Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

1978. november 6. io Képújság — ■HMf »r IRODALOM LÁSZLÓ IBOLYA: ww Őszi üzenetek 1. Érintenélek, nem lehet. Gondollak ételbe, italba. Ha nem vagy, én miért legyek? 2. Mikor meglep az álom, nem éled át halálod. Ringsz tengeren, libegsz faágon, de egyszer majd az ébredést, a különbséget nem találod. 3. Őrizkedjetek felebarátaim a törpe istenektől, akik pipeskedve sem érik el a magunkfajták horizontjait, s velünk mégis azt hitetik, hogy a világot ők csinálják! 4. Meghalt veled a játék, s így beszélek magamban: — egy ember híján a világ lehet ily lakhatatlan? 5. Nem kell a rész, csak az egész! Alkudozásra a barátságért mégis kész vagyok. Garanciája ugyanis, a szerelemnél nagyobb. 6. Leltárinak keserves tétel ez csaknem az életem után: ami az emberséget illeti Mama, torzód lettem csupán. Ráolvasó Megszomjaztam adsz vizet? Dermedezem, rakj tüzet! Gonosz vagyok, látsz virágnak? Virágnak, vagy száraz ágnak? Mondj varázslást, vess rám lángot, tépettet éppé varázslót! Ha nem tudod, jaj nekem, élek és nincs életem. De ha tudod, válts meg minket, kulcsold össze szíveinket. Ne szólj aztán, mag se szól anyaméhű rög alól. Szabó György: KIÁLTÁS A forradalom, amelynek évfordulóját ünnepeljük, John Reed riportkönyvének szavaival tíz nap alatt rendí­tette meg a világot; és ha annak a történelmi tíz nap­nak, s az előkészület eszten­deinek, s a következmények immár jóval több mint fél évszázadának eseménysorára ígondolunk, igencsak megren­gette, sőt azt a világot visz- szaállíthatatlanul le is om- lasztotta. 1917 újabbkori his­tóriánkban ezért korszakos dátum ezért van 1917 előtt és után. Ma már, meglehet, a régmúlt kavargásából kell kibontanunk annak króniká­ját,’ami Pétervár utcáin ak­kor novemberben történt; e fordulat lényegét azonban, szó szerint és jelképesen is, ezért érezhetjük változatla­nul frissnek. Ha azok emlé­két idézzük, akik tették ak­kor, amit tenniük kellett, nemcsak arcukat, alakjukat, gesztusukat, hanem egyúttal cselekedeteik értelmét, ak­ciójuk elvont summáját is idézzük: ilyesmin végleg nem fog az idő. Egy megalá­zott, kifosztott, éhező ország népe rohamozta meg a Téli Palotát 1917. november 7-én; de a szuronyos puskák, a ne­héz gépfegyverek, a komor ágyúk vörös villanásai fölött nem akármilyen hurrá zen­gett akkor hajnalban, hanem egy évszázadokkal, sőt évez­redekkel mérhető régi per eldöntésének rekedt-diadal­mas kiáltása is, a „piros ki­áltás”, ahogy József Attila mondta valamikor. Amióta emberi nemünk, ez a maga életét a vegetatív szintnél magasabbra emelve, tisztességgel, és oly sok téve­dés, balsiker, zavaros eszme­rend ellenére is rendíthetet­lenül rendezni akaró humá­num a történelemben kizsák­mányolt és kizsákmányoló osztályokra oszlott fel, volt persze — képletesen szólva — hurrá korábban is. Amióta fajtánk az eszét tudja, folyik a küzdelem e felosztás meg­szüntetéséért mindenütt; elő­számlálni is nehéz volna leg­megrázóbb fordulatait. Nem­csak az ókor ködéből, vagy a parasztlázadások, netán a fi­renzei mesterlegények moz­galmainak középkorából, Dó­zsát követő eleink nekikese­redett förgetegéből, vagy a Párizst védő kommunárok oly gyorsan szétlőtt úttorla- szairól bukkannak elénk egy újra és újra levert mozgalom tragikus hősei, de a gondolat nem kevésbé véres mezőiről, a saját kockázatukra álmo­dozók, utópisták, töprengő közgazdászok és felhevült költők jobbára legyilkolt vagy tönkretett csapatából is — úgy tetszhet, 1917-ig leg­alábbis úgy tetszhetett, hogy az emberség diadala mindig átmeneti csak, az úr és szol­ga viszonya pedig örök; és hogyha ideig-óráig le is le­hetett győzni ezt a viszonyt, utóbb mindig keservesen kellett megfizetni érte, vér­rel, szegénységgel, még kí­nosabb reménytelenséggel. Miért nem lehetett hát az emberiségnek ezt a szebbre, jobbra, s legfőképp igazra törő vágyát lebírni mégsem, még az úgynevezett forradal­mi apályok, a teljes kilátás- talanság korszakaiban sem? Egyazon erő hajtotta, a ki­zsákmányolt, megalázott, lá­zadó emberé hajtotta a rab­szolgát, aki nem akart — beolajozott testtel — egy cir­kusz közepén, szigonnyal át­szúrva, szórakoztatásul meghalni; egyazon erő haj­totta a parasztot, aki nem bírt tovább alázkodni egy olyan világban, ahol a pal­los. a hajdú, a lovaglópálca, vagy az első éjszaka joga mellé a babonás fenyegetések is felsorakoztak azok nevé­ben, akiket ő tartott el, kín­keservesen; ez hajtotta a munkást, akit az ipari for­radalom idején bitók ígéreté­vel toboroztak a szövőgyár­ba; s ez hajtotta a diákot, meg a nemzetőrt, aki a po­roszoktól körülvett Párizs­ban, a Versailles-i megtorlók érkezésére várva, ebédjéhez már csak ketrecben árult patkányt találhatott a piacon. Egyazon erő emelte fel, hiá­ba akasztották, lőtték, depor­tálták, kerékbe törték, karó­ba húzták, agyát mosták, tö­megsírba térdeltették, egy­azon erő emelte talpra a névtelenek millióit mégis: és ez az erő lobogtatta meg fe­lettük a zászlót, melynek szí­ne a véré volt, s a világsza­badságé, már Petőfinél. Nem is vedlett ez a zászló egysze­rű ruhadarabbá soha, akár­hányszor hanyatlott is alá; igazán diadalra vinni azon­ban csak ott és akkor sike­rült, amikor az ösztön és az értelem, a szív és a gondolat egy históriai mozzanatban csakugyan összetalálkozott, s amikor végre nemcsak fizi­kai vagy katonai, de reális ideológiai energiája is volt ennek a mozgalomnak. Ami­kor Leninje volt. Amikor már jövője is volt. Merevítsük ki a pillanatot, mint filmen szokás: földszínű köpenyben orosz parasztka­tonák állnak a leánynevelő intézet lépcsőjénél, oldalt ég a tűz, csillog a dér a tábori ágyún; a következő másod­percben talán egy küldönc fut be a képbe, talán egy páncélos automobil, talán a végítélet. Minden bizonyta­lan még, minden nyitott még, minden eldöntetlen még ezen a reggelen. Vagy meg­történt már, amit oly régtől vart, fönn abban az emeleti kis szobában, a zöldernyős asztali lámpa mellett, amit oly régtől várt és akart már a logika? Ahogy távolodik tőlünk — bele a legendás időbe — ez a kép, ahogy pla­kátokról, festményekről, filmkockákról köszön vissza ránk, s ég bele emlékező tu­datunkba, úgy látszik mind bizonyosabbnak, hogy igen, megtörtént akkor végre, ami­nek az igazság és a tisztes­séges emberi kibontakozás jegyében meg kellett történ­nie, egy-egy forró főtt krumplival megvacsorázta- tott munkások, parasztok, tisztviselők, filozófusok, egyetemi hallgatók kezétől történt meg; nyitották-csuk- ták is a závárt szaporán. Mindez azonban a történel­mi előzménye csak 1917-nek, és akkori jelene; ám teljes diadaláról mégsem beszél­hetnénk, ha nem lett volna ugyanakkor távlata, tere, be­láthatatlan jövője is. Egy- egy palota bevételéig a for­radalom korábban is eljutott; de most először sikerült meg­tartani ezt a palotát, mi több: berendezni műemléknek. így állt elő, az osztályharcok tör­ténetében az a korábban so­semvolt helyzet, hogy a pro­letariátus, szövetségeseivel véglegesen győzni tudott ha­talmával élni birt; mert volt eszmerendje, amely a társa­dalmi valóság tudományos elemzésén alapult, volt párt­ja, mely realizálni tudta ezt az ideológiát, és volt száz­milliós nagyságrendű tábora, hiszen mindig e nagy tábor egészéért hozta áldozatait. Ez a kínnal, mérhetetlen odaadással, a húszas-har­mincas évek fordulóján éh­ínséggel, a második világhá­borúban mintegy húszmillió halott vértanúságával épülő ország, mely az összefogás, a szovjet nevét vette fel, így lett századunkban egyszerre létezés meg jelkép, s ezért alakíthatja a világot mássá, mint annakelőtte volt. Uj tár­sadalmat teremteni most elő­ször olyan (eleddig soha ki nem próbált) változatot, amelyben már a lehetősége is ki van zárva az ember ember által való kizsákmányolásá­nak, amelyben már az oko­san alkalmazott gazdasági­politikai törvényeken, no, meg önnön erőfeszítéseink hatékonyságán múlik, ho­gyan szabadul fel a fajtánk mindenféle megalázó beideg- zettség alól, hogyan vetkőzi le ösztöneiben, magatartás- formáiban, kapcsolataiban, életszemléletében, boldog- ságmodelljében és eszményei­ben a félelem és a létbizony­talanság évezredes reflexeit, hogyan tudja megtalálni a maga értelmét, nyugalmát, teljességét, alkotó tartalmait — ilyen társadalmat teremte­ni nyilván legalább annyi erőfeszítést kíván (ha annyi időt nem is), mint amennyi e teremtés lehetőségének megszerzéséhez kellett. Magyar hazánknak, me­lyet mindannyian jókedvvel és bőséggel fényesnek szeret­nénk látni, 1917-re emlékez­ve sem kívánhatunk mást, éppen 1917-re emlékezve nem kívánhatunk mást, mint hogy legyen lankadat­lan ereje ehhez az építéshez. Hogy legyen ereje, s hozzá jó egészsége, meg békéje. A forradalom katonái FRIDON HALVASI: Hová is kódorogsz Sápadó szél öleli a fákat, Halványulnak rőfös nappalok... Hová, hová is kódorogsz, te -nyár? Várakozz még egy pillanatot... Levelekkel viselős a szél is, messze-távol míg elkanyarog, Bánatában nyöszörög az ajtó, meglendülve, sírdogál s vacog. Géczi János fordítása Marlene Dietrich hadat üzen Dietrich a fronton Hatalmas kalapjaival, feke­te selyemharisnyáival, eny­hén rekedt hangjával, hosszú cigarettáival, érzéki és mor­bid melankóliájával, végzetes pillantásaival, tulajdonkép­pen kihívást intézett a béke­beli tisztesség ellen, fittyet hányt a polgári szalonok pu­ritanizmusának és a negédes konformizmusnak. És, csak úgy „mellesleg”, példát mu­tatott a művészvilágnak. Marlene Dietrich, a „világ legtökéletesebb lábainak” birtokosa ugyanis a második világháború éveiben tanúsí­tott magatartásáért megkap­ta a francia Becsületrendet. Ez pedig nem akármilyen ki­tüntetés, különösen ha tud­juk: Marlene Dietrich német földről indult el a világhír felé s minden lehetősége meglett volna arra, hogy ha­zájában is sztár legyen, egyetlen szavára vártak az UFA vezetői. De Dietrich „nem”-et mondott. Számára Hitler Németországa nem számított hazának. A harmincas évek vége nem könnyű periódus a szí­nésznő életében. A kék an­gyal, majd a már hollywoodi Marokkó, e a Megbecstelení- tett siker-sorozátát a Sanghaj express megkoronázta ugyan, hiszen az akkor rekordnak számító hárommillió dolláros bevételt érte el, de rendezője, Joseph von Sternberg szerző­dését a Paramount nem kí­vánta megújítani. Márpedig Sternberg nélkül Dietrich tudja, nincs biztonságban, el­végre ő „találta ki”. Stern­berg — meglehetősen naivan — visszatér Németországba, bízva abban, hogy ba'rátai, Pommer és Reinhardt segíte­nek neki állást találni. Csak­hogy ... mire megérkezik, kiderül, mindketten London­ba menekültek. Az UFA nem hajlandó vele tárgyalni. Sternbergnek nincs más vá­lasztása, visszatér Hollywood­ba. Nagy nehezen, inkább Dietrich kérésére, mintsem a Sternberg iránti bizalom je­leként, elkészítik a Szőke Vé­nusz, A vörös cárnő, A nős­tény ördög című filmeket, de egyik sem fedezi a kiadáso­kat. 1937-re úgy tűnik, Marlene Dietrich karrierjének befel­legzett. Repertoárja kimerült. A rafinált ötletek, külsősé­gek unalmassá váltak, nem használt már sem a Cadilla- cok hosszú sora, sem a plety­kák és rágalmak reklámhad­járata. Egyre kevesebbet be­szélnek a színésznőről, aki pedig pompás estélyeken lát­ja vendégül a kor hírességeit, Maurice Chevalier-től Clau­dette Colbert-ig, Lili Dami- ta-től Gary Cooperig. Hitler, aki tisztában volt vele, milyen nehéz a színész­nő helyzete és ugyancsak tu­datában volt annak a hatal­mas propagandalehetőségnek is, amelyet esetleges vissza­térte jelentene, Goebbels ta­nácsára. küldötteket meneszt hozzá diszkrét javaslatokkal, tervekkel. Bármilyen katego­rikus a visszautasítás, Hitler újból és újból próbálkozik — eredmény nélkül. Ekkor az egyik filmlap, a Tribune nyílt támadást intéz Dietrich el­len: „Ez a német nő lerúgta cipőjéről hazája földjének porát.” Marlene nem válaszol. Hi­vatalosan. A barátainak ez a magyarázata: „Amikor el­hagytam 1932-ben Németor­szágot, egy este a hajón meghallgattam a rádióból Hitler beszédét. Eddig soha­sem hallottam. És ettől a re­kedt hangtól olyan rosszul lettem, hogy visszavonultam a kabinomba lepihenni. Nem, sohasem lennék képes arra, hogy visszatérjek ha­zámba, ahol egy ilyen em­ber fanatizálja a tömegeket!” 1939-ben amerikai állam­polgár lesz. Munka azonban sehogy sem kínálkozik szá­mára. A csőd szélén álló Universal Pictures vezetői­nek jut újra eszébe neve, Marlene-nek szánják a Destry újra nyeregbe száll cí­mű westernparódia női főszerepét. Joe Pasternak filmjével a cég is, Dietrich is kinn vannak a vízből. S hogy minden jól menjen, Marlene életében megjelenik Jean Gabin. 1941. Amerika hadat üzen Németországnak. Marlene azt ajánlja a katonai hatósá­goknak, szervezzenek turné­kat a katonák számára. 1943- ban Észak-Afrikába utazik, ahol sorra vetítik Ameriká­ban készült nagy filmjeit. A vetítések végén megjelenik a színésznő is, hogy beszélges­sen a katonákkal, énekeljen nekik. Három év alatt a szö­vetségesek valamennyi or­szágát bejárta. És erről Goebbels is tudott. Nem volt elragadtatva. Megpróbálták „meggyőzni” Marlene-t. Semleges országokban dolgo­zó diplomaták hada próbált a színésznővel kapcsolatba kerülni. Majd a Gestapo vet­te kezébe az ügyet. Gondos­kodva a hír kiszivárogtatá­sáról, letartóztatta Elisa- beth-et, Dietrich testvérét, azzal a gondolattal, hátha ez hat majd, s Marlene meg­gondolja magát. Tévedtek. Néhány hónappal később bosszúból Bergen Belsen-be, az egyik koncentrációs tá­borba szállították a szeren­csétlen asszonyt. De Marlene ugyanakkor kosárszámra kapja a gratu­láló, dicsérő leveleket. Goebbels nem csalódott: a konok kis porosz asszony va­lóban háborút indított Hitler ellen, meglehetősen' szerény eszközökkel: egymillió dol­lárra biztosított csodás láb­szárával, énekhangjával, az­zal, hogy bebizonyította, vannak másfajta németek is... Aztán a háborúnak vége lett. A 45 éves színésznő sorra kapta a kitüntetéseket. A francia Becsületrendet és az amerikai Szabadság ér­demérmet. Európa felszaba­dítói között vonult fel. A hajdani szexbomba magától értetődően bújt bele az el­lenállók kék uniformisába. Az igazi művésznek semmi sem lehetetlen. NEMLAHA GYÖRGY Bognár Zoltán metszete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents