diktál, különösen a második és a harmadik évfolyamon. A rövidebb idő alatt megsze­rezhető érettségi varázsa ha­mar szertefoszlik, amikor ki­derül, hogy itt is tanulni kell. Nagy szervezőmunkát igényel a tanárok biztosítása is. A falusi gimnáziumnak ne­vezett kísérlet úgy tűnik első­sorban szervezés kérdése. A kísérlet egyelőre szünetel. Az eddigi tapasztalatok feldolgo­zása a Népművelési Intézet­nél most folyik. Heteken át foglalkoz­tatta megyénk közvéle­ményét a Röpülj páva népművészeti vetélkedő. Napok óta örvendezünk a végső, nagy sikernek, közben már azon is gon­dolkodva, hogy hogyan született, milyen előzmé­nyei voltak megyénk ki­emelkedő szereplésének. Szabadi Mihályt és Fcr- tőszögí Bélánct kerestük fel a válaszért. Szabadi Mihály, a megyei műve­lődési központ fómunka­társa szerkesztette, ren­dezte és tanította a Tol­na megyei székelyek mü- sorait, Fertőszögi Bélá- né, a megyei tanács fő­előadója pedig mindkét B nk munkájának tésében, irányi- részt vett. Szabadi Mihály E emberben sokszor »röságok maradnak meg a legélesebben. Sza­badi Mihály és Fertőszö­gi Bélán«' sóba sem fog­ja elfelejteni azt, ami­kor az eredményhirdetés utáni kavaikád^ban bá­gatta a kék buszt, a nyolcvankét éves énekes A közönségdíj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents