Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

/ TOLNA "\ S NÉPÚJSÁG 1978. november 6. ^ ‘í'.'V ____ _ A z elmúlt tíz évben öt al­kalommal tárgyalta a kor­mányt a sütőipar helyzetét; az a tény, hogy sűrűn kerül terítékre a kenyér- és a péksütemény-gyártás ügye, már önmagában jelzi az iparág kiemelt jelentőségét. Ha azt vesszük alakul, hogy alig húsz éve még házi­lag sütötték a kenyér több mint felét hazánkban, és összesen négyezer, zömében kisebb pékség volt az or­szágban, a fejlődést erőtel­jesnek lehet minősíteni. Az 1968 óta az iparág fejleszté­sére fordított 4,5 milliárd fo­rintos beruházás bőven ka­matozott; időközben a ke­nyérsütés gondját-dolgát még vidéken is csaknem teljesen „kivették” az új üzemek, sü­tödék a háziasszonyok kezé­ből. Az iparágnak ez a nagy­szabású fejlesztése azonban mindenképpen több volt egyszerű „szerepcserénél”. Az elmúlt évtizedekben 800 —900 elavult sütődét, péksé­get állítottak le, s új nagy­üzemeket építettek. Egész sor nagyvárosban* új lakóte­lepeken, a városi környeze­tekben új sütőipari közpon­tokat hoztak létre. Az iparfejlesztés nyomán országosan a kenyér 10 szá­zalékát minden tekintetben korszerű, folytonos működé­sű nagy teljesítményű ter­melővonalakon állítják elő. A kenyérminőség javításá­ban nagy szerepet kap Tolna megye is, hiszen Szekszárdon épül fel egy nagy teljesít­ményű Citopánüzem. Kényes pontja a hazai ke­nyér- és péksütemény-ter­melésnek a minőség. Tapasz­talatok bizonyítják: nem elég az, ha az üzemekből jó mi­nőségű, nagyobb térfogatú kenyér ikerül ki, ha ugyanis az ilyen terméket a szállító- rekeszekbe zsúfolják, a rak­tári polcokon összenyomják!, akkor a legjobb kenyér is amire a fogyasztóhoz jut la­possá, tömötté „szalonnássá” válik. Ezért az elkövetkező években fokozatosan beveze­tik a konténeres kenyér- és péksütemény-szállítást, amely amellett, hogy meg­könnyíti a szállítómunkások és a bolti személyzet munká­ját, a kenyér minőségére is jó hatással lesz. A hazai kenyérfogyasztás sajnálatos jellemzője a nagy­fokú pazarlás. Az évente ve­szendőbe menő kenyér érté­ke több százmillió forintot tesz ki. Jelentős az a ke­nyérmennyiség, amely a bel­kereskedelemben száraz ke­nyérként marad vissza, de ennek többszöröse a háztar­tásokban válik értéktelen­né. Az csak egyfelől igaz, hogy mindez azért követke­zik be, mert olcsó a kenyér, s túlságosan könnyen bá­nunk vele. Sokak szerint — és az ipari szakembereknek is ez a véleménye. — a pa­zarlás megelőzésére a kenye­ret olyan súlyválasztékban kell sütni, ami a családok napi igényéhez jobban igazo­dik. A kenyérgyártásnak éppen ezért az egyik további fontos feladata a kilós és fél­kilós „naprakész” kenyerek arányának további növelése, valamint a tartós, szeletelt, csomagolt, 7—8 napig fo­gyasztható kenyértípusok termelésének és kereskedel­mi forgalmazásának fokoza­tos bevezetése. Itt még „ennivalóan szép” a kenyér. De ki tudja, mi­lyen lesz, mire az üzletekbe kerül? A közeljövőben még nem lehet arra számítani, hogy mindenütt a legkorszerűbb és legmagasabb műszaki szín­vonalat képviselő berendezé­sek állnak majd rendelke­zésre. Ahol erre nincs lehe­tőség, továbbra is a régebbi, szakaszos technológiát al­kalmazzák* de jelentős töké­letesítéssel. Eddig ezzel a technológiával a kenyér 12— 13 óra alatt készült el, ezen­túl a magyar szabadalom alapján előállított különleges kovászpor, a Citopan alkal­mazásával legalább kéthar­madával lerövidül a gyártási idő. A Citopánt már 25 ke­nyérgyárban alkalmazzák és azt tervezik, hogy a vele sü­tött kenyér jelenleg; 8 szá­zalékos arányát néhány év alatt 40—50 százalékra nö­velik. A sütőipari feladatok ellá­tásában továbbra is nagy sze­repet szánnak a tanácsi irá­nyításnak. A tanácsi vállala­tok mellett azonban a szö­vetkezeti és egyéb szektor­hoz tartozó sütőüzemeket is továbbfejlesztik. Az elmúlt időszak fejlesz­tésének eredményeit, vala­mint az iparág még megol­datlan gondjait vette sorra ezúttal is a Minisztertanács, amelynek határozata meg­szabja az elkövetkező évek tennivalóit. A határozat a további racionális fejlesztés­re, a rekonstrukciók folyta­tásának szükségességére, a magyar sütőipari gépgyártás színvonalának növelésére, s általában: a városok és fal­vak ellátásának folyamatos, zökkenőmentes további javí­tására figyelmeztet. Gönczi Zoltánná A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben dolgozó nők élet- és munkakörülményeiről és a nőbizottságok munkájáról tár- I gyalt legutóbbi ülésén a Tolna megyei Mezőgazdasági Szövet­kezetek Szövetségének elnöksége. Gönczi Zoltánnét, a szövetség főmunkatársát kértük meg, nyilatkozzék, hogyan alakult a tsz-ekben a nődolgozók helyzete, hogyan működnek a nőbi­zottságok, miképp foglalt állást az elnökség. — Négy évvel ezelőtt sze­repelt ez a kérdés az elnök­ség napirendjén. Azóta jelen­tős fejlődés következett be a szövetkezetekben, nemcsak technikai vonatkozásban, hanem a tagság tudatában, a vezetőségek szemléletében is. Felmérést végeztünk a megye valamennyi mezőgaz­dasági termelőszövetkezeté­ben és levonhattuk azt a kö­vetkeztetést, miszerint min­denütt úgy látják, hogy a nőtagság problémáinak meg­oldása, élet- és munkakörül­ményeinek további javítása a szövetkezetek általános fej­lődésének keretein belül va­lósítható meg. A szemlélet- változásra előnyösen hatottak a politikai nevelő munka, az elmúlt évékben megjelent új szövetkezetpolitikai jogsza­bályok. A szövetkezetek ak­tív dolgozóinak közel egyharmada nő. Ám a harminc év alat­tiaknál ez 36 százalék, ami kereken kétszerese az országos át­lagnak. Nőtagságunk tehát fiatalodik. Ez új feladatot jelent, hiszen a fiatalok — ellentétben az idősebb korosztályokkal — igénylik az állandó munkát, keresetet és azoknál a szövetke­zeteknél sikerült emelni arányukat, ahol ezt biztosították. Az idősebbek csak az alapszabályban rögzített kötelező számú munkanap ledolgozására törekszenek viszont a nehéz fizikai és hagyományos mezőgazdasági munkákban főként ők vesz­nek részt, a fiatalok zöme ezt nem szívesen vállalja. Kedve­zőtlen a fiatalok aránya az állattenyésztésben, ahol osztott műszakban dolgoznak ám akad ellenkező példa is: Mőcsény- ben kétműszakos a munkarend. Feladat: ahol ezt a nők igénylik, a szövetkezet oldja meg állandó, rendszeres foglal­koztatásukat. Nagy a különbség a férfiak és a nők átlagkeresete közt an­nak ellenére, hogy az utóbbi években csökkent. Az azonos munkaterületen dolgozó, azonos szakképzettséggel rendelke­zőknél ilyen különbség nincs, a fizikai munkahelyeken. Sőt, egyes helyeken a több ügyességet igénylő munkákon a nők keresnek többet. Ám indokolatlan, hogy az „azonos munkáért azonos bért” elosztás elve a nem fizikai munkát végzők közt sok helyütt nem érvényesül, a nők rovására. A szövetkezetek nagy része törekszik a szakmai képzés fej­lesztésére, segíti a dolgozók tanulását, ám ez még nem álta­lános, sőt, ahol rendeznek ilyen tanfolyamokat is, az esetek többségében alacsony a részt vevő nők aránya. Ritka kivétel az, ahol, a gyes-en lévőket bevonják a szakképzésbe, vagy segítséget adnak számukra a továbbtanuláshoz. E téren tö­rekedni kell a változásra, hiszen a lehetőség adott. Itt nem csak a szövetkezeti vezetőknek vannak tennivalóik, hanem maguknak a nődolgozóknak is változtatni kell szemléletükön, hiszen rajtuk is múlik, hogy akarnak-e tovább tanulni, vagy sem. Sok helyütt az érdektelenséget gyermekeik elhelyezési lehetőségének hiányával, valamint a szolgáltatások alacsony színvonalával együttjáró többlett házimunkával indokolják. E téren tehát — még ma is, nyolc évvel a Központi Bizottság nőpolitikái határozata után — sok a tennivaló. Nem történt előrelépés a nők magasabb vezetői munkakör­rel való megbízásánál. A megye 68 téeszében nincs nő elnök, elnökhelyettes, főagronómus, főállattenyésztő. Csak némileg emelkedett a nő főkönyvelők száma. Gyakori jelenség, hogy a felsőfokú és középfokú mezőgazdasági végzettségű nők többsége csak statisztikailag tartozik az agrárszakemberekhez, a valóságban a legtöbbjük irodai munkakörben dolgozik. Persze, itt is akadnak kivételek. Jelentős a fejlődés a szociális ellátás terén a termelőszö­vetkezetekben, ám épp ott, ahol zömmel nők dolgoznak, a nö­vénytermesztésben, hiányosak, vagy teljesen hiányzanak a szociális létesítmények. A gyermekintézmények fejlesztését segítik a téeszek is, így e téren falun is nagy előrelépés tör­tént. Óvodai elhelyezési gond nincs, de több helyütt szűk az iskolai napközi kapacitása és az olyan téeszekben, ahol több fiatal nő dolgozik, jelentkeznek a bölcsőde iránti igények is. Huszonhat termelőszövetkezet oldotta meg saját üzemi kony­hával, vagy az ÁFÉSZ-szel együttműködve, tagjainak étkez­tetését. A többinél is van ilyen igény. Sokat segítene, ha a termelőszövetkezet, saját üzemi konyha esetén is megkapná azt a fogyasztói árkiegészítést, amit az ÁFÉSZ-ek. A termelőszövetkezeti nőbizottságok többsége eredményesen dolgozik, ám több helyütt leszűkül tevékenységük a szociális, kulturális feladatokra, általában a jogokról beszélnek, nem terjed ki a figyelmük a politikai nevelő munkára, annak tu­datosítására, hogy a nők helyzetében meglévő problémák nagyrészt szemléleti okokra vezethetők vissza és itt nemcsak a szövetkezeti tagság, a vezetők, a férfiak, hanem a nők szem­léletéről is van szó. Akad pozitív példa is, mint például Bonyhádon, Attalán,Tevelen, Bátán, ’’álfán ezeket kell általá­nosítani. E téren jelentős változást hozhat a nőbizottságok kö­zötti tapasztalatcsere szervezése, ami az utóbb években vált rendszeressé. Nagyobb gondot kell fordítani a nőbizottsági tagok politikai oiktatására is, mivel sok helyen éppen azért nem kielégítő e bizottságok működése, mert tagjaik politikai felkészültsége hiányos. A Központi Bizottság 1970-ben hozott határozata, a megyei pártbizottság ez évben elfogadott feladatterve, valamint a TOT III. kongresszusa jelölte meg a további tennivalókat. A szövetkezeteknek törekedniük kell a nők teljesebb körű foglalkoztatására. Mérjék fel azokat a munkaköröket, ame­lyeket eddig hagyományosan férfiakkal töltöttek be, de azok ellátására nők is alkalmasak, vagy azzá tehetők. Bátrabban kell nőket vezető funkcióba állítani, ennek figyelembevéte­lével elkészíteni a káderképzési terveket. Fejleszteni kell a nők választott testületi, közéleti tevékenységét, jobban tö­rekedni politikai aktivitásuk növelésére, kezdeményezőkész­ségük kibontakoztatására. Sok a még feltáratlan, kihasználat­lan lehetőség az általános iskolai (a téeszekben a negyven éven aluli nők közt is sokan nem fejezték be az általános is­kolát, márpedig enélkül szakmunkásokká sem képezhetők) szakmai, politikai képzésre, továbbképzésre. Ennek fő formá­ja a kihelyezett oktatás legyen. (J) örténelmi események­nek voltak szemtanúi azok, akik 1918. októ­ber végén, november elején részt vettek az esemé­nyekben. Dombóvárott — de természetesen nemcsak itt — a községi képviselő testület november 1-én „átkeresztel- kedett”, felvette a nemzeti tanács nevet. Ezt a tényt a testület „csatlakozásnak” ne­vezte el, csatlakoztak a Ma­gyar Nemzeti Tanácshoz, az általa alakított új kormány­hoz. Táviratukban így írtak: „ ... a nemzeti kormánytól a teljes független és önálló Magyarország megalapítását, a belrend biztosítását, és a kedvező béke megkötését bi­zalommal várja” a helyi ta­nács. Ez az igény kifejezte a la­kosság elképzelését a háború utáni kibontakozásról. November 3-án a Tolna­megyei Közlöny — 13 nappal megelőzve az eseményeket — már üdvözölte a független Magyarországot. (Látszik, hogy mennyire nem értették az események lényegét — az ország tényleges függetlensé­ge csak november 16-án kö­vetkezett el.) Az „Éljen a független Magyarország” szó­virágos, dagályos vezércikk a háborút kizárólag Bécs nya­kába varrta — elfeledkezve a magyar uralkodó osztályok háborús felelősségéről, a há­ború kirobbantásában játszott szerepükről; üdvözli a Ma­gyar Nemzeti Tanácsot, mint a forradalom vezetőjét — no­ha az igazság: a nemzeti ta­nács a forradalom szülötte volt, de ő maga nem akart forradalmat, nem is vezette azt; és felhívja a figyelmet arra, hogy az új kormányt „támogassuk mindnyájan az­zal, hogy saját tettünkben, szólásunkban, magatartá­sunkban is vigyázunk a belső személy- és vagyonbiztonság­ra; yigyázzunk az népkor­mány gondjaiba vett nemzeti javakra!” Ezekre a napokra, hetekre nagyon jellemző a békére, a nyugalomra, a va­gyonbiztonság megóvására, a rend megtartására szóló fel­hívások kibocsátása. A frontról hazatért kato­nák fegyvereiket megőrizve, egyre másra szereztek ér­vényt a nép követeléseinek — a hatóságokkal szemben. A dombóvári nemzeti tanács november 2-i táviratában ol­vashatjuk: „Tekintettel arra, hogy Új­dombóvár vasútállomás öt irányban elágazó, igen nagy forgalmi központ, amelyen a harctérről nagy számban ha­zatérő átvonuló, fegyelmezet­len és polgárőrséggel megfé- kezhetetlen katonaság lövöl­dözése és garázdálkodása úgy az állomás személyzeté­nek, mint a község lakossá­gának életét és vagyonát nagy mértékben veszélyezteti. Ke­vés számú állomás-őrségnek megfelelő számú tisztekkel és négyszáz főnyi megbízható katonával rendkívül fontos államérdekből haladéktalanul megőrzését kérjük”. A régi rend urai (a nagy- birtokosok és nagytőkések) és az úi rend birtokosai (liberá­lis burzsoázia) meglepetten tapasztalta, hogy karhatalom bevetésével sem tud igazán ura maradni a helyzetnek. Minden elképzelhetőt meg­tettek pedig annak érdeké­ben. hogy a tömeget az enge­delmességre. a burzsoá tör­vények tiszteletére és megtar­tására kényszerítsék. A cél érdekében több alkalommal is a tömegek közé lövettek. A dunaföldvári járás fő­szolgabírója november 3-án jelentette az alispánnak, hogy Pakson 10—12 katona meg­kezdte a nagytőkések házá­nak. üzletének, továbbá az ott lévő dohánytőzsdének és egy hentesüzletnek feltörését. Ar­ról is jelerltést küldött, hogy velük szemben a nemzetőr­ség-polgárőrség közbelépni vonakodik... Ugyanezen a napon arról is érkezett hír a megyeszék­helyre, hogy Simontornyán, Gyönkön, Hőgyészen is fel­borult a rend. kitört a zavar­gás. Kánya község elöljáró­sága táviratában így fogal­mazott: „Jelentjük, hogy szökött katonák éjjeleken át lövöl­döznek, sőt fenyegetőznek, amit a felsőiregi csendőrörs- sel is egyidejűleg közöltem. Van bújtogatás is. Kérünk sürgős intézkedést. Jegyző há­za előtt lövöldöznek fenyege­tőzve ...” A jegyző sem Kányán, sem Gyönkön, sem Hőgyészen, de a megye sok sok községében sem maradhatott. Menekül­niük kellett mert a nép ha­ragja ellenük fordult. Ók vol­tak azok, akik a községek po­litikai életét irányították, ők fizették ki a hadisegélyt, ők tettek javaslatot arra, hogy kiket mentsenek fel a kato­nai szolgálat alól, stb., s a lakosság mérhetetlen elége­detlenségét váltották ki a ba- sáskodásukkal, kiskirályos- kodásukkal. Jellemző a hely­zetre, hogy a frontról ilyen hangú leveleket kapott még a főispán is: „Mindenekelőtt bocsánatot kérek, amiért soraimmal há­borgatom az urak csendes nyugalmát. 1915 december ha­vában Sörös Gyula főjegyző parancsára a községi rend­őrök a már alvó fiamról a szó szoros értelmében lehúzták a takaróul használt bundát, amelyért ez ideig semmiféle ármegtérítést nem kaptam. Uraim! Három és fél eszten­deje megfordultam az összes frontokon. Kérdem önöktől: miért van az, hogy az <egyik fél mindent, a másik semmit sem köteles áldozni? Ne gon­dolják azok az urak otthon, hogy mivel a családfő nincs itthon, ők telihatalmúlag ba- sáskodhatnak”... Nos, 1918. október végén, november elején megérkeztek a katonák a frontról, s a sok kínlódásért, keserűségért, jog- fosztottságukért, amit át kel­lett élniük — elégtételt kö­veteltek. A nagybirtokosok­ban, a nagytőkésekben, a 'dzsentrikben látták rossz sor­suk okát. Úgyszólván nem volt a me­gyének egyetlen községe sem, ahonnan ne érkezett volna segélyt kérő távirat... Százharminc évvel ezelőtt, 1848. november 1-én a mado- csai és a bölcskei közbirtoko­sok panaszkodtak, hogy a la­kosság nem tartja tisztelet­ben az úri előjogokat. Idéz­zük magát a panaszt: „Tisztelt Főispány s Kor­mánybiztos Úr! A Bölcske helységben gát- talanul dühöngő vétkes bitor­lások Madocsa helység lakóit is kiragadták azon helyzetből, hogy a jog s más tulajdona eránti tisztelet az embert, az ifjú s teljes szabadságú hon érdemes polgárává koszorúz- za meg: — Madocsán is ki- sarjadzott ama veszélyes elv »hogy az úri tulajdon meg­támadása s elrablása nem vé­tek, mert a törvény nem bün­teti azt« — s ugyancsak kény- urilag fogtak is hozzá ezen elv alkalmazásához, mert legközelebb, az úri rétekhez nőtt, s a birtokosság által tel­jes joggal birt s használt ma­látást egészben lerombolták, s elhordták. — A kár meg- számíthatatlan — ez nem elég, a birtokosságnak lege­lőjéről a juhokat kiverik, s azon ígéretüket nyilvánítják, hogy majd meglátják, melyik úr mer lépni a határban. Az erdők levágását is megígér­ték, mondván — a maltásból van már sövénynek való vessző, az erdőből pedig ki­kerül a karónak való fal. S mindezt büntetlenül.” panasz végén a közbir­tokosság követeli a fő­ispántól, hogy sürgős vizsgálatot rendeljen el az ügyben, tegyen elégtételt, s biztosítsa, hogy többé ne le­gyen senkinek sem bátorsága a közbirtokosság vagyonához nyúlni. K. BALOG JÄNOS

Next

/
Thumbnails
Contents