Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-11 / 240. szám
1978. október 11. ■fePÜJSÄG 3 Manna csak a legenda szerint hull az égből örök és érthető tulajdonság, hogy az emberek nyugodtan, biztonságban szeretnek élni. Nincs ebben semmi szé- gyeiinivalő, semmiféle kárhoztatható kispolgári szűkkeblűség, hiszen a történelem során az emberi nem legöntudato- sabbjai is azért harcoltak, azért vitték a bőrüket a vásárra, hogy a két kezük munkájából élő társaik számára is megteremtsék a biztonságos, nyugodt élet lehetőségét. Egyszerre volt derűs és megható az a néhány szó, amelyben Kovács János szövetkezeti parasztember elbeszélte, hogyan érzi magát élete első üdülésén. Az idős parasztember az ország első termelőszövetkezeti üdülőjének, a debreceni Nagyerdő árnyas fái alatt épült, új és szívderítőén korszerű szórakozó- és pihenőotthonnak az előcsarnokában ült, és tréfálkozva arról vallott, sohasem hitte volna, hogy neki egyszer majd ilyen szép üdülésre telik, ötven éven át nagy gondja volt az egyetlen nadrág és bakancs. Sivár életét maga sem sokra becsülte, hiszen lépten-nyomon azt tapasztalta, hogy két keze munkájával, emberségével semmire sem megy. Évtizedeken át semmi értéket sem gyűjtött, semmit sem féltett. Nem hitte, hogy öregségére minden megváltozik. Már évek óta jó helye van a közösben. Emberhez méltó munkát, meglehetős jövedelmet, kényelmes otthont, és ami szintén nem megvetendő dolog, együttérző, jó társakat tudhat magáénak. Egyszóval szebb lett az élete. Olyan szép, hogy amikor hírt hal- -lott a Hajdú megyei szövetkezeti parasztok épülő üdülőházáról, ahol majd gyógyulni és pihenni is lehet, valósággal szószólója lett az építkezésnek. S most évek múltán is eljött pihenni, mert félti az egészségét, mert az élet értéke az ő szemében is váratlanul szép magasságokba szökött. De nem csupán az életet félti, hanem mindazt, amit az utóbbi években összegyűjtött. S ma már nemcsak magára gondol, hanem a hozzátartozóira, a gyerekeire is. Egy szó, mint száz, Kovács János, aki évtizedeken át átkozta mostoha sorsát, ott az üdülő karosszékében azt is elmondta, hogy ő bizony már élet- és lakásbiztosítást is kötött. A mi társadalmunk egyik legszebb vonása éppen az a kölcsönös gondoskodás és felelősségérzet, mely az egyén és a közösség viszonyában megmutatkozik, s mely ezt a viszonyt megtölti tartalommal. A mi világunkban ugyanis szent az a törvény, hogy a közösség céljait becsületes munkájával segítő emberről a közösség is becsületesen gondoskodik. De ezenkívül a társadalom erkölcsi és anyagi támogatása azt is lehetővé teszi, sőt egyenesen arra ösztönöz, hogy az egyén önmagáról is gondoskodjék. Kovács János például tudja, hogy nyugdíj vár rá, nyugodta'iregkor, hiszen a mi társadalmunk nem hagyja elkallódni őt, aki tisztességgel dolgozott a közösségért is. De ő, aki azelőtt bárhová is nézett, mindenütt csak a másét látta, most, amikor munkája nyomán szebb életet, jómódot teremtett maga körül, biztonságban akarja látni azt, ami az övé. Biztonságot akar, nem csupán a maga, hanem az utódai számára is. Erre a sokoldalú biztonságra dolgozó ember csak a szocialista társadalomban gondolhat. Bár fejlett nyugati országokban sokat emlegetik a magas életszínvonalat, szívesen szembeállítják azt a mi eredményeinkkel, s mi tagadás, az élet némely területén még az ő javukra billen a mérleg. De azt már nem vitathatják a tőkések sem, hogy melyik társadalomban biztonságosabb a dolgozó ember léte, jelene és holnapja. Mindenki kénytelen elismerni, hogy a dolgozó emberek szilárd létbiztonságát a szocialista társadalom teremtette meg. Valamennyiünk igényei nőnek, és a lehetőség is mind gazdagabbak. Érdekes bepillantani például az Állami Biztosító kimutatásaiba is. A számok sokat elmondanak. Nem csupán azt, hogy az emberek körül akarják bástyázni magukat a véletlen meglepetések ellen, hanem azt is, hogy a teremtő munka nyomán milyen sok értékünk halmozódott már fel. 1957 végén még csak 1,7 millió egyéni biztosítást tartott nyilván az Állami Biztosító, 1977 végén pedig már csaknem négymilliót. Ez a szám gyakorlatilag annyit jelent, hogy Magyarországon ma minden családra jut egy-két biztosítási kötvény. Lehetséges volna, hogy ez az eredmény csupán az Állami Biztosító jól dolgozó apparátusának köszönhető? Bár még mostanában is nem egy esi- y pős megjegyzés éri az ügyfeleket kitartóan győzködő biztosítók munkáját, a biztosítás ma már nem valami vitatható szükséglet, hiszen nemcsak a biztosítók száma növekszik meg, hanem a félteni, óvni való értékek is megsokszorozódtak. A fenti számok növekedését tehát a biztonság igénye szülte. Nem élünk gondtalanul, de biztosan és megalapozottan élünk, nem pedig egyik napról a másikra. A kölcsönös gondoskodás, mely az egyén és a közösség viszonyának tartalmat adott, megteremtette a kulturált élet alapfeltételeit, egyebek között azt is, hogy a dolgozó ember is jól berendezett családi otthonokban élhet. Érthető, ha ezt az új otthont mindenki a legnagyobb biztonságban akarja tudni. Ebben is segít a közösség, mert lehetőséget ad az egyénnek, hogy ezt a biztonságot csekély anyagi áldozatvállalás árán önmagának megteremtse. A szövetkezeti parasztok biztosítási és önsegélyező csoportja is évről évre népszerűbb. Népszerűségét annak is köszönheti, hogy a parasztságnak nem csupán a biztonságérzetét növeli, hanem kulturális fejlődésérői, testi-szellemi pihenéséről is gondoskodik. Sok tízezer, a faluja határán túl nem járó parasztember az önsegélyező csoport segítségével jutott el az ország különböző tájaira, ismerte meg hazája arcát. Manna csak a legenda szerint hullott az égből. A valóságban ma is kemény munkával kell előteremteni a mindennapit. Örüljünk, hogy ez a midnennapi ma bőségesebb, mint hajdanán, s ha sok gondból, nagy munkából fakad is, több örömet is jelent. Ne szégyelljünk hát magunk is gondoskodni róla. K. F. Utóvizsgálat Jó helyen vannak az öregek A népi ellenőrök három évvel ezelőtt vizsgálták meg a megyében az öregek napközi otthonait. Két járás, — saját munkatervében — visszatért a témára és utóvizsgálaton ellenőrizte az öregek napközijeinek működését. Természetesen azt is megtudakolták a népi ellenőrök, hogy a bizottság akkori javaslatai hogyan valósultak meg? A tamási járásban, az iregszemcsei, a magyarkeszi, a regölyi és a tamási, a nagy- szokolyi, a pincehelyi, az ozorai, és a simontornyai öregek napközijében, valamint a tamási nyugdíjas- klubban jártak újra a népi ellenőrök. Megállapították többek között, hogy a megyei tanács és a járási hivatalok általános és konkrét utasításokat adtak ki az alapvizsgálatban felmerült hiányosságok pótlására, ezeket végre is hajtották, aminek következtében javult az étkeztetés színvonala. A gondozottak általában kulturált körülmények között töltik szabad idejüket. Javult az egészségügyi ellátás színvonala. Állandósult a társadalmi összefogás. A szocialista brigádok, szövetkezetek és állami vállalatok rendszeresen támogatják a napköziket. Megszilárdult a pénzügyi fegyelem, jobban érvényesül a társadalmi tulajdon védelme. A korábbi vizsgálat során nemcsak ebben a járásban merült fel a reggeli étkeztetés igénye. Akkor a megyei tanács elnökének engedélye nyomán ezt az egész megyében biztosították. A részletes megállapítások az általában örvendetes fejlődés mellett feltárták a kisebb hiányosságokat is. Általános tapasztalat, hogy a napközikben néhány férőhely üres. Ez összefügg a térítési díjak rendezésével. Most már mindenhol beutaló-határozatot hoznak és megállapítják a térítési díjat, ami nullától, illetve ötven forinttól háromszázig terjedhet. Vagy maga a gondozott, vagy családtagjai fizetik. Ahol még ez a csekélyke díj is családi konfliktus okozója lehet, ott az öregek vagy maguk fizetik inkább, vagy pedig kimaradnak a napköziből. A felügyeleti szervek rendszeresen ellenőrzik a működést. Különösen kimelkedő — állapította meg a járási népi ellenőrzési bizottság — a járási egészségügyi osztály gondozónőjének tevékenysége, aki minden hónapban legalább egy alkalommal meglátogatja a napköziket és segítséget ad a helyi gondozónőknek, a községi vezetőket pedig tájékoztatja a felmerült problémákról. Példamutatónak ítélték a népi ellenőrök a simontornyai, iregszemcsei, és a pincehelyi községi vezetők törődését is. Több helyütt gond, hogy az épületek ,nem megfelelőek, bővítésre, felújítíásra lenne szükség, de ezt vagy anyagi okokból, vagy pedig az épület elhelyezkedése miatt nem lehet megoldani. Hétköznapi halhatatlanság Szót fogadtam apámnak Apró földdarabon gazdálkodott Mezei János kőműves édesapja Déván. Akkorka birtokon, ami nem adta meg azt, ami a családnak a megélhetéshez kellett. Ezért fuvarozott, és határozott úgy, hogy fiának mesterséget kell tanulnia. — Nézd csak fiú — mondta —, amíg világ a világ, építőmestereknek lenni kell. Mondta és nem sokkal ezután vitte is a 14 éves gyereket Hézicsek Vilmos kőművesmesterhez, hogy faragna a jóravaló fiúból magához hasonló iparost. A mester, tartotta parolával megpecsételt szavát. Három év múlva — 1937-et írtak akkor —, Mezei János kézbe kapta a segédlevelet, ami családjában ritka nagy örömet jelentett. És újabb útravalót, mert az öreg Mezei megismételte, amit a mester is mondott: — Becsüld meg magadat fiam. A jó kőműves becsületének forrósa a markában, a szakértelmében van. Mindig úgy építs, mintha magadnak dolgoznál! Mikor ezek a bölcs szavak elhangzottak, dehogy gondolta az ifjú Mezei, hogy újabb három év múlva Déváról úgy felkapja a forgószél, hogy le sem teszi Pincehelynél haSemmi sincs a régi helyén marabb. Pedig ez történt. A húszéves legény lovagias ügybe keveredett és úgy gondolta, legjobb, ha élethosszán kitartó nyomával — eltörött az orrcsontja — világgá szalad. — Tudja, amikor heves még a vére, csinál az ember ilyet is, olyat is. Amilyet érettebb fejjel meg nem tenne semmiért. Míg erről beszél, zavartan másfelé néz a délceg tartású férfi, aki tiszteletünkre alá- szállt a magasból. A magas egyáltalán nem holmi meny- nyei pozíciót jelent. A sebészeti szakrendelő toldalék- épületének hátsó traktusában öltöző és fürdő készül, de van igazítanivaló fent a tetőn is. Hol vagyunk? A fennállásának 25. évfordulóját minap ünnepelt pincehelyi kórház főépületének hátsó frontján. Mezei János pedig nem más, mint az intézmény karbantartó kőművese, 21 itt töltött év jogán törzsgárdatag, a kórháziak munkahelyi családjának egyik legmegbecsültebb tagja. Amíg ugyanis fölnőtt hivatásához a kicsi kórház, János bátyánk beépítette a régi és új falaiba életének legszebb éveit. A hajdani kastély jövevényeknek köszönő fele kifogástalan. Aki ide hátra kerül, az látja csak igazán, mennyire vén a főépület. Belül? Az más! Ott minden rendeltetéséhez igazított. De nincs úgyszólván se ajtó, se ablak az eredeti helyén, a tartófalakon kívül átrakott falak se találnának már visz- sza oda, ahol eredetileg voltak. — Van egy halom építési naplóm. Ha hiszi, ha nem, regényt lehetne kerekíteni belőlük — mondja Mezei János, aki a jubileumi ünnepség óta a Munka Érdemrend bronz fokozatának a tulajdonosa. Hej Házicsek mester! Vajon mekkora nyaklevest sózott volna oda a Jani gyereknek, ha az jövőbe révedő szemmel azt találja mondani, hogy egyszer kormánykitüntetést kap a kőművesszerszó- mok használatával szerzett érdemeiért? Biztosan irgalmatlanul nagy lett volna a nyakleves, pedig lám ez történt. — Fel tudná sorolni, hogy miket csinált itt 21 év alatt? — Tudja a manó. De a naplók tudják. Csak egyet mondok. Minden helyiség parkettás volt. Felszedtük, mozaiklap burkolatot csináltunk, hogy a tisztántartás, fertőtlenítés biztosítható legyen. — Van amire különösen büszke? — A nővérszállásunk, amiben nyolcán laknak. — Ha itt befejezi a munkát, mi következik? — Tamásiban fel kell újítani a tüdőgondozót. Különben itt a kőműves soha nem fejezheti be a munkát, mert mindig akad csinálnivaló, csak pénz legyen rá. — Árulja el, mi tartotta a kórháznál olyan hosszú időn át, amikor újat alig építhetett? Elégedett vagyok — Nézze, itt nősültem, itt született a lányom, itt vannak a rokonok, barátok, ismerősök. Ez megköti az embert. De van, ami még jobban köt, az pedig nem más, mint az alkotás lehetősége. Én szeretem a munkámat. — Valóban alkothatott itt? — Azt kellett csinálni. Látta azt az alacsony fiatalembert, aki itt volt a villany- szerelővel, amikor jöttek? Ö lesz az utódom. Mór tudja, hogy itt mindenhez kell érteni. Ahhoz is, ha mondjuk eldugul a szennyvízlevezető. — Ügy tudom, rövidesen nyugdíjba megy és a kórház közelében lakik. Nem lesz nehéz úgy jönni-menni, hogy ide csak vendégként várják? — Eleinte biztosan nem lesz könnyű. Különben vendégnek lenni se rossz dolog. Én építettem a fiatalok pinceklubját és alig fordultam meg ott a klub elkészülte óta. Hát, majd eljövök néhányszor oda is. De lesz dolgom otthon elég, hogy rám ne üljön az unalom. — Építkezni akar talán? — Isten őrizz! Még ’61-ben építettem és olyan szegény voltam akkor, hogy egy kocsi mészre alig volt néha pénzem. No de volt, ahogy volt. Az a fontos, ami van. Elégedett vagyok. A lányom óvónő lett, a vejem gázszerelő, a pincehelyi focicsapat erőssége, szépen fejlődik unokám, a kis Csaba. Csak az asszony ne betegeskedne olyan sokat. De majd vigyázok rá. Mikor búcsúzkodásképpen azt kérdeztem, hogy panasza van-e, Mezei János előbb rámcsodálkozott, utána pedig kinevetett. Nem sértő szándékkal, mert a nevetése egy olyan boldog emberé volt, aki életét apjának és tanítómesterének útra való ja szerint élte. Mindig úgy épített, mintha magának dolgozott volna ... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: CZAKÓ SANDOR Nem lehet befejezni...
