Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

1978. október 8. A háromkerekű bicigli ' ,-<-^t' ^S-O-V. ~tX-C C o. t-i^c^y^y^K -^AAyy^tsCyst-''í-ct'tCo-'J/CT Z J* -~L^'--C^) c* sLeyf-'tyyy-vx^ex^efs-p^o-* * '> i-í-; i.-C . i-dL*C*r-4*^v7 CW^N^vvft/ ^ 'U~4scC : -j’o- ^v{»<^>íXrWi/ ! ........ , ................ , ": i q , -v©-£-<í^v w*n ^ Y ^11 -^-eL-LCn^OcX Tulajdonképpen amilyen gépről az alábbiakban szó lesz, az nem bi-, hanem tri­cikli. Három kereke van ugyanis, és kézzel lehet haj­tani. Ifjú Kovács Ferenc le­vele, s majd személyes talál­kozásunk után mondom én is ezt a gépet biciglinek. A levelet, úgy hiszem, so­káig őrizni fogom. Itt látha­tó a levél első oldaláról a fo­tókópia, így csak a második és harmadik oldalon lévő mondatokat írom ide: .......ta b rigád, akik részemre felújí­tották a számomra nélkülöz­hetetlen háromkerekű bicig-r lit, nagyon szükségem volt erre a biciglire annál is in­kább mert a nyarat idős, 70 éves nagyszüleimnél szoktam tölteni és egy biciglim itt is lesz mert az elszállítása mindig problémát okozott, mivel nincs a falunál vasút­állomás és a biciglim az el­szállításnál eléggé megron­gálódik, hálásan gondolok rá­juk a szerkesztő bácsinak is köszönöm, hogy továbbítja a köszönetemet, maradok üd­vözlettel Ifjú Kovács Fe­renc”. Ezután már csak az szük­séges, hogy „hónom alá csapjam” a szocialista brigád egyik emberét. Sátor Istvánt és elinduljunk a Regöly- Majsa pusztai szociális ott­honba. Itt él ifjú Kovács Fe­renc. Szigorú portás áll őrt a ka­puban, kívánság nélkül azon­nal beindítja a lemezjátszót, így zeneszóval indulunk a kastély felé. Az udvaron be­tegek sütkéreznek, néhányan készségesen ugranak, sietve mutatják az utat. A Feri a foglalkoztatóban van — mondja az egyik nő­vér, de a rend kedvéért szól­junk be az irodába. Beszó­lunk. Az ebédlő a foglalkoz­tató. Egy asszony, két férfi üli körül az asztalt. Szótlan- csöndesek, csak kezük jár villámgyorsan. Ez a munka- terápia. A nővérke bemutat­ja Ferikét. Erősen biztatja a fiút, hogy legyen bátor, s beszéljen, válaszoljon az új­ságíró kérdéseire. Feri vála­szol. — Mi a betegsége? — Gyerekparalizis, szüle­tésemtől fogva. Nem tudok járni. Ugyan 1968-ig két bot­tal tudtam menni, akkor megoperáltak, s azóta nem. Azóta biciglizek. — Hol vásárolta a gépet? — Nem kell vásárolni, az intézet adja. Ingyen. Csak az volt a helyzet, tetszik tudni, hogy az én nagyszüleim Pá- pócon, Vas megyében lak­nak. S nyáron két hónap sza­badságot kapunk, s oda kel­lett vinni a gépet. Volt ami­kor a gondnok bácsi vitt el autóval, betette a szobai ko­csit és azt is vittük. De az­zal az utcára ott nem mehe­tek ki. Aztán lett ez a bi­cigli. — Hogyan? — Hát úgy, hogy a Sátor Pista bácsinak a felesége odavalósi ahova érj, aztán ő megtudta hogy nekem mi a gondom a biciglivel és aztán eljött, s elvitték a padláson lévő öreg gépet és megújí­tották. Elhozták volna ide Majsára, de éppen akkor mentem haza nagyszüleim- hez, igaz már csak a mama él, szegény papa meghalt. No, én odaértem, időben, mert megint a gondnok bácsi vitt el az autón, de a gép csak nem érkezett utánam. Pedig a brigád föladta vas­útra. A vasútállomás azon­ban Kenyériben van. Pápóc- tól négy kilométerre. Va­sárnap reggel beszólt hoz­zánk egy vasutas, hogy itt a gép. Nosza a Sátor Pista só­gor bácsija motorra ült, és elszaladt megnézni, mi a helyzet. Hát szomorúan jött vissza. A gépnek tíz küllőjét kitörték. így a tsz-teher- autóval hozták be, itthon pe­dig egy öreg szerelő ember megreparálta a biciglit. Az­tán mentem vele egész nyá­ron. Ki a téesz gépműhelyé­be, be a fagylaltoshoz, min­denhová. Tudja ott jó beton­járdák vannak úgy gurul a gép, hogy az csak csoda. Alig kell hajtani... Ja, majd elfe­lejtem, hogy a Pista bácsi megcsinálta a magnetofono­mat is, amit a GELKA nem tudott. Most lehet vele föl­venni... — Ferike, jól érzi magát itt az otthonban? — Nagyon jól. Mindenki segít. A gondnok bácsi, a nő­vérkék nagyon jók hozzám. Szólhat a rádió, a magnó, kí­sérhetnek a betegek, tolhat­ják a kocsimat — mert azok­nak ez a munka nagy öröm. — Iskolába tudott járni? — Hogyne, három és fél évet, három helyen. De tu­dok írni. Olvasni csak a nagybetűket, meg az újsá­got. Jár nekem képes újság, sport, minden. Itt meg ad­nak könyvet, amit kérek. A rádió, a televízió — nagyon tetszik nekem. A betegeknek nem. Ugye ők nagyon bete­gek... S mutatja a férfiakat, nő­ket, akik az udvaron, a hall­ban ácsorognak, üldögélnek, némelyik a földön fekszik, más tornázik, -mint ahogy egy ilyen intézet betegei vi­selkednek. Az idegent tiszte­lik. Frissen ugrik két ember is, hogy a háromkerekű, haj- tós biciglit felpumpálják, mert bemutatja Kovács Fe­ri, hol s merre jár a géppel. Az intézet udvarán van egy beton körsétány. Ezen jól gurul a bicigli. Amint ké- nyelmes-komóttal hajtja a jól futó gépet ifjú Kovács Feri, mind bátrabb lesz. Már hátra-hátra szól a kíséret­nek: Maradjanak el, ő be­szélgetni akar a bácsikkal. De a kíséret nem távozik. A portáig megyünk, így csapatban, lehetünk tán ti­zenkettes A portás, a Gyula ismét föltesz egy lemezt, ze­neszóval hagyjuk ott a kísé­retet, s búcsúzunk Kovács Ferenctől, ettől a 28 éves embertől, akit a 11-es Volán Garay brigádja patronál, se­gít. A VOLÁN SZOCIALISTA BRIGÁDJA: Bernard Antal villany­szerelő, brigádvezető, Faragó Jenő fűtésszere­lő, Fehér Sándor festő, Genszler János kőműves, Grénus István lakatos, Hájas István segédmun­kás, Ignácz István asztalos, Jónás Gyula kőműves, Mészáros István villany- szerelő, Toronyi József lakatos, Sátor István tűzv. felügy. patrőnus. PÄLKOVÄCS JENŐ Magánügyek - közérdekek ■ témaválasztásból köny- nyen adódnak bizonyos félreértések. Magán­ügyek és közérdekek címszó alá nem feltétlenül és talán nem is elsősorban a munkahelyen való reggeli, déli kávézgatások, jóízű tré- cselések, büfézgetések, fod­rászhoz járkálások, „főnök, csak kiugróm tíz deka vala­miért...” — felkiáltással való eltávozások, s nemcsak az ilyen-olyan „cuccokkal” való csencselések sorolandók, s nemcsak ezek miatt múlnak haszontalanul a percek és az órák milliói. Ha csak ezek okán keverednének a köz­ügyek és a magánügyek, ak­kor az ily módon elvesztege­tett idő — munkaidő! — vi­szonylag egyszerű módsze­rekkel megfogható és vissza­szerezhető. Végtére is: akár­kivel rövid úton meg lehet értetni, hogy a munkahely nem kávéház, nem büfé és nem butik, mi több, a szív­ügyek bonyolítására ellop­kodott órákat sem az állami költségvetésből szokás finan­szírozni... Az igazi gond — és a meg­oldásával kapcsolatos általá­nos tanácstalanság — akkor kezdődik, amikor az embe­rek kénytelenek magán­ügyeiket a munkahelyükön, illetve a munkaidőben intéz­ni. Hosszú időt töltenek az­zal, hogy különböző irodákat körbejárva igazolásokat, pe­cséteket, aláírásokat szerez­zenek, űrlapokat kérjenek és töltsenek ki, KST-kölcsönt vegyenek fel, üzemi kirán­dulásra jelentkezzenek, je­gyeket, bérleteket vásárolja­nak, vagy éppen számoljanak el, részleteket fizessenek a könyvterjesztőnél, hogy ne csak a tízórait, de eseten­ként a vacsorát is az üzem­ben vásárolják. Senki sem tudja biztosan, ho"” az efféle ügyek intézé­se mennyivel csökkenti az amúgy is szűkös munkaidő- alapot, s mennyire sérti a közérdeket. Sőt okkal felté­telezhető, hogy az alkalma­zottak ilyesfajta elfoglaltsá­gait a legtöbb helyen nem is sorolják a magánügyek közé. Végtére is: a munkahelynek el kell látnia bizonyos szoci­ális funkciókat, tehát elke­rülhetetlen az ügyek intézé­se miatti munkaidő-veszte­ség. A mondat első felével nem érdemes vitázni (jóllehet, a munkahelyi vezetők közül sokan és már jó ideje tépe­■lődnek azon, hogy termelő­helyeket, vagy szociális in­tézményeket igazgatnak-e?). Az iménti állítás második ré­sze azonban megkérdőjelez­hető: vannak munkahelyek, szerte a világon (itt-ott Ma­gyarországon is), ahol egy po­hár üdítőért, egy kávéért vagy szendvicsért nem kell a büfé előtt sorbaállni és jo húsz percekig „helyben fo­gyasztani”, mert feltalálták az automatákat. Vannak módszerek az ügyek intézé­sének szigorú ésszerűsítésé­re és lerövidítésére, s van­nak bizonyos elméletek, ame­lyek szerint a modern gazda­ság elképzelhetetlen a na­gyobb rendszerekben való gondolkodás, s e rendszerek finoman összecsiszolt együtt­működése nélkül. Az ebből adódó — mellesleg logikus — következtetések gyakorlati érvényesítése végül is elve­zethet a magánügyek mun­kahelyeken, illetve munka­időben való kényszerű inté­zésének visszaszorításához. Például: ha egyszer — sok­sok vizsgálódás és tétova töprengés után — eljutunk ahhoz a korszakos felisme­réshez, hogy a hivatalok, a hatóságok, a szolgáltató üze­mek munkaidő-beosztása mi­att az állampolgári ügyek in­tézése csak a termelőmunka rovására történhet, akkor nehezen érthetők azok a hír­adások, amelyek szerint egyes helyeken már gondol­kodnak e nyilvánvalóan rossz módszer esetleges megváltoz­tatásán. (Az egyik megye közigazgatási vezetői példá­ul, hónapokig tartó fontolga­tás után meghozták magas döntésüket: a munkaidőn tú­li ügyfélfogadás bevezetése bizony indokolt, no nem ná­luk, hanem a szóban forgó megyeszékhely városi taná­csánál...) Mit lehet erre mondani? Semmit! Illetve idézzük csak a statisztikusokat: a munk^ idő 20—25 százaléka megy veszendőbe, s ez évente nem kevesebb, mint 2—2,5 milli­árd munkaóra. Ebből leg­alább 600 millió óra az úgy­nevezett törtnapi veszteség­idő, s ha ezt csak 10 száza­lékkal sikerülne csökkente­ni, akkor az annyit jelente­ne, mintha a foglalkoztatot­tak számát jó 30 ezerrel nö­velnék. (összehasonlításul: az egész gépipar, a jelenlegi ötéves tervidőszakban nem egészen ötvenezres létszám- növekedéssel számol. Vagyis: egy fél iparágra való munka­idő úszik el a néhány órás hiányzások miatt.) Ma már az is ismert — ko­rábban sem volt megfejthe­tetlen rejtély —, hogy mi­ként lehetne csökkenteni ezt a roppant veszteséget. Tény, hogy a hivatalok, a szolgál­tató intézmények szervezet­lensége, túlbonyolított ügy­rendje és alkalmatlan mun­kaideje nevezhető éppen. — ahogy a köznyelv is nevezi — „rejtett tartaléknak”. Am e rejtélyek megoldásához, pon­tosabban e tartalékok feltá­rásához és hasznosításához sok esetben nincs szükség különösebb szervezői lele­ményre. Alkalmanként meg­tenné csak a józan ész, a gondolkodás és a dolgok ösz- szefüggéseinek áttekintése. Például annak a kézenfekvő igazságnak a felismerése, hogy ha egyszer a több mii# ötmillió munkavállaló na­gyobb része kötött munkaidő­ben, termelő — ha úgy tet­szik: „produktív” — munkát végez, akkor ne nekik kell­jen igazodniuk a mindenkép­pen kiszolgáló tevékenységet végző hivatalokhoz, intéz­ményekhez. Nyilvánvaló, hogy OTP- ügyeket intézni, útlevelet ki^ váltani, közigazgatási hivata­lokban kuncsorogni, építési engedélyekért hetekig ki­lincselni, tüzelőt vagy mosó­gépszerelőt várni, s mindezt úgy, hogy közben a gép áll, hogy „beugrót” kell keresni, hogy a főnök fejét kell fáj— dítani... szóval mindez nagy luxus. Sokkal nagyobb, mint ami súlyos következmények nélkül elviselhető.-r--—i munkavállalótól, aki ||É| magánember, aligha iJ3|: várható el a munká#- tató érdekeinek feltét­len tiszteletben tartása, ha ezeket az érdekeket miaga a iflhnkáftató “sem^tartja-kü- lönösebben fontosnak. S ez nemcsak azt jelzi, hogy ide­je volna felülvizsgálni az üzemek szociális funkcióival és kötelezettségeivel kapcso­latos gondolkodásmódot és magatartást, hanem azt is, hogy ideje volna legalább a minimális feltételeit megte­remteni annak, hogy a mun­kaidő valóban munkával töl­tött idő legyen. VÉRTES CSABA Nekrológ Fájdalomnak teljes híján, meg nem tört szívvel tudatom mindenkivel, aki harmin­cadik életévén még innen van, hogy a szekszárdi Béla téren egykor állt épület, amit villámgyorsan bontottak le, valaha iskola volt. (A rossz nyelvek úgy kommen­tálták a példás gyorsaságot, hogy bontani már megtanultunk, ha építeni is így tu­dunk majd egyszeriben megoldódnak épü­letgondjaink. Egyébként az iskola életve­szélyes volt, jelújítása lehetetlen, egyetlen megoldás maradt a csákány és a dózer.) Szóval ebben az épületben fejtette ki na­gyobb részt áldásos, kisebb részt áldatlan tevékenységét a rám. kát. elemi népiskola harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osz­tálya. Erre tanú vagyok magam is, aki ki­kerülve az áldott emlékezetű Treer Ilon­ka tanító néni kezei alól, a harmadik osz­tályt már itt kezdtem, s itt végeztem a ne­gyediket is. A magam részéről ezzel be is fejeztem, hiszen a gimnázium akkor még nyolcosztályos volt, korábban lett „szecs­ka” a gyerek, mint manapság. Két év alatt volt ez is, az is — verés 1 naponta. Szegény Bodahelyi Toncsinak ugyancsak kijutott, benedekszurdiki gyerek : volt ugyanis. (Aki tudja, hogy ezt mit je­lentett Szekszárdon, az úgyis tudja, aki nem tudja, annak- hiába magyaráznám.) Tanító úr volt az M., aki szinte mindig azzal kezdte a napot, hogy: Bodahelyi, Márkus, Steiner Letenyei — kifelé! Annak rendje szerint fölfeküdtünk a padra és M. tanító úr kimérte alsó felünkre az ötöt. Nádpálcával. Mi közben üvöltöttünk, hogy „Tanító úr! Nem is csináltunk semmit!” ö lakonikus rövidséggel intézte el az in- juriát: „Majd fogtok”. — Ezek után csoda, hogy „fogtunk”? F. tanító úrnak gyönyörűszép basszus hangja volt, időnként helyettesítette is a Petz kántort. Meg marha nagy tenyere. A számtanhoz éppen annyit értett, amennyi a népiskola harmadik osztályához szükségel­tetett, mégis szerettük, mert pofozás he­lyett inkább háborús élményeiről mesélt. K. tanító úr olyan jámbor volt, amilyen jámbornak csak lehet lenni. Ö még gzt is eltűrte, hogy nádpálcáját bekenjük fok­hagymával, mert akkor az volt a hiede­lem, hogy a fokhagymától darabokra fosz­lik a gyerekkínzó szerszám. Kérem, tanú­síthatom, nem foszlott. Mind egykori tanítóimra és tanáraimra emlékezve kettejüknél asszociálok a fasiz­musra. Az egyik az elemi iskolai hitokta­tóm volt, N. tisztelendő úr, a másik K. ta­nár úr a gimnáziumból. Ez utóbbiról csak annyit, isten soha ne nyugtassa, haló porá­ban sem, ugyanis, amint később hallottam, Csehszlovákiában népellenes tevékenysé­gét kötéllel jutalmazta a népharag.­N. tisztelendő úr volt mind közül a leg­kegyetlenebb. Ritkán ütött, de akkor órá­kig égett hosszú, finom ujjainak nyoma az embergyerek arcán. Jobban kedvelte, ami­kor hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a pajeszunkat és húzta, húzta, amíg lábujj- hegyre emelkedtünk, néha még azon is túl. Különösen kedvelte, ha az udvaron kapott rajt valami rendetlenségen bennünket. Ez igazán nem volt nehéz, meg az osztálytér remben amúgy sem szeretett kínozni. Elporladtak régi tanítóim, elenyészett az iskola is, amelyről ha kísértenek is rossz emlékek, mégis csak egy része volt gye^ rekkoromnak. Hült helye az épületnek. Szebb lett, s főleg lesz így a Béla tér, nem kétlem, hanem hogy én szegényebb leszek, az is biztos. No, de félre nosztalgia, félre bú. öröm­köd jünk, hogy kapunk egy szebb teret, ami remélem tér lesz, park, sok-sok zölddel, virággal és padokkal és — minél kevesebb autóparkoló hellyel. LETENYEI GYÖRGY Kovács Ferenc, háttérben a felújított gép.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents