Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
1978. november 6. KÉPÚJSÁG 7 „Római: — Nézzük tárgyilagosan, mire viheted? Fő- adószedő leszel. A nép gyűlölni fog, én pedig megvetlek, mint szolgámat, és az első kasszahiánynál kéjjel foglak cafattá korbácsodat- ni. Saulus: — Az én kezemhez semmi nem ragad oda! Római: — Az nem számit! Közpályán a becsületesség egyenlő az önveszélyes őrültséggel. Majd a beosztottjaid sikkasztanak, és ha nem loptál eleget, hogy pótold a hiányt —, te fizetsz érte! Piszkos a világ. Elzárja előlünk a magasba vezető utat." Ezek a sorok Gáli István: Saulus című rádiókomédiájából származnak, melyet majd csak a jövő év áprilisában hallhat a közönség, de •amelynek olvasópróbáján mi október utolsó napján részt vehettünk. Az olvasópróba nem túlságosan mozgalmas esemény. Pontosabban szólva, nincs benne semmi teát- rális. Egy sereg kitűnő színész körülüli az asztalt. Az asztalfőn, mint „karmester”, Varga Géza rendező, az asztalvégen Bárdos Pál dramaturg. A szereposztás: Férfi... és római, Gergely pápa, Ince pápa, Bíboros: Sinkovits Imre Centurió: Csurka László Saulus: Harkányi Endre Henrik: Szacsvay László Hugó: Kállai Ferenc Matild: Káldy Nóra Velencei: Kalmár György Titkár: Haumann Péter Nő: Polonyi Gyöngyi. Az ilyen szereposztásra szokták azt mondani, hogy „parádés”. Az olvasópróba kezdetekor az érdeklődő vendég leghelyesebben teszi, ha becsukja a szemét és nyomban megteremti maga körül a hangjáték teljes illúzióját. „Kis szerep” valószínűleg nem létezik. A színészek az alig egy-két mondatos aprókat is teljes odaadással játsszák. Sinkovits Imre pedig virtuóz ügyességgel változtatja hangját, hol az egyik, hol a másik pápa Hangjáték születik... egyéniségének megfelelően. A hangjáték tartalmát nem mondjuk el. Az, aminek szem- és fültanúi voltunk, csak egyetlen részlet. A hangjáték születése sokkal bonyolultabb folyamat, amiként azt dr. Lékay Ottó, a Magyar Rádió dramaturgiai osztályának vezetője elmondta. * — Az olvasópróba már sokadik lépcső. Tulajdonképpen kereséssel kezdődik. Olyan művek kiválasztásával, melyek alkalmasak arra, hogy révükön hallhatóvá váljon az irodalom. A legfontosabb feladat a mai magyar szerzők megnyerése a műfajnak. A dramaturg szerepe itt a bábáé, — a születendő gyermek nem az övé, de ötleteivel, a műfajban való jártasságával segíti világra jöttét. Drámaíróink többsége évek óta dolgozik nekünk... — Például? — Vészi Endre, Gyárfás Miklós, Csurka István, Sza- konyi Károly, Mándy Iván, Gáli István, Thurzó Gábor, Moldova György, Maróti Lajos, hogy csak néhányat említsek azok közül, akik már eleve tudnak hangjátékban gondolkodni. Emellett természetesen irodalmunk egészét is figyelemmel kísérjük, s ha valamely írásban a drámaírói látásmód ígéretét felfedezzük, megkíséreljük a szerzőt bevonni a munkába. „Nem békülhetünk meg vele!” — Következik? — A rendező kiválasztása következik, azután pedig a színészeké. A legtöbb rendezőnek megvan a maga színészgárdája, akikkel összeszokott és akik vele is szívesen dolgoznak. A jóakarat azonban még kevés. Egyeztetni kell a különböző elfoglaltságokat, próbákat, színházi előadások időpontjait. — Milyenek a színészek? — Értem, mire gondol. Milyenek az emberek? Különbözőek. Lelkiismeretességben, alaposságban, felkészülési buzgalomban például az olyan egyéniségek, mint Gábor Miklós, Tomanek Nándor, Tordy Géza és még „Üres kézzel nem tért meg senki.” nagyon sokan, szinte verhetetlenek. Ha minden időpontot sikerül egyeztetni, következik az olvasópróba. Ez a színészek első ismerkedése a szereppel. Újabb fokozat a rendelkező próba, majd a felvétel, akár többször, vagy több részletben is. Itt lépnek színre a technikus kollégák, akiknek a szerepe szinte a művészekével azonos fontosságú. Olyan kitűnő szakemberek nélkül, mint például Gajdos Ferenc keverő-technikus és Takács Péter magnós, ez a pompásan összeszokott páros, meg sem tudnánk mozdulni. Mikrofonközeliséggel, vagy -távolsággal egyéniségeket „A könyvek, eminenciás uram, kikezdik hatalmunkat.” lehet érzékeltetni, éppúgy, mint például „hideg”, vagy „meleg” hanghatásokkal. A szükséges aláfestések megteremtésében külön zenei munkatárs működik közre. De még mindig nincs vége! Jön a montírozás, összejátszás és végül a lehallgatás, ami testületi, kollektív munka. Ezután kerül adásba egy hangjáték. Az átfutás intervallumát talán jól érzékelteti Gáli István most hallgatott műve, melyen már legalább két hónapja dolgozunk. — Hány hangjátékkal foglalkozik évente a dramaturgia? — 75—80 feladatunk van, „...elvégre mindenki hallgató, aki ott van az előadáson és nem beszél.” Varga Géza, az előadás rendezője beleértve például a Világszínházat is. — Mekkora közönség hallgatja ezeket? — A felmérések szerint esetenként 300—360 ezer ember. — Az ismétlés lehetősége? — Az első általában két héten belül, a következőig nem múlik el egy év, de aztán lehet ismétlés akár még 15 évig is... * „Férfi: — Hát persze... Ünnep van, elfelejtettem... Azért hagyták rám olyan nagy vigyorogva: — a következő hétfő a tied, az igen! — akkor amiről akarsz, arról beszélsz... Kétnapos ünnep. Megint szombaton van, volt hétfő, vasárnap a péntek, pénteken a szombat, és ma hétfőn — munkaszünet van!” Az olvasópróba megszakad, a résztvevőkből egy-, szerre robban ki a nevetés. A művészek élvezik a tulajdon játékukat és az alkalmi hallgatók szintúgy. így a búcsúkérdés, melyet Sinkovits Imrének és Haumann Péternek tettünk fel, szinte értelmetlennek tűnt: — A művészeknek, akik a színpadon megszokták a tapsot és azt, hogy közvetlen kapcsolatban vannak a közönséggel, nem hiányzik-e, hogy a rádióhallgatók sokszázezres táborával nincs összeköttetésük? összenéznek és nem értik. — Persze, hogy nem zavar — mondja Haumann Péter. — A játéknak így is megvan az öröme. Tanúsíthatjuk. ORDAS IVÄN Fényképezte: KOMAROMI ZOLTÁN Akiket a szovjet Riviéra visszavár Tihanyi Mátyásné, a bonyhádi járás vezető védőnője 1973-ban azt az egyáltalán nem szakmájába vágó kérdést intézte pályatársaihoz, barátaihoz és ismerőseihez, hogy lenne-e kedvük egy jugoszláviai turista úthoz? Negyvenen mondtak igent és a társaság tagjai — két csoportra osztva — kerekedtek fel hónapok múltán. Máig azt mondják, felejthetetlen napokat töltöttek az Adria mellett, bár a folytatás sem volt akármilyen. Az Emmi által létrehozott világjáró csoport — törzs- és cserélődő tagok- gal — azóta már valahány baráti országban töltött egy-egy hetet. Akár könyvet is lehetne írni közös élményeikről. A különös társulásban vannak egészségügyi szakdolgozók, orvosok, pedagógus, gyógyszerész, szakmunkások és képzőművész. Ami tehát a szakma szerinti megoszlást illeti, közelről sem egyforma érdeklődésű és mentalitású emberek szövetkeztek a jóra. Mi az, ami azonos bennük? Legalább annyira kíváncsiak a világra, mint egymásra. Nekem úgy mondták, hogy hétkönapok során gyakran az együtt dolgozó emberek sem „érnek” rá úgy megismerni a másikat, ahogy egy-egy úton. így kétszeresen is megéri nekivágni a tágabb és szűkebb ismeretlennek. Utána már az emlókeznivalókkal együtt őrzik a szorosabbra fűzött kapcsolatokat. Nesze neked divatos elidegenedés ! MEGISMERNI A VÄLTOZÖT A huszonhét fős csoport október 9-től 16-ig Szocsiban üdült. Még nagyon elevenek az utazók közös és személyes emlékei a szovjet Riviéra tündérvilágáról. Nem készültek el a színes diák sem, pedig a nyolc, Szocsiban töltött nap szépségeinek újra, meg újra éléséhez kellenek! Amikor összejönnek majd — ahányan diáznak, annyi alkalommal —, már nem lesz szükség útimarsalljuk, dr. Pataki József nyugalmazott tanár szakavatott idegenvezetésére. Igaz, ahhoz a döntéshez sem kellett nagy biztatás, amit már hazafelé tartva meghoztak: — Ide vissza kell jönni jövőre! De akkor majd Jaltát nézzük meg. — Én Szocsiba is visszamennék, hiszen nyolc nap nem elég mindent fölfedezni. öten ülnek velem szemben a bonyhádi kórház gazdasági igazgatójának a szobájában. Régen voltak már könnyen lelkendezni kész iskolás lányok, mégis van, amikor egymás szavába vágnák. Szó sincs figyelmetlenségről. Inkább arról, hogy nem szeretnék elfelejteni, ami kikívánkozik belőlük. Boros Gézáné — Erzsiké — arcát hófehér haj keretezi. Négy gyereket nevelt és nem hogy külföldön nem járt, idehaza se nagyon volt módja üdülni, országot látni. A már felnőtt gyerekek beszélték rá, hogy menjen el Szocsiba. Mit tudott róla, amikor elindult? Ahogy a csoport tagjainak döntő többsége, alig valamit. Amit hall és olvas az ember, sokszor merül feledésbe. De ha személyes tapasztalás társul a kerengő ismeretekhez, az az igazi. Nem tudom, hogy meg lehet-e egyáltalán ismerni ezt a híres üdülőhelyet — jegyzi meg elgondolkodóan Szarvasdi Egonné titkárnő. VÖRÖS SZEGFŰ ÉS PEZSGŐ — Főúrian éreztük magunkat! — hangzik és egyöntetűen. Földijeink szálláshelye az 1976-ban épült Zsemcsunzsina —• Gyöngyszem — Szálló volt és a vendéglátásról csak szuper- lativuszokban tudnak beszélni. Ahogy az ott élő szovjet emberek udvariasságáról, irántunk megnyilvánuló barátságáról is. I — Egyik este — meséli ár. Szerdahelyi Hajnalka, dr. Kárpáti Vilmos sebészorvos felesége — a Löósz házaspárral elmentünk szórakozni egy étterembe, s elfogyasztani az itt „nemzeti” italunkká fogadott vörös pezsgőt. Feltűnt egyszer csak az asztalok között egy estélyiruhás hölgy, aki csodálatos vörös szegfűt árult. Ugrattuk a fiúkat, rászánták magukat és vettek nekünk egy-egy szál szegfűt. Valószínű ez terelte ránk a szomszédos asztaltársaság — három férfi és egy nő — figyelmét. Mi már régóta szemmel tartottuk őket. Feltűnően kulturáltan és mégis nagyon vidáman ünnepelték valamit. Ma sem tudjuk mit. De mikor odaért hozzájuk a virágárusnő, megvásárolták az egész kazal szegfűt a társaságukban lévő asszonynak, és egyik férfi engedelmet kérve a férjeinktől, három-három szállal ajándékozott meg bennünket. A barátságfa is el kellett velük fogyasztanunk egy üveg pezsgőt. — Na és Dagomisz? Azt meséljétek! Itt, egy teatermelő szovhoz vendégei voltak, és a teatermelés rejtelmeibe bevezető előadás után, fából készült teaházban az örmény vendéglátásból kaptak ízelítőt. — ízelítőt? — jegyzi meg Barcza Imréné röntgenasszisztens. — Lőttek a fogyókúrámnak! ^És amivel lőttek: füge-, birs-, és narancsjam, gesztenye- és teavirágméz, mogyoró, aszalt szilva, kelt kalács, közepében alma, és persze, fejedelmien illatos tea. Utravalóul pedig egy- egy csomag, amiből itthon csak kivételes alkalmakkor főznek teát. — Sokat kalandoztunk a környéken is. — Sokat, de nem eleget... Jártak Szuhumiban és megnézték az ottani úttörővárost, majd egy XV. századi görög-keleti templom kertjében megrendezett népművészeti kiállítástól volt nehéz elszakadniuk, ami ismételten nem meglepő. A grúz népművészet mesés vert szőnyegeivel, kecses kerámiáival, vörösréz edényeivel és domborításaival páratlan. KALANDOZÁSOK A Bolsoj Ahun-ra, aminek 633 méter magas csúcsára 12 kilométeres szerpentin vezet fel, ugyancsak felzarándokoltak autóbusszal. Itt egy szelíd szarvassal is barátságot kötöttek a nagymá- nyokiak körzeti orvosa, dr. Notheisz kivételével. A jámbor állat nem önzetlenül szókott az emberekhez, kedveli a két lábúak csemegéit, mert amint megáll egy busz, előjön és ha nem értik, mire vár, fenyegetően leszegi a fejét. — Sándor nem tetszett neki valami okból, mert bemenekült előle a buszba. Néha, amikor emlékezőket hallok, sajnálom, hogy nem lehet zsákokba gyűjteni az élmények születésekor — és később, ezek idézésekor — elszabaduló derűt. Borús napokon kiadagolhatnánk ezekből a vidámság-zsákokból annyi nevetést, amennyi a gondok-bajök elűzésére elegendő. Ha mindezek után valaki azt hiszi, hogy a világjáró társulás jövő év derekáig megül a babérjain, nagyon téved. Már szerveződik egy utuk; Kassán fognak szilveszterezni. A további, az 1979-re szóló tervek. Jalta. Vagy: három nap Bukarestben, 2 nap Isztambulban. Esetleg Olaszország. Nem hinném, hogy lasszóval kell fogni az útitársakat, mert eddig sem kellett. Az a megoldás, ami alapján évek óta együtt tartható a világjárók társasága, rendkívül kedvező, mert jelentkezéskor kell befizetniük ezer forintot és utána, havonként a részleteket. Szóval, nem egyszerre kell mélyen nyúlni a zsebbe. Komolyan mondom, kedvem volna velük tartani! LÁSZLÓ IBOLYA Varga Géza rendező az asztalfőn
