Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
1978. október 1. ‘nriÉPÚJSÁG 7 igazgató némi betekintést adott arról, hogy miként ültetik át a gyakorlatba és fejlesztik tovább Micsurin hagyatékát. Ekkor már túl voltam jó pár mezőgazdasági üzem megtekintésén és tudtam, hogy mindenfelé dolgoznak az emberek, de bizonyos szálak még ködbe vesztek. Nos, itt tudtam meg, hogy errefelé a természeti adottságok rendkívül kedvezőtlenek, még akkor is, ha az autóból nagyon jónak tűnik a fekete föld, s itt — szeptember közepe lévén — éppen barátságosabb az időjárás, mint amilyen otthon volt elindulásomkor. Az évi csapadék kevesebb, mint nálunk, az eloszlása is szeszélyesebb, a napsütéses órák száma kevesebb, a tél sokkal hidegebb. Mindebből most már világosan adódik, hogy itt a kisebb termésátlagokért jobban meg kell dolgozni, mint nálunk a nagyobbért... Vagyis a mi magasabb átlagtermésünk nem biztos, hogy mindig több is... Itt értettem meg, hogy miért idegeskedtek mindenütt a cukorrépa betakarítása miatt (rendkívül rövid idő áll rendelkezésre, ilyenkor már hirtelen jöhet a fagy és kárba vész a termés nagy százaléka), itt jöttem rá, hogy amíg nálunk már nincs aratási kampány, itt még kell hogy legyen (későn érik be a gabona, és ha rövid időn belül nem takarítják be, akkor nem tudnak időben hozzálátni a cukorrépához, .stb.) De hát úgy látszik, nem mindenki járt, jár a micsu- rini kutatóintézetben, azaz olyan helyen, ahol valami felhívná a figyelmét a számok mechanikus összevetésének veszélyeire. OTT IS NAPIRENDEN van a nagyüzemek specializálása, ugyanúgy a társulások kialakítása, csakúgy mint nálunk, azaz több tekintetben eltérő módszerekkel. Vagyis itt is kimutatható az azonosság és az eltérés egyaránt, de az eltérés okai nem látszanak mondjuk az autóból... A reális kép megismeréséhez e téren is mélyebbre kell nézni, néha még a történelmi múlt tanulságait is segítségül kell hívni. Vagy egy másik példa... Itthon hallottam, hogy Tam- bovban még sok a faház. Saját szememmel láttam, hogy tényleg sok a faház. A városközpont is tele van velük, és azokat nem lehet nem észrevenni, mint ahogyan látja is mindenki, aki Tambov- ban jár, már csak azért is, mert a vendég főként a városközpontban sürög-forog. Akad, aki máshova nem is igen jut el és végül is hamis képe lesz Tambovról. Ugyanis a tambovi kérdés-felelet- adoma így szól: „Mi az, hogy középen falu, körül nagyváros? — a mi megyeszékhelyünk, Tambov.” Az elavult városközpont megmaradt, de köréje nagy- városnyi lakóházat, iskolát, óvodát, stb. építettek. Akinek alkalma adódik ezt végigautózni — gyalog napok kellenének a bejáráshoz —, anTambovban jártam Azonosság - eltérés nak reálisabb lesz a tambovi városképe. Aki mindehhez bizonyos, immár történetinek számító dolgokat is tud, annak még teljesebb lesz az összképe. Például tudni kell, hogy a második világháborúban Tambov nem vált ostromlott várossá, romhalmazzá, ezért a békés építés során az országos fejlesztési keretekből Tambov mindig csak szerényen részesülhetett, hiszen a pénz, az anyag, mindenekelőtt a romba dőlt városok újjáépítésére kellett. ÉS HOGY még ennél is pontosabb legyen a Tambov- ra vonatkozó információm, a városi tanács elnökhelyettesét is felkerestem. Szobájának falán nagyméretű makett mutatja Tambov holnapi városközpontját. Nem tudom, túlzok-e, ha így fogalmazok: ezt a városközpontot megmutathatják majd a világ bármely sarkából érkező építésznek és turistának egyaránt... A félreértések elkerülése végett ez már nem is csak terv, hanem a megvalósulás stádiumában van. Ám hihetetlenül nagy erőfeszítésekre van szükség még ahhoz, hogy a makett minden pontja megelevenedjen. Hogy egyebet ne is említsek: építkezés közben olyan nagyra kell növelni az építőipari kapacitást, amihez mérhetőt a mi környékünkről egyszerűen nem tudok mondani. Ismét példa: egy gépkocsi- vezető megkérdezte tőlem, miután egy bukkanónál a fejemmel megnyomtam a karosszéria tetejét: — Ugye, maguknál jobbak az utak? Kérdésében benne volt, hogy tudja: nálunk többnyire jobbak az utak annál, mint ahol éppen bukdácsoltunk. De ez ismét egy felszínes, mechanikus összehasonlítás. Ezen a vidéken egy öklöm- nyi kő nem sok, de annyi sincs a természetben, azt ezer kilométerekről kell idefuvarozni. A táj ugyanakkor ritkábban lakott mint a mi vidékünk.... Ugye, így már mennyire máskát fest az összehasonlítás? MIVEL nem népes delegáció tagjaként, hanem egyedül utaztam — a Tambovszkaja Pravda szíves meghívására — több alkalmam nyílt a forgatókönyves program mellett is a spontán ismerkedésekre, kapcsolatok teremtésére, megfigyelésekre. Az előzetes egyeztetés szerint a moszkvai repülőtéren kellett találkoznunk testvérlapunk képviselőivel. Egy szerencsétlen véletlen azonban összekavart mindent és végül is nem találkoztunk a tervezett helyen és időben. Nem is lett volna érdemes ezt e helyen megjegyezni, ha nincs olyan tanulsága, ami messze túlnő a nemtalálkozás személyes jellegén. Ezzel akarva, akaratlanul ezernyi izgalmat, majd álmatlan éjszakát okoztam vendéglátóimnak. (Miközben a szomszédos váróteremben, majd szállodai szobámban én éppúgy izgultam — és kerestem őket.) Vagyis a mozaikok későbbi összerakása egyértelműen arról tanúskodott; itta Tolna megyei vendéget nem úgy veszik, hogy, „ha jön jó, ha nem jön, úgy is jó...” A moszkva—tambovi gyorsvonat fülkéjében egymás mellé ültetett a véletlen egy ugyancsak Tambova utazó férfival. Mint kiderült, csak rövid ideje szólította e városba hivatása, méghozzá egészen más vidékről, ennek ellenére a két megye kapcsolatait nagyon jól ismerte. E KAPCSOLATRÓL Tambovban mindenki tud. A hivatalos testvérmegyei viszony nem egyszerűen a hivatalos szervek, tisztségviselők szándékait, érzéseit testesíti meg, hanem a sok százezres tömegét. És ezt a számot most nem véletlenül használtam, mert ahogyan a vonatbéli ismerősöm elhalmozott megannyi baráti gesztussal, ugyanezt tapasztaltam mindenütt. Ott is, ahova a gondosan összeállított program szerint elkalauzoltak, ott is, ahova magányos sétáim közepette jutottam el. Nagyon természetes, hogy a Tolna megyei vendégnek kijár az úttörők köszöntése, a szállodásnéni féltő gonddal rakja vázákba az itt-ott kapott virágjait, a fáradt boltoskislány záróra előtt is elmo- solyintja magát, amikor megtudja, hogy Tolna megyéből jöttem, az éttermi asztalszomszédommal egy szót sem tudunk váltani, de amikor említem Szekszárd nevét, ő hozzáteszi, hogy „Tolna”, vagyis megérti, hogy ki vagyok és a kezembe nyom egy szelet dinnyét, mert a vodkázás közben éppen dinnyét ettek... Másnap másik helyen < a tolmács segítségével kértem illendően helyet egy társaság asztalánál, de még le sem ültem, rakták elém a terítéket, hogy ha vacsoráztam is, egy falatot azért igazán meg tudok enni velük, s ha egy egész pohár vodkát nem is tudok meginni, legalább fél pohárral, a másik pedig máris mondta a pohárköszöntőt... Soroljam tovább az ilyen epizódokat? Mindenütt nagyon komolyan, őszintén veszik a két nép, a két megye baráti kapcsolatait, aminek a szilárd alapját a közös cél képezi. A PROGRAM szerinti és alkalmi ismerőseim közt egyaránt akadt, aki már járt nálunk, és aki még nem. Aki már járt a megyénkben, az természetesen szívélyes üdvözletét küldte X-nek és Y- nak. Néhány nap múlva már arról is megbizonyosodhattam, hogy a név szerinti ismeretség szálai is olyan szorosan összekötik a két megyét, hogy ha én valóban továbbítani akarom ezt a sok üdvözletét, néhány napig mást sem csinálhatok. Aki pedig még nem járt nálunk, az rendszerint valamilyen formában kifejezésre juttatta, hogy reméli, előbb-utóbb lesz rá alkalma. Végül megfogalmazódott bennem a következtetés: „Tambov megyében kétféle ember lakik: az egyik, aki már járt nálunk, a másik, aki készül hozzánk.” Hadd tegyem hozzá: ugyanezt mondhatom a megyénk- beliekről, azaz itt is vitathatatlan a hasonlóság a két megye lakossága közt. Egyébként akarva, akaratlanul is lépten-nyomon adódott alkalom a hasonlítgatás- ra. A külföldet járó ember hajlamos arra, hogy mindent az otthonival vessen egybe, ez alól én sem voltam kivétel. Mint ahogyan a vendéglátóim is valahogyan mindig a hasonlóság és különbség témakörénél lyukadtak ki. A TÍZNAPOS utazásom tapasztalatait is a hasonlóságkülönbség fogalmából kiindulva csoportosítottam. Mégpedig az késztetett erre, hogy a valóságban nagyon sok olyat láttam, amire az összevetés után ráillik az azonos vagy hasonló meghatározás, de úgyszólván mindenütt észrevehető valamilyen különbség is. Más szavakkal: az azonos mindig valami eltérővel párosul. Miért hangsúlyozom a kettősséget? A válaszadás bevezetőjeként engedtessék meg egy kis kitérő. BÁRMENNYIRE is sokadik vendégként érkeztem Tambovba, én sem egyszerűen azért utaztam oda, hogy élvezzem az ottani kollegáink, barátaink, elvtársaink figyelmes vendégszeretetét, hanem azért, hogy az újságírás sajátos eszközeivel szolgáljam — segítsem — a két megye baráti kapcsolatainak további erősítését. Nos, ennek az egyik kiindulópontja mindenképpen egymás reális megismerése, megismertetése, de nagyon aláhúznám a reális szót. Vagyis nem egyszerűen a felszíni látszatot kell csak tudnunk egymásról, hanem el kell mélyülnünk egymás munkájában, örömeiben, gondjaiban. Amiért mindezt előreboesá- tottam, az a következő: a két megye közt immár állandóan jön-megy valaki, állandóan úton van egy-egy csoport és megannyi levél. Ez pedig természetszerűleg azzal jár, hogy áramlik az információ. Talán mondanom sem kell, hogy én is már eleve sok Tambovra vonatkozó információ birtokában utaztam. Igen ám, csakhogy az információim egy részéről kiderült, hogy azok nem egészen a reális valóságot tükrözve jutottak el hozzám. És mindjárt egy hasonlóság: néha Tambov megyében is azt tapasztaltam, hogy "amit ott tudnak rólunk, nem mindig reális, teljes. A FÉLREÉRTÉSEK elkerülése végett nem arról van szó, hogy netán valaki akár itt, akár ott provokatív szándékkal hamis híreket terjeszt. Nem... Inkább olyasmit tapasztaltam, hogy nálunk is, ott is egyesek mintha hajlamosak lennének bizonyos tényadatok mechanikus ösz- szevetésére, lényeges tényezők figyelmen kívül hagyására és máris torzul a valóság. Vegyünk erre példát! Én elsősorban a falvakra, a mezőgazdasági üzemekre és a megyeszékhelyre, Tambov városára voltam kíváncsi. Amikor valahol tájékoztatást adtak a mezőgazdasági eredményekről, tőlem is érdeklődtek a mi számadataink iránt. Több mutatónál szembetűnő volt a különbség, erre egyébként már itthon is felhívták a figyelmemet. A búza átlagtermése Tolna megyében például nagyobb, mint Tambov megyében, de a kukoricáé is, a cukorrépáé is. Feltűnt, hogy őket sem érte váratlanul az én közlésem, sőt, valami olyasféle megjegyzést tettek (ha pontos volt a fordítás), hogy milyen jó nekünk, mert mi már az ilyen átlagoknál tartunk... Ezzel párhuzamban vált kontrasztossá az, amit hellyel-közzel nálunk hallottam, tudniillik, hogy mi már hol tartunk a termésátlagoknál... Itt valami nem stimmel... A SEJTÉSEMBŐL végül is a micsurini kutatóintézetben lett bizonyosság, miután az Minden azt igazolja, hogy nagy szükség van egymás minél jobb meaismerésére, de a hangsúlyt a minőségre kell tenni. Most már eljutottunk odáig, hogy nagyszámban jönnek-mennek az emberek a két megye közt, de szükséges, hogy — mint mondani szokták — ne csak nézzünk, hanem lássunk is... Észrevegyük a látszat mellett a lényegi tényezőket, belássuk, hogy megbizhatóbb képet kapunk egymásról, ha a számok mechanikus hasonlitga- tása helyett azt vetjük össze: hol, hogyan használják ki a természetet — az emberek érdekében. Sok eltérést figyelhetünk meg, de annál hangsúlyosabb lesz az azonosság. A két megye baráti kapcsolatai is ezt szolgálják. BODA FERENC Nem tudom, hogy hányadik Tolna megyei vendégként érkeztem Tambovba, mint ahogyan azt sem sikerült kideríteni, hányán jártak Tam- bovból nálunk. A sokadik voltam... De ennek éppúgy megvolt a maga érdekessége, mintha netán első lettem volna. Nem a „felfedezés" izgalmai jelentették az érdekességet, hanem az, hogy egy folyamatot figyelhettem meg: a két megye közti baráti kapcsolatok erősödő állandóságát. Cukorrépa-betakarítás A most épülő városközpont makettje
