Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-26 / 279. szám

© ^népújság 1978. november 26. ___! _______ _________ S lengyel! Mezőgazdasági szakmunkásképző Inté­zet 32 éve szolgálja az oktatásügyet és a ma­gyar mezőgazdaságot. Szinte együtt született a szocialista Magyarországgal, s története során mindig a mezőgazda­ság szakemberszükségletét igyekezett szem előtt tartani. A nullára vagy az ötre végződő évfordulókat tartjuk jelentős eseményeknek. Miért hát a kivételezés a lengyeli intézet esetében? Az iskola diákotthona a héten kapta meg a kollégiumi címet. E megtisztelő cím mögött ko­moly oktató, nevelő és ter­melő mupka áll. Az elisme­rés kollégiumnak,, iskolának egyaránt szól, hiszen a len­gyeli intézet életében e kettő elválaszthatatlan egymástól: az iskola mindenkori tanulói egyben kollégisták is voltak. Az ünnepélyes alkalomból végigtekintettük az intéz­mény 32 évét. 1946-ban az MKP kezdeményezésére jött létre az iskola. Gróf Apponyi Sándor kastélyát alakították át erre a célra. A lakosság addig csak kívülről láthatta az épületet, a festői környe­zetet,, de ezután már az ő fiaik vehették birtokukba. Az ország különböző részeiből érkeztek szegény paraszt szülők gyermekei. Harminc­nyolcán voltak az indulók. Az országnak ebben az idő­ben vezető szakemberekre volt szüksége a mezőgazda­ságban. Az iskola tehát ilyen irányú képzést folytatott. 140 végzőst bocsátott ki ebben a szakaszban az iskola. Ezek az emberek a mezőgazdaság irá­nyító szektoraiba kerültek, és máig fontos posztokon dol­goznak. A szövetkezeti mozgalom fejlődésével elnökökre volt szüksége a szerveződő ter­melőszövetkezeteknek. Ez is­mét meghatározta a?- iskola feladatát. Több mint három­száz elnököt képeztek falai között. Ezután már középkádere­ket igényeltek az erősödő, sitése volt a feladat. Két éven keresztül végzett ilyen küldetést az iskola, s ebben az időben 120-an végeztek Lengyelben. Az intézmény eddigi története során 15 800 bizonyítványt adott ki. Az iskola a felnőtt oktatás­ban is fontos szerepet ját­szik. Évente mintegy ezer- ezerszáz felnőtt dolgozó szak­képzését segíti huszonnyolc tanfolyamon. Különböző országos szak­mai versenyeknek is helyt ad az intézmény. Kétszer volt gazdája az úttörők országos mezőgazdasági versenyének. Háromszor biztosította a „Szakma kiváló tanulója” országos verseny megrende­zésének feltételeit gépész, ál­lattenyésztő és baromfite­nyésztő szakon. Két éve foglalkozik az in­tézmény a tanulók szakszer­vezeti életre való felkészíté­sével, szervezésével. Az elméleti képzés mellett a gyakorlatnak is fontos sze­repe van. Létrehozták a tan­gazdaságot, mely kezdetben egyedül biztosította a tanulók gyakorlati képzését. Később a több irányú szakmai képzés bevezetésével a tangazdaság már kevésnek bizonyult. Ezért az intézmény több ál­lami gazdasággal, termelőszö­vetkezettel teremtett kapcso­latot: a tanulóit gyakorlatra ezekbe a gazdaságokba küld­te. 1976. január elsejétől a Hőgyészi Állami Gazdaság az iskola bázisüzeme. Negyven férőhelyes kollégium épült itt. Üj tanműhelyeket létesí­tettek, korszerűsítették a vá­góhidat. Fontos feladatnak tartja az intézmény a szomszédos or­szágok mezőgazdaságának a tanulmányozását. A fiatalo­kat is ösztönzik erre. A ta­nulmányozásnak a legered­ményesebb módja az, amikor személyes tapasztalatokat szereznek erről. Ezért az is­kola a környező országokban testvérintézményeket keresett és talált. Már tizenhárom év óta van kapcsolata Cseh­szlovákiával, három éve az NDK-val, s újabban Bulgá­riával. Évente mintegy száz diák utazik a külföldi test­vérintézményekhez szakmai gyakorlatra. Az iskola az épülő szek­szárdi húskombinát szakem­berképzéséből is részt vállal. Mintegy kétszáz szakmunkás felkészítésével segíti a kom­binát szakemberellátását. Ez a segítség természetesen köl­csönös, hiszen beindulása után a kombinát szakmai ta­pasztalatszerzésre ad majd lehetőséget. Kollégiu mavatók izmosodó mezőgazdasági üze­mek. Ebben a szakaszban 1800 brigádvezető került ki az iskolából több megye me­zőgazdasági üzemébe. A méztermelés fejlesztése volt a következő feladat. A lengyeli intézmény ekkor méhészmesterek képzésére állt át, és több, mint ötszáz méhészt adott az országnak. A mezőgazdasági technika fejlődésével, elterjedésével olyan szakembereket kellett képezni, akik biztonságosan, eredményesen képesek ter­melni. Ezt is becsülettel tel­jesítette, s teljesíti. Volt olyan időszak az isko­la történetében, amikor a pa­raszti ifjúsági mozgalom erő­Az iskolának jelenleg 370 tanulója van, és negyven­négy fős tanári testületé. A kollégiumi cím elnyerése ta­nárok, diákok közös munká­jának eredménye. A megtisztelő címet a kö­zösen végzett munka jutal­mául, ünnepélyes keretek kö­zött adták át. A megye kollé­giumainak diáktitkárai ennek során kötötték fel szalagjai­kat az intézmény zászlajára. A bázisüzem képviselőjének „Hűség a párthoz, hűség a néphez” jelmondatú szalagja is ott van a többi között. — majoros — Fotó: B. J. Temesi Ágnes A Magyar Úttörők Szövetségének Országos Elnöksége 1979. áprilisában rendezi meg Kecskeméten az úttörővezetők VII. országos konferenciáját. A konferencia előkészítése már megkezdődött, Az előkészületekről és a további tennivalók­ról kérdeztük meg Temesi Ágnest, a szövetség megyei el­nökségének megbízott elnökét. — Három évvel ezelőtt, 1975-ben tartották meg a legutóbbi országos konferen­ciát. Azóta — éppen az ott meghatározott feladatok meg­valósításával — erősödött a mozgalom politikai és gyer­mekszervezeti jellege. A meg­tett utat felmérni, az ered­ményeket és lemaradásokat elemezni, ez a következő hó­napok tennivalója. Az orszá­gos elnökség levelet intézett az úttörővezetőkhöz, ebben szinte tételesen van felsorol­va, milyen kérdésekkel kell foglalkozni a különböző szin­tű tanácskozásokon. Novem­berben és decemberben csa­patonként tartanak értekez­letet az úttörővezetők, janu­árban rendezzük meg a járá­si konferenciákat, a megyei­re február 22-én kerül sor. . Tehát úttörővezetők tanács­kozásairól van szó. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ma­guknak, a legérdekeltebbeknek, az úttörőknek a véleménye „kívül maradna”, hiszen rendszeresen megtartják mindenütt az úttörőparlamentet — legutóbb 1976-ban — az azokon el­hangzott észrevételeket, javaslatokat most is fel lehet hasz­nálni, és maguk az úttörővezetők is szinte mindennapos kap­csolatban vannak a gyerekekkel. Ezúttal nem vállaikozhatom az összes probléma elmon. d ás ára, hiszen a már említett levél részletesen felsorolja, mit kell áttekinteni, mit kell megvitatni. Inkább csak felvillan­tanék néhány gondolatot. Hogy a számokkal kezdjem: me­gyénkben 14 406 kisdobos és 12 875 úttörő van, a felső tago­zatos általános iskolások 96 százaléka úttörő, vagy kisdobos. Mozgalmunk tehát soraiban tömöríti az „érdekelt” korosz­tálynak csaknem az egészét. Az úttörővezetők száma 2349, közülük 624 ifjúvezető, te­hát 14 éven felüli fiatal, aki tisztséget vállalt az úttörőcsa­patban. Ezzel a számmal, — az utóbbival — nem vagyunk, megelégedve, több ifjúvezetőre fenne szükség. A legutóbbi konferencia óta emelkedett a pártoló tagok száma — ez je­lenleg 3662 — és ami még örvendetesebb, kiépült a patroná­ló rendszer. Üzemi kollektívák, szocialista brigádok patronál­nak úttörőcsapatokat. És ez nem szűkül le közös ünnepi ren­dezvényekre, hanem a segítés formáinak igen változatos mód­szerei vannak kialakulóban. Üzemlátogatás — megismerni a termelőmunkát, orientálódni a pályaválasztásban — úttörők köszöntik a szocialista brigádokat, még az is előfordul, hogy ha egy-egy brigádtag névnapját ünnepli a kollektíva, eljön a patronált úttörőcsapat is, köszönteni. Az úttörővezetői ta­nácskozásokon — ezeket e hetekben csapatonként rendezik meg — ott lesznek a pártoló tagok, szülői munkaközösségek, a patronáló üzemek, brigádok — és természetesen a párt- és tömegszervezeti szervek képviselői is. Nagyon fontos, hogy az eddigi munka értékelése őszinte, önkritikus legyen. Ma még nem sikerült mindenütt szakítani a „kirakatmunkával”, azzal, hogy az ünnepségek számán, a külsőségeken mérik az eredményt. Erre fel is hívja a figyel­met az elnökség levele. Igen fontos annak elemzése, hogy ha már ünnepségekről van szó, tudják-e a gyerekek, mit, miért ünnepelünk. A társadalmi munka értékeléséhez sem elegendő megállapítani, hogy ennyi és ennyi napot dolgoztak, segítet­tek a gyerekek, sokkal fontosabb, hogy tudatosították-e ben­nük: mennyire volt fontos a munkájuk, milyen segítséget je­lentett ez például a tsz-nek, a betakarításban. Igen fontos annak elemzése, hogy a kisdobosok hat pont­ja és ígérete, valamint az úttörők 12 pontja és fogadalma ho­gyan hat az úttörőközösségek életére. Mert előfordulhat, hogy fel tudják sorolni, ám sokak magatartásában nem érvényesül. Az úttörővezetők feladata olyan cselekvési programot kínál­ni a gyerekeknek, amelynek megvalósításával ez realizálódik. Nem sikerült még mindenütt szakítani a kirakatmunkával, azzal a szemlélettel, amely merevebb, beszabályozottabb út­törőéletet tart szükségesnek, ahelyett, hogy azt játékosabbá tegye, jobban építve a gyerekek életkorukból fakadó igényei­re, sajátosságaira. Egyenesen kínálkozik a lehetőség annak megvizsgálására, hogy miképp sikerült a gyerekeket bevonni közösségi életük irányításába. Általános tapasztalat: egyre több helyen válnak alkalmassá arra, hogy öntevékenyebben, érdemben szóljanak bele saját programjuk tervezésébe, végrehajtásába, és értéke­lésébe. viszont vannak úttörőcsapatok, ahol még csak a kez­deti lépéseket tették meg e téren. Ott történt előrehaladás, ahol az úttörővezetők nagy figyelmet fordítottak arra, hogy ne a gyerekek helyett, hanem velük együtt, a közösségen ke­resztül, a gyermekvezetőségek közvetítésével lássák el vezetői feladataikat. Említettem már az alapos, önkritikus elemzés szükséges­ségét. De úgy vélem, nem árt ezt többszörösen is hangsúlyoz­ni. A most már megkezdődött értekezletek — a csapatonkén- ti úttörővezetői megbeszélések — és a magasabb szintű kon­ferenciák akkor hoznak csak eredményt, ha a résztvevők nem az öndicséretre törekednek, nem akarják egymást túl­licitálni az eredmények felsorolásával, hanem a gondokról is beszélnek. Természetesen az eredményekről is be kell szá­molni, a kialakult jó módszerekről, hiszen abból tanulhat mindenki. Nagymértékben elősegíti a tanácskozások sikerét, ha a részt vevő párt-, KISZ-, állami és tömegszervezeti ve­zetők, aktivisták, patronálok is elmondják véleményüket, egyrészt az úttörővezetők munkájáról, az úttörőéletről, ta­pasztalataikról, de arról is, hogy mit tettek és mit szándé­koznak tenni annak érdekében., hogy a gyerekek szocialista szellemű nevelése valóban az egész társadalom ügye legyen. Mit várnak e tekintetben tőlük is az úttörővezetők. Hadd idézzek befejezésül az elnökség leveléből: „...a legfontosabb feladatnak azt tartjuk, hogy a társadalom és a gyermekek igényeinek jobban megfelelő követelmény, és te­vékenységi rendszer kialakításával a közösségi élet, az önte­vékenység, az önkormányzat fejlesztésével, a társadalmi kap­csolatok gazdagításával, a munkamegosztás és a munkastílus korszerűsítésével az eddigieknél is hatékonyabban vegyünk részt a gyermekek szocialista nevelésének össztársadalmi fel­adatában”. J. Az építőmunkások csoport­ja a magyar munkásmozga­lom egyik legharcosabb osz­taga volt a századfordulótól. Legismertebb akciójuk 1935 nyarán volt. az úgynevezett MÉMOSZ-sztrájk, amelyhez a munkásság más csoportjai szolidaritási sztrájkkal csat­lakoztak. Ez a sztrájk, a mun­kásosztálynak ez a harcos megmozdulása keresztezte Gömbös Gyula totál-fasiszta törekvéseit. Le kellett mon­dania a szakszervezetek álla­mosításáról, tudomásul kellett vennie, hogy a munkásság ra­gaszkodik hagyományos osztályszervezeteihez. E harc nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sikerült megvédeni az MSZDP legalitását. A har­mincas években ezáltal lehe­tősége volt a Kommunisták Magyarországi Pártjának ár­ra hogy legális munkásszer­vezetekben fejtse ki illegális tevékenységét. Megyénk munkásságának többségét évtizedeken át az építőmunkások alkották. A Magyar Építőmunkások Or­szágos Szövetségének megala­kulásával megyénkben is egy­mást követték a szövetség alapszervezeteinek megalaku­lásai. Sok szervezet jött lét­re. MÉMOSZ-ba tömörültek Tolnán, Bátaszéken, Pakson, Hőgyészen, Diósberényben, Gyönkön, Simontornyán, Bonyhádon, Dombóvárott, Te­velen, Tamásiban, Szekszár- don, Nagyszékelyben, Kisszé- kelyben a kőművesek, ácsok, kéményseprők. Az első világháború alatt a MÉMOSZ-szervezetek elnép­telenedtek, az építőmunkások többségét a frontra vitték. 1917- től azonban a létszám fokozatosan emelkedett, s 1918— 19-re elérte a létszám a háború előttit. Amikor a Ma­gyar Tanácsköztársaság vere­séget szenvedett az intervene ciós csapatoktól, a megye fő­ispánja betiltott minden mun- kásszervézetet, a MÉMOSZ- szervezetek sem működhet­tek. A belügyminiszter 1922- ben olyannak ítélte meg a helyzetet, hogy —.ha szűk- körűen is, de működhetnek a szakszervezetek, de Tolna megyében még mindig aka­dályokat gördítettek a mun­kásság érdekvédelmi szervez­kedése elé. Példának a dom­bóvári esetet említjük. 1922, november 15-én a MÉMOSZ-központ megfogal­mazza beadványát a megye alispánja részére. Ebben ér­tesítette az alispánt, hogy Dombóvárott 1922. október 29-én megalakult a MÉMOSZ helyi szervezete, s kéri a szervezet engedélyezését. Az alispáni hivatal igen ráérősen foglalkozott az ügy­gyei. Fél év telt el, amíg meghozta az ügyben az első határozatot — s az Tolna me­gyében szinte természetes, el­utasító volt. „A bemutatott alapszabá­lyok szerint igaz, hogy az egyesület közérdekű célzat­tal, tagjai gazdasági érdekei­nek megvédése végett alakult meg, azonban a múlt sajnos tapasztalataiból igen jól tud­juk, hogy az építőmunkások .gazdasági’ szervezkedése mindig politikai és hatalmi célzatú. Ezek a szervezetek az egyes tagok gazdasági érde­keivel mit sem törődnek, minden munkásságuk csak a központi szocialista párt ha­talmának és erejének növe­lésére irányul. A nagyhangú jelszavak csak arra valók, hogy a figyelmet az eredeti célról eltereljék, s a hazug ál­arc mögött annál nyugodtab- ban, s annál nagyobb erővel fejthessék ki nemzetromboló működésüket. Tulajdonkép­pen a legszélsőségesebb nem­zetközi szocializmusnak, a kommunizmusnak meleg­ágyai, működésük tehát a köz­érdeket éppen nem szolgál­hatja, miért is a bejelentés tudomásul vehető nem volt.” Szó, ami szó, az alispán na­gyon egyértelműen fejezte ki magát. Ez a véghatározat is, mint annyi más, bizonyítja, hogy a magyar uralkodó osz­tályok nem tudnak a polgári demokrácia eszközeivel élni, s azzal'fenntartani hatalmukat. A MÉMOSZ-központnak megküldött határozat után az országos vezetőség a belügy­miniszterhez fordult. Bead­ványában ismerteti az ügy­ben tett intézkedéseket, is­merteti az elutasító határoza­tot, majd epésen megjegyzi: „A fenti leközölt végzést a jó ízlésünk szerint nem a sa­ját helyesírási hibáival má­soltuk le, hanem a gondola­taink beleöntésével igyekez­tünk azt érthetővé tenni. Egyébként a szó szerinti szö­vegnek megfelel. Leközöltük a nevezett vég­zést azért, hogy a történelem számára a minisztérium hi­vatalos irattárában is meg­örökítsük, mint az 1923. év­ben a magyarországi szak- szervezeteket, mint a munká­sok egyetlen gazdasági szer­veit hogyan kezelték és ho­gyan kezelik a magyarorszá­gi közigazgatási hatóságok. Pirul az arcunk és ökölbe szorul a bérért dolgozó mun­kások keze, amikor az ilyen öklendező és rágalmazó ira­tokból arról győződik meg, hogy egy vármegyének az al­ispánja ilyen szégyenteljes okiratot aláírt és nyilvános­ságra bocsát.” A MÉMOSZ-központ fel­lebbezett — 1923. június 4-én. Hosszú hónapok teltek el, amíg a hivatalos útját meg­járta az akta. A belügymi­niszter leküldte az alispánhoz a fellebbezést újabb vélemé­nyezésre. S amikor az alispán elkészítette a véleményt, már 1924. június 28-a volt. Az al­ispán most sem tagadta még önmagát. így írt: „...a megejtett nyomozás a helyi csoport ellen konkrét bi­zonyítékok birtokába nem jut­tatott, mert hiszen az alakuló gyűlés óta semminemű tevé­kenységet nem fejtett ki. Ismerve azonban a helyi viszonyokat, a helyi csoport működése éppen a véghatá­rozatomban felhozott okok miatt egyáltalán nem szolgál­ja a közérdeket. Tisztelettel kérem tehát is­mételten Nagyméltóságodat, hogy a fellebbezést elutasíta­ni méltóztassék.” A belügyben azonban vé­gül is megváltoztatták az al­ispán véghatározatát, s 1924. november hó 14-én aláírták a szervezet működésének en­gedélyezését. Több mint két évig tartott az ügy. Az alis­pán, mint annyiszor, megját­szotta a teljhatalmú urat, kis- királyoskodott, igazi dzsentri módra viselkedett. Mintha Móricz Zsigmond figurája lett volna... * 1922. november 21-én a bonyhádi főjegyző keserű hangú levelet írt a völgységi járás főszolgabírájának. Kese­reg, hogy 1922. november 19- én Bonyhádon munkásgyűlés volt és a szónok megértésre talált a tömegeknél. Igényli, hogy „a jövőben, tekintettel a mostani állapotokra és nép­hangulatra, szocialista kikül­dött a községben népgyűlésen fel se szólalhasson.” Miért az elkeseredettség? A kérdésre maga a főjegyző ad­ja meg a választ: „A jelen időt, amikor min­den adótörvényt a legtelje­sebb szigorral kell végrehaj­tanunk, károsnak tartom, ha szocialista képviselő gyűlés tartására engedélyt nyer, mert minden gyűlés következ­ménye a lanyhább adófizetés és a munkabérek nagymérvű, ok nélküli, önkényes emelése. A szocialista szónok, legyen az bármilyen higgadt, a nép lelkét megfertőzi, ha már en­gedélyeztetnék a szocialisták gyűlése, úgy lenne mindjárt kéznél egy oly keresztény szellemű szónok, aki azután a szocialisták érveit alaposan megcáfolná...” Adja tehát a receptet is a főjegyző. — Hiába. * A belügyminisztérium 1940. november 22-én kelt baloldali összesítőjében olvastuk: „A simontornyai bőrgyár vezetősége a közelmúltban kb. 50 munkást bocsátott el azzal az indokkal, hogy nincs üzemanyaguk, és nem tudják az összes munkást foglalkoz­tatni. Hír szerint a gyár ve­zetősége további elbocsátáso­kat is tervez.” Mindez a gazdasági kon­junktúra idején történt... K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents