Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-08 / 238. szám
1978. október 8. Képújság 7 Tapasztalták már, hogy időnként milyen üdítően kellemes meglepetésekkel tud szolgálni a főváros vidékieket egynapos távon is kifullasztó-fárasztó forgataga? Én például nemrég gyerekkorom egy darabkájával találkoztam. A „darabka” Klári névre hallgat, három, már felnőtt gyermek édesanyja és orvos Békés megyében. Igen, orvos. Pedig amikor szavára létrehoztuk Szegeden, a Kálvária utca 36-ban a pincelépcsői gyermekszínházat, esküdni mertünk volna, hogy csakugyan író, rendező és színész lesz. Tudod még a jelszót? — kérdeztem tőle a körúti presszó zsivajos félhomályában. — Halál Kajetánra! Kajetánnak neveztük a házmestert, aki utálta a gyerekeket. Törlesztésiképpen láttuk el csúfnévvel és a csöppet sem szí; vélyes kívánsággal. — Emlékszel még a színházunkra? — Nem is tudnám elfelejteni, mert amikor családi összejöveteleken mulatni akarnak a gyerekeim, elmeséltetik velem azt a bizonyos Carmen-előadást. Klári egyszem gyerek volt, szülei nem tudták kire bízni, amikor édesapja villanyszerelési munkájának borravalójaként két színházjegyet kapott egyik operaénekestől. A különleges világnapot követően Klári csak a Carmenról és a színházról volt hajlandó mesélni. Tátott szájjal hallgattuk. Főként az bűvölt el bennünket, hogy a színházban mindent úgy kell csinálni, mintha igaz lenne. — De hiszen ez csodálatos játék! — Megpróbálhatnánk mi is, vagy nem? Senkinek sem volt ellenvetése. Korábbi csetepatéink csatabárjait elásva láttunk hozzá összehordani mindazt, amit a színházalapító, író, rendező és díva fontosnak ítélt. Egyetlen és legkedvesebb darabunk természetesen a Carmen lett, noha előadásai közül csak keveset sikerült botrányos ci- vódás nélkül befejezni. Miután Klára ragaszkodott a bikaviadal megjelenítéséhez, cérnavékony és lenszőke hajú Ida húgom lett — alig 7 évesen — a bika. Klári a címszereplő, Béla öcsém Don Jósé. Én Es- camillo, amit azzal a kikötéssel vállaltam, hogy 1. kacskaringós bajszom lehet, 2. a mama rongyoszsákjából előhalászott kalap az enyém lesz. Klári köteles rá pávatollat lopni az előszobájukból. A botrány rendre az arénajelenetnél következett be. Életemben sem hallottam in- dolensebb bikáról, mint amilyet a húgom alakított. Alig lebbentettem meg a konyharuhát, törölközőt, sálat, vállkendőt (mikor mit sikerült lelepleződés nélkül kicsenni a lakásból), vészjósló toporzékolásba kezdett. Ez hagyján. Abszolút-tök hangján dalra is fakadt: „Jön már a bika, fúj az orra lika, Én vagyok a bika, de a nevem Ida.” Kaphattam én minden hősiességemet és ügyességemet latbavetve, két marokra az óriás fakanalat, megátalkodott ellenfelemnek esze ágában sem volt elismerni, hogy végeztem vele. Akkor ugyanis — a másik ráosztott szerep szerint — le kellett volna vonulnia a színről —, közönségnek. Ha ez megtörténik, akkor jöhetett volna a szerintünk legigazságosabb vég, ami abból állt, hogy a két Don útilaput köt a csa- podár természetű Carmen lábára. Irány a kolostor és semmi hityirityike! Sajnos, a viadal húgom renitenskedései miatt nem fért el a színen, üldözés lett belőle az udvaron, és ugyan melyik üldözött, vagy üldöző tud odafigyelni, mire lép? Kajetán többször is éhes oroszlánként üvöltött megtaposott virágágyásai miatt és erélyes fellépésére békevágyó szüléink megbuktatták a lépcsőszínházat. Ugyanakkor bizonytalan időre felfüggesztették játék címen követelt gyülekezési szabadságunkat is. Klárit sajnáltuk, ö egyedül volt, mi pedig akkor már négyen. Ennyi actor pont elég egy színházhoz. A rádió ihletésére megváltoztattuk a műsort, amennyiben megalkottuk „A vak őrgróf és csintalan dió” című dalművünket. Béla és Julika lett a zenekar, Ida a dió én az őrgróf. Szemem beköve, kender szakállam gumira erősítve. Prímán lehetett csattogtatni. A dió persze ebből a produkcióból is kilógott — illetve kigurult — állandóan. Hol az ágy alól, hol a szekrény tetejéről inger- kedett velem. Bohókásabb és pimaszabb diót el sem lehetett volna képzelni, mint amilyen ő volt. — Engedd már, hogy megfogjalak. Fáj a hasam a nevetéstől. Nem engedte. „Örgróf bácsi trallala, jaj de ügyetlen maga!” — cincogta, vagy kiabálta. A bácsizás feldühített. Le a kendőt, elcsípni a diót! Nem érdekelt a szövegkönyv és a kismalacvisítás. Anyánk be. Fal felé fordítva elfoglaltatta velünk az ebédlő négy sarkát. — Itt maradtok vacsoráig. Vihogás nincs. Nem tudjátok miért lükéskedtek folyton ? Egyszer azt találtam felelni húgom költői dicsőségét megirigyelve, hogy „Tsak, tsak galambom és nincs szavadra gondom!” A következmény? Napok teltek el, mire a mama megint hajlandó volt tudomásul venni a létezésemet. o És mi volt ezután? Jöttek a nem gyerekekre méretezett háborús terhelések, légiriadók, 'bombázások, közelgő majd átvonuló front. El kellett felejtenünk a játékot, hogy megtanuljunk félni, bújni, Utána pedig kiheverni az átélteket. De egy bizonyos. Életre szólóan ennek előtte szerettük meg azt a emberépítő valamit, ami a színház. LÁSZLÓ IBOLYA H vendég rendszertana Attól félek, hogy az értelmező szótár meghatározása nem eléggé alapos. Eszerint ugyanis — magánvendégről lévén szó — vendég az „aki látogatóba érkezik és ellátást kap.” Szerintem a vendég ennél sokkal több, kiterjedtebb, sokrétűbb és ha az alábbiakban kísérletet teszek rendszertanának felvázolásával, már eleve tudom, hogy csak közelítem a valóságot. Fogjuk rövidre és igyekezzünk megközelíteni a tudományos precizitást. Vendég csak az emberfaj (homo sapiens) keretein belül fordul elő, a természetben egyebütt ismeretlen. Két fő fajtája van, úgymint: I. meghívott vendég (hősies invitatus), II. hívatlan vendég (hostes ininvitatus). Mindkettőn belül sok al- fajta és változat lehetséges. 1. a pontosan érkező és távozó meghívott vendég (hostes i. sympaticus). Azt eszi-issza, amit kap, a meghívók igényeinek megfelelően viselkedik. Tehát pletykál, de csak módjával, meghallgatja a viszontpletykákat és nemcsak a saját viccein nevet. Ellátásához mérsékelt mennyiségű szendvics, netán Ropi- és sajtos rúd elégséges. Nem szórja cigarettahamuját a földre és a háziasszonynak virágot hoz. 2. a pontatlanul érkező és időn túl távozó vendég (hostes i. semi-sympaticus). Amikor minden elfogyott, kimegy a konyhába és megnézi, hogy mit rejt a hűtő- szekrény. Csak a saját pletykáira és vicceire kíváncsi, utóbbiakon idő előtt nevet. Sokkal veszélyesebb: 3. a hívatlan vendég (hostes i. invitatus). Mérsékeltebb megjelenési formájában: a) röviden jelentkezik és némi hőemelkedés árán elviselhető. b) háziasult (domestikált) változata otthon érzi magát, tekintet nélkül befogadói pillanatnyi ideg- és elmeállapotára. „Nem akarok zavarni!” felkiáltással következetesen és nagy technikai tudással zavar. c) vad (ferox) változata akkor érkezik, amikor a ház asszonya mos, a férj másnapos és a gyerek éppen bőg, mert közvetlenül iskolai eredményei megtorlása után van. A vad, hívatlan vendég legjellemzőbb tulajdonsága a tartósság. Lappangási ideje nincs, azonnal kitör, nagy lázzal és nyugtatószerek szedésével jár. Borral kínálni veszélyes, mert úgyis kevesli. dl halálos (morbidus) formában ott marad éjszakára és a család tagiait gumimatracra és összetolt fotelekbe kényszeríti. A legveszélyesebb esetben családostól érkezik és meghívatja magát valamelyik étteremben ebédre — mert nem akar zavarni. Ez a tulaidonsága főleg hónap végén idézhet elő katasztrofális helyzetet. Rendszertanilag figyelmet érdemlő, hogy a „vendég” átmeneti állapot, mely mindenkin kitörhet. Talán csak •: a •karthauzi szerzetesrend Magyarországon nem található tagjai tekinthetők kivételnek. A „vendég” állapot észlelésére legalkalmasabb színhely egy kis alapterületű bér- házi lakás. Eredményes terápiája az, ha a vendéglátó is igyekszik belátható időn belül vendéggé válni. Ami már mindenkivel, e sorok írójával is előfordult. O. I. Nyári gólyaemlék A bátrabb szembeszállt a betolakodóval „Barátom! a gonosz cakó megcsalt téged, Hogy várt fiú helyett ismét leányt hozott.” Aki ismeri a gólyamesét — és ki ne ismerné —, annak nem nehéz megfejtenie, hogy a Berzsenyitől származó sorokban a cakó szó gólyát jelent. Igen. A ma gólyának nevezett madarat, egykoron a magyarok cakó madárnak nevezték. Nálunk csak a régi szót felejtettük el. Svédországban és Svájcban talán már a madarat is. E két országban ugyanis kipusztult a gólya. Hazánkban, az 1950-es évekhez képest 1970-ig felére csökkent a gólyák száma. Ma az ornitológusok négyezerre teszik a költő párok számát. Ezek közül öt pár 1977-ben Decsen, illetve a falu határában költött. 1978- ban már csak egy gólyapár rakott fészket ezen a területen. Azok is elég rossz helyen, egy szénabálákból rakott kazal csúcsán. A szénát serény tempóban fogyasztották a szarvasmarhák, így a fészkelő hely egyre fogyott. Már-már veszélyben forgott a gólyacsalád, amikor a helyi vadásztársaság és a szarvasmarha-telepen dolgozó négy állatgondozó megoldást talált. A fészek maradhatott. A négy tehenész — Gulyás János, Kapási János, Mészáros József és Bogdán Géza — megerősítették a labilissá vált bálapiramist és minden mást is megtett a gólyák megmaradása érdekében. (Ezért aztán jutalmat Ne félj, majd én megvédtek Gólyabébi-beállás Már portrét is készíthettem is kaptak a vadásztársaságtól.) A fészekben négy fióka bújt ki a tojásokból. Nem sokkal a kelés után, a szülők egyet kidobtak a fészekből. Talán életképtelennek látták? Vagy nem győzték etetni őket? Nem tudni. A három zöldes lábú, fekete csőrű fióka szépen növekedett. Egy napon aztán eltűnt az egyik szülő. Hogy hova lett, mi történt vele, sohasem derült ki. Minden esetre ez a tény egy újabb fióka életét követelte. A magára maradt öreg gólya nem győzte hordani az eleséget a falánk, mindig éhes kis jószágoknak és egy szép napon kitaszított közülük egyet a fészekből. A kis száműzöttet a tehenészek visszacsempészték a testvérei közé. Sőt élelemmel is segítették az öreg gólya munkáját. Ám annak szíve hajthatatlan maradt. Újra meg újra kilökte fiókáját, ami végül elpusztult. A két megmaradt madár szépen felcseperedett. Megtanultak repülni és szeptember elején egy-két búcsúkor után délnek vették útjukat, elrepültek — talán örökre. CZAKÓ SÁNDOR Egy búcsúpillantás a látogató után A fészekhez tolakodó fotóst így fogadták a kisgólyák A gyámoltalanabb legszívesebben a fészek rozséi közé bújt volna
