Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-28 / 280. szám
a Képújság 1978. november 28. Moziban Ballada egy „szegé kislányról” Lényükből szelídség sugárzik, jóság, önként áldozó szeretet. Nem feltűnően szépek, tekintetük vagy riadt, vagy boldog —, de akkor fenntartás nélkülien. Ilyennek látja Pascal Lainé a flamand mesterek lányalakját, a csipkeverőnőt. Goncourt-díjas regényében mai utódjukról, Pomme-ról (a filmben Beat- rice-nek hívják) emlékezik, a flamand mesterektől átörökített szomorú szeretettel. „Persze, Pomme nagyon szimpla kislány volt. Aimery (a filmben Francois) számára, e sorok írója, és a legtöbb férfi számára ezek futó ismerősök, akikhez csak egy pillanatra kötődünk, mert nem azt a szépséget, azt a békét találjuk náluk, amit elképzeltünk magunknak, s nem ott találjuk, ahol számítunk rá. Szegény kislányok! ök is tudják, hogy szegény kislányok. Pedig csak azért szegények, mert mi nem vagyunk hajlandók fölfedezni azt, ami bennük van. Melyik férfi nem követett el két-három ilyen gaztettet életében?” (Részlet a regényből.) A Goncourt-díjas regény és a belőle készült film története olyan banális, hogy csakis igazi művész lehet, aki banalitását el tudja felejtetni. Egy tizennyolc éves, jelentéktelen külsejű, szelíd kis fodrásztanuló lány megismerkedik egy egyetemista fiúval. Egymásba szeretnek, összeköltöznek egy padlásszobába. A kis „csipkeverőnő” csendesen boldog: életét betölti a szerelem és szerelmesének szolgálata. Az irodalmárnak készülő fiú — maga is bátortalan, gátlásos fajta egyébként — lassan ráún erre az odaadó, szótlan szerelemre. Hasonlítgatni, mérlegelni kezdi kedvesét egyetemista évfolyamtársnőihez, barátai partnereihez. Addig-addig, míg kiadja az útját. A lány szó nélkül tudomásul veszi, összepakol, hazamegy. Lassan süllyed depresszióba; idegosztályra, aztán szanatóriumba kerül. A fiú hónapokkal később szembesül a történtekkel: akkor látogatja meg Beatrice-t a szanatóriumban, aki most is csendes, szelíd, kedves... Claude Goretta, a rendező balladát épített a hétköznapi környezetből, hétköznapi eseményekből és tragédiájából hősnője köré. Ért az emberi lélekhez, de a társadalmat is ismeri. Nagv erénye, hogy rátalált Isabelle Huppert-re, a főszereplőre, akiről A csipke- verőnő-ben derül ki, hogy milyen nagyszerű színésznő. A csipkeverőnőt aligha méltatják majd sűrűn feminista körökben, ahol nem ■Szeretik szánalmasnak látni a női nemet. Pedig Gorettától akárki tanulhat női sorsot, női figurákat ábrázolni, az igaznál is mélyebben, valódian. VIRÁG F. ÉVA Jövő héten az Olyan, mint otthon című filmről írunk jegyzetet Szombati talalka Lukács Sándor-est ; Szekszárdi)# S A megyei művelődési központ megállítótáblái még e sorok megírásának pillanatában is hirdetik Lukács Sándornak az elmúlt szerdán lezajlott estjét és azt, hogy ezen Mikes Lilla mint „szerkesztő háziasszony” vesz részt, továbbá ott lesz Hajdú Júlia zeneszerző. Egyik sem volt ott, ami nem az első eset a műsoros estek hírverésének történetében. Ez valószínűleg csak azokat bosz- szantotta a majdnem teltháznyi közönség soraiból, akik eleve várták őket. Aki szerény igényű, és keveset várt, az viszont lényegesen többet kapott. Ha az ilyen esetekben felettébb szokatlan pontozásos rendszert alkalmaznánk, akkor Lukács Sándor (de csak ő!) 6—7-et bizonyára megérdemelne a maximális tízből. Valami nehezen kideríthető okból „Hitetlen harc, harcos hit” gyűjtőcím alá foglalt összeállításának volt néhány kiemelkedő részlete is. Elsőként David-nak, a Vietnamból vakon megtért amerikai katonának monológját kell kiemelni. Kemény, majdnem vakmerő feladat volt Nagy László emlékezetére megbirkózni a „Forró szél imádata” című költeménnyel, de jórészt sikerült. Ahol nem, és ez az egész estre vonatkozik, ott azért, mert Lukács Sándor felettébb rosszul gazdálkodik a hangjával. Időnként teljesen indokolatlanul ordít, emellett túlzottan gesztikulál is. önmagát viszont kedvesen, rokonszenvesen konferálta. Társa, Kishonti Ildikó még nagyon távol van attól, hogy jó sanzonénekesnőnek lehessen mondani. Ezt elsősorban egy „kovácsapol- lóniásított” Aznavour sanzonnal bizonyította be. József Attila Altatójának „kis Balázsként” ringatott mikrofo- nos, zenés előadása pedig egyenesen siralmas volt. Giccses, könnyzacskókra ható. Az előbbi értékelési rend szerint maximálisan 3 pontot ért. ORDAS IVÁN A Magyar Rádió az elmúlt szombaton örvendetesen gavallérnak bizonyult. A Kossuth főműsor-idejéből 65 permet biztosított arra a célra, hogy Becse és Szekszárd, a két testvérváros fiataljai, segítségével ilyen szokatlan módon „találkozhattak”. A megyeszékhelynek ez a testvérvárosi kapcsolata viszonylag szerényen szerepel a köztudatban, amiben nem biztos, hogy mindig a helyi sajtó képviselői a ludasok. Akik például a crossbar telefonon a városi tanácsról játszva elérhetek szerkesztőségünkben ebből az adásból tudták meg, Jiogy egy nappal korábban Szekszárdról hivatalos delegáció utazott Becsére. Az ötlet tehát, melynek nyomán a műsor megszületett, mindenhogyan jónak mondható. A szerkezete nem kevésbé, mellyel az élet legkülönbözőbb és a két város fiataljait sejthetően kölcsönösen érdeklő területekről igyekeztek képet kapni. Villámkérdések: az ottani citerazenekar és az itteni néptáncegyüttes kísérő zenekarának közös játéka; rokoSzínhaz Szeget szeggel Shakespeare a Szeget szeggel című vígjátékénak cselekményét a legfelsőbb körökbe, a bécsi hercegi udvar világába helyezi. A történet a befejezés kivételével egyáltalán nem vígjátéki. A komor mese a világirodalomban ismert: a bíró halálra ítél egy fiatalembert, akinek a húga kéri a fivér kiszabadítását. A bíró ebbe csak akkor egyezik bele, ha a lány odaadja magát neki. A lány meghozza az áldozatot, a fivért mégis kivégzik. Shakespeare ebből a komor meséből vígjátékot, happy end-el végződő mesét írt. A kaposvári Csíky Gergely Színház művészeinek előadásában láthattuk az elmúlt héten Szekszárdon a Szeget szeggelt. A néző első benyomásait a színpadképről szerzi. A díszletek híven követik a shakespeare-i kor hármas tagozódásé színpadképét. Elől, már majdnem a nézőtéren lépcső vezet le a zenekari árokba, vagyis a börtönbe, a színpad felett pedig szürke kőhíd osztja két részre a teret. A szép ívű híd stinok csevegése; szocialista brigádtagok vallomása önmagukról; az Ifjúsági Magazin és a Képes Ifjúság fő- szerkesztőinek beszélgetése; Fehér Zoltán temerini kiváló traktoros szerepeltetése; végül pedig az itteni városi KISZ és az ottani SZISZ (Szocialista Ifjúsági Szövetség) titkárának, illetve elnökének rádiós „egymásra ismerése” mind jól sikerült. Az összekötő-elválasztó zeneszámok nem kevésbé. Ami a leghatározottabban nem sikerült, az a magyar műsorvezető, Feyér Zoltán szereplése volt. Rossz hang- súlyozása (sűrűn ismétlődő „öööőő” nyögések), túlzott közvetlenkedése és nem kevésbé túlzott önbizalma az egész műsorra rányomta bélyegét. Könnyűszerrel minősítette a saját kérdését „ravasznak, fogósnak”, amikor éppen nem volt az. Jugoszláviai kollégáját pedig azzal a telitalálattal felérő kérdéssel lepte meg, hogy úgymond: „Amikor nem voltál rádiós, hallgattál rádiót?” Láss csodát világ! Nagyné Mélykúti Edit, a végzett bölcsész csaklizált — kereszttel jelzett — kápolnához vezet. Ebben a hármas tagozódási! térben kell elmondaniuk a színészeknek, a rendezőnek mindent, amit általuk Shakespeare üzent. A színhely alkalmas, de az első pillanatban a történelmi környezetben a kosztümök idegennek tűnnek. A modern, szafari-szerű ruhák mellett csak a papok csuhái emlékeztetnek a korabeli ruhákra. Pedig a jelmezek is az eligazítást segítik. A zsarnok és a darab végére emberileg is végképp elbukott Angelón fekete, a jóságos és igazságosát ó Viinventio hercegen piros ruha van. Izabella tisztaságát az apácaruha hófehér gallérja is hangsúlyozza. Ha az eddigieket a színészek játéka tovább fokozná, vagy legalább alátámasztaná, kitűnő előadást láthattunk volna. Azonban az előadásban a brechti dramaturgia elidegenítő effektusaival olyan összevisszaságban bántak, hogy az végképp elidegenítette a nézőt az előadástól is. Babarczy László renugyan hallgatott! Nemcsak ez az ízes beszédű, rokonszenves hangú jugoszláviai műsorvezető „tette zsebre” magyar kollégáját, hanem Király Ernő, az Ifjúsági Magazin fő- szerkesztője legalább annyira, noha nem rádiós. Mindennek azért érdemes a szokásosnál nagyobb figyelmet szentelni, mert az ilyen műsorok esetében a játékvezető a „karmester”, és ha a dirigens nem figyel a taktusra, akkor nem csoda, ha a zenekar — ez főleg a műsor első harmadában fordult elő — elbizonytalanodik. Ne higgyük el Feyér Zoltánnak az olyan maga fabrikálta szentenciákat mint, hogy „a rádiónak egyetlen előnye van a nyomtatott sajtóval szemben: — nem kell lapozni!” Inkább azt higgyük el, hogy nem jó, ha egy műsor csak azért „vezetődik”, mert szerencsére van még más is, aki vezesse. „Csak az jöjjön, aki bírja. Aki tudja, hogy végigcsinálja!” — hangzott a szombati találkát bevezető zeneszám szövege. Végig lehetett csinálni: — némi erőfeszítés érán. O. dezőnek nem sikerült egységes csapatként felvonultatni színészeit az alkotás szolgálatában. Némelyikük harsány ripvacskodása, mások unott játéka még a néhány epizód- szerepet játszó színész kitűnő karakterformálását is elfeledteti velünk. Izabella szerepve — Tóth Éva játszotta — Shakespeare szerint a női szépség és tisztaság megtestesítője, apácának készül és felszentelését halasztja el, hogy bátyját megmentse. Ezt a puritán nőt úgy jeleníti meg Tóth Éva, hogy játéka láttán mindenre gondolunk, csak éppven apácára nem. A másik végletből hamarabb lehetne példát hozni játékára. Rajhona Adám Angelój'a visszaadja a drámabeli főhős fagyos szigorú és kegyetlen alakját. Mégis, a túlzottan visszafogott játék néhol az unalom közelébe kerül. Szerepe és Kun Vilmos játéka alapján is szimpátiánkat Vi- centio herceg, valamint a porkoláb szerepvét hozó Bal- kay Géza játéka nyeri el. Ez utóbbi bizonyítéka, hogy a mellékszereplő — ha igazi színész alakítja — fölé nőhet a főszereplőknek. Persze ez a színészi együttes szempontjából inkább kritika, mint dipcpi~pf TAMÁSI JÁNOS Tv-jegyzet Körbejártuk a kukoricát Úgy hiszem a Magyar Televízió „belopta” magát sok ember szívébe, a Varga János által szerkesztett ku- koricariporttal. Ez a riportfüm olyan volt, amilyen szükséges ahhoz, hogy mindenki megismerje a népgazdaság legfontosabbnak tartható növényének „életét”, szerepét, hasznát, kárát és jövőjét. Sok százezred magammal együtt még részesének mondhatom magam a régi idők kukoricaművelésének, így hát tudom, hogy a műsor hiteles, jó. Merit a kukorica, oda került ahova jelen pillanatban való: a köz érdeklődésének előterébe. Merem azt is ■ megjegyezni, hogy e növényt fontosabbnak tartom, mint a búzát — mert a kukorica révén, ha nem volna, búzát is tudnánk venni, de húst már nehezebben. A jó gazda az, amelyik bőrben adja el a takarmányt, azaz hízott jószágban értékesíti a növénytermesztési ágazat hozamait. így tehát ha van takarmány, lesz hízó, szarvasmarha és sertés is, s ugyanakkor a kellő mennyiségű élelmiszer-ellátás melléit a mező- gazdaság világszínvonalra juttattja a kukoricatermesztést. Ez a Falujárás is hasonló volt, minit a korábbiak: alapos, úgy kérdező, mintha a tévé előtt ülő ember menne el a kutatóhoz, biológushoz, nemesítőhöz, gépészhez, mert a kíváncsi embert csak a kíváncsi kérdésekre adott okos válaszok elégítik ki. Varga János és munkatársai remekeltek e riportban, s tegyük hozzá rögvest: remekeltek a kukoricával együtt élő tudósok is, sőt az a kedves néni, aki a műsor végén szerepeit gyerekkorunk nemegyszer felhős napjait juttatta eszünkbe a prószával, meg a másfajta kukoricaeledelekkel. A kukoricát alaposan körbejártuk, hasznára vált szakembernek, laikusnak — ha későbbi időpontra teszik a műsort, talán még többen láthatták volna. A hangszóró Régtől fogva lelkes szurkolója vagyok a Lehet egy kérdéssel több kitűnő műsornak. Magam is úgy vagyok a kérdésekkel, hogy stopperórát nyomva ülök és próbálom kitalálni, lehetőleg versenyben a szereplővel, kit mutat a kép, mit ábrázol a rajz, az idézet hova pasz- szol. Ez a kedves műsor azonban — mint minden jó műsor — hord magában óriási lehetőségeket. A jobbá tételre, meg az igazságosabb megítélésre gondolok. Mintha elfelejtenénk néha, hogy a semmi munkáért semmi bér nem jár, úgy vagyunk most ezzel a műsorral is: aki nem tud, az is megjutalmaztatik. Kap egy hangszórót. Ha nem tud megmukkanni, akkor .is jár a gömbölyű hangszóró. Ez a szereplési mód — mármint ha valaki képernyőre kerül —, mégiscsak ország-világ előtt van, talán elég is volna annak jutalmazására. A hangszórót tehát ne adják annak, aki nem tud felelni... Locsi-pocsi Legkedveltebb műsoraim közé tartoznak a jugoszláviai televízióállomások gyermekműsorai, ahol mindenki jóízűen játszik, a gyerek még bele is bámul a képernyőbe, a játékvezető néha szóra sem tudja bírni a gyereket, tehát amolyan „igazi” élő műsorok ezek a játsszál velünk műsorok. És most vasárnap Eger városa játszott. Mert az uszodában összesereglett ^rengeteg „vízi csibe” olyan hancúrozást, ügyességet, erőt, tudást játékosan próbára tevő feladattal locsizott-pocsizott, amelyhez hasonló vidámságot még a sokat próbált Jugoszláv és Olasz Televíziókban sem láthattunk. Gyulai István együtt játszott a gyerekekkel. Kár, hogy nem ■lubickolt ő is a vízben. A vízre nevelés nagyon jó példái, amikor a felnőtt, és híres versenyzők is együtt úsznak, bukdácsolnak a tizenévesekkel, akiktől szinte forrt a medencében a víz. Kovács Kati, mint egri leány, kedves dalaival színesítette a műsort — legnagyobb örömömre hiszen most azoknak iá helyszínen is énekelt, akik lemezeit száz és ezer számra veszik. A locsi-pocsi műsort folytatni kell — ha már ilyen jól sikerült a kezdet. PÁLKOVÁCS JENŐ Fellendülőben a megye kórusmozgalma A párás, ködös, hangszálaknak nem kedvező időjárás ellenére tisztán, ércesen csen-- dűltek fel szombaton délután Szekszárdon a Babits Mihály művelődési központ márvány- termében mintegy 200 dalos ajkán Balázs—Kapuvári: Vándor Fesztivál dal és Vándor—Hárs: Talán tudunk dalolni még című kórusművei. Az összkari számok bemutatásával kezdetét vette az V. Vándor Sándor-szemle, a munkás- és ifjúmunkásénekkarok megyei bemutatója. Elsőként a decsi pedagógusénekkart hallgattuk (karnagy: Czakó Sándorné). Műsorukon Hilton: Zengj, húrok édes hangja, Johnson: Napkelte előtt, Karai: Szabadság szállj közénk, Lendvai Kamilló: Míg az ember és Balázs: Dalol az ifjúság című művei szerepeltek. Az alig két esztendeje működő paksi művelődési központ munkáskórusa (karnagy: Károly János), kellemes meglepetést szerzett. Clande Le Jenne: Harci dal, Lassus: Moresca, Händel: Re- citatív és Chór, Mihály András: Emlék és intelem kompozícióit énekelték. Műsorválasztásuk nehézségi foka, a művek igényes előadása, karnagyuk felkészültsége, rátermettsége elismerést váltott ki. Kovács József szépen megformált baritonszólója és Hartmann József né lendületes, pontos zongorakísérete hozzásegítette az együttest a sikeres szerepléshez. Továbbjutásuk akadálya, hogy nem énekeltek egyetlen olyan számot sem, ami megfelelt volna a versenykiírásnak. A mözsi Bartók Béla női kartól Lendvai—Kövesdi: Míg az ember, Balázs: Dalol az ifjúság, Karai—József A.: Fiatal életek indulója című szerzeményeit hallhattuk. A Vándor Sándor-szemle kiírása szerinti műsorblokkot rendkívül egységesen, meleg tónusú, kifejező hanganyaggal tisztán, hatásosan adták elő. „Országos példakép” — ezt a jelzőt kapta a dombóvári Kapos kórus (karnagy: Pásztor Jánosné — a szakmai értékelésen. A zsűri elnöke, Révész László Liszt-díjas karnagy szerint „a megye kórusmozgalma fellendülőben van. A megyei bemutatók után januárban dől el, hogy mely kórusok kapnak meghívást az 1979. IV. 28. és V. 1. között lebonyolításra kerülő Vándor Sándor-fesztiválra. LEMLE ZOLTÁN
