Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

1978. október 29.

ivÉPÜJSÁG 7

Régi, elhagyott házikók, a hangos jónapot megtörik az erdőalji fák derekán. Korhadt asztalokon sárgult uborkák, lottyadt paradicsom, a falba vert szögeken nyűtt,, foszladozó, vékony kabátkák. A földút végén visszakerülünk, a partoldal diófái alól vizes, penészes diót szedünk és késő őszi, édes szilvát. A kukorica nyiladékán át kikukucskál egy picike, kendős, szemüveges asszonyfej. „Hoztatok valamit,

anyám?” Mit tudnánk mi ide hozni? A szép szemű alföldi juhászlegény is elhajtotta innen a nyáját a múlt héten.

Itt Simontornya alatt, Szentpéterszőlőhegyen igen éles és tiszta a levegő.

^Kutyaugatás hangja visz tovább. De nem találunk senkit. Az utca továbbvezet, s a végén lépésnyi ösvényen leoldalazunk a ház végén.

özvegy Kuntler Ignácné nem nagyon ér rá. Bemenni sem igen lehet, mert éppen most meszelte be sárgafölddel a konyhát, szobát Drótfülű vödörben a kert végéből homokot hozunk, felszórja előttünk a csúszós, fénylő földet: jöhetünk.

— Mit dolgozott ma, Margit néni?

— Fél négykor keltem, mo- sódottam, aztán morzsoltam. Kézzel, késsel. Három litert faragtam le az új kukoricából, mert a réce nem eszi meg a szárazát. Főztem hozzá aprókrumplit, tettem

Egyetlen éjjel egész üveg Diána

A szőlőt a vaddisznó viszi, a tikot a róka

bele hízótápot, összemarics- Ikoltam és odaadtam. A tikok is kukoricát ettek, ilyen áztatott darabkenyerekkel kevertem nekik. A négy tömőrécének a szárazkukorica legjavát adom, három literes tálból tömtem őket. Mikor világos 'lett, megmostam a paradicsomot, és föltettem a gázra főni. Aztán kihúztam a rent. Nyáron nem tüzelek, de csak bekormosodik ez a rakott kályha is, és füstöl. Bemeszeltem fehér- mésszel a kályhát, utána meg sárgafölddel a földet. Én minden héten egyszér rendberakom a földet, s mégis itt a csütörtök, és beporosodik.

— Mit ebédel ma?

— Éstére sütök egy kis hagymán paprikát, paradicsomot. Nem érek rá, mert ezt a paradicsomot le kell paszírozni üvegbe, vékába rakni, betakargatni, utána fölsöpröm az udvart, a körtelevelet bedobom a baromfi alá. Nincs most szalmám. A padláson van még a tehén után ióher, zabcsalamádé, abból is hordok le a baromfinak, hogy szárazon álljon. És aztán már itt az este, le- fekszök, elaluszok. Sokszor úgy elaluszok, hogy éjfélig szól a rádió.

— Mindig itt lakott?

— Némediben. Ott is születtem 1912-ben. A rákövetkező évben apám elment Amerikába; kicsike volt a házunk, ő meg nagyot akart. Anyám kínlódott a három gyerekkél. Hét évig volt oda, húszban, májusban megjött, decemberben meg is halt szegény. Bányában, gumigyárban dolgozott oda- kinn, igen erős munkán. Tönkrement, elkapta a vízi- betegséget. Ezer dollárt hozott, és az majd mind ráment az orvosokra. Amit

A viharvert házszámtábla

meg takarékba tettünk, lebélyegezték és a felét se érte. Vettünk két lovat, egy tehenet, azt hitte apám, gazdálkodhat, házat építhet. De nem sikerült. Pedig mikor megjött, azt az örömöt! Két teli ládával érkezett, alvásbabát, csonthajtűt, vekkerórát, kést, ollót, szövetet, ruhát, sifoet, pakolt ki és gumicsizmát, aminek akkor idehaza híre-pora nem volt. Apámat eltemettük, s rá nem sokkal a nővérem meg- családosodott. A sógor gondozta a lovakat, meg gazdálkodott az örökölt földön.

— Margit néni hány osztályt járt?

— Négyet. Nem igen kellett iskolába járni, nem ment az ember, és a kutya se kereste. Ahogy elkerültem a 12 évet, elszegődtem nyáron Gyántra répát kapálni, egyelni. Reggel mentünk, este meg nótával jöttünk át ané- medi vashídon. A summá- sokkai együtt dolgoztunk, két hónapra két mázsa búzát, egy mázsa rozsot kaptunk, és minden napra 20 fillér költőpénzt. Télre meg elmentem a kendergyárba kócot rázni. Nappal a nagyobbak kendert tiloltak, mi kisebbek meg éjjel rázhattuk a kócot. Nem volt az akkor furcsa; így csinálta minden szegény lány. Anyám ugye özvegy volt minden évben egy tehén ára adóra ment, öltözködni meg csak kellett. Tizennégy évesen elszegődtem Pincehelyre a takarékkönyvelőhöz cselédnek. Gyerekeket peszt- rál'tam, mostam, vasaltam rájuk, sétáltattam őket. Többet láttak engem, mint az anyjukat, úgy is hívtak: Nana. Három évig szolgáltam, ezalatt 32 lány elment mellőlem. Gondolni való. Fizettek, de meg is követelték a munkát, s a ikénye- sebbje hamar otthagyta a cselédséget.

— Mikor ismerkedett meg a férjével?

— Tizenhét éves koromban a húshagyói bálban. Harmincban, november 15- én volt az esküvőnk. Ide jöttünk, de kicsi volt a ház hat embernek, így aztán Si- montornyán vettünk ki albérletet. Nem bírtuk tovább fél évnél, a pénzecskénkből Tolnanémedin vettünk házat. Miikorra az apósomék elöregedtek, újra viszajöt- tünk, s gondoztuk őket. A férjem 41-ben, kilenc év szolgálat után kijött a bőrgyárból. Gazdálkodtunk, ahogy lehetett, de jött ugye a háború, aztán meg a beadás. Negyvenöt után kilenc hold örökölt föld maradt, mert az após szétosztotta a gyerekek között, s hárotn holdat kaptunk a földosztáskor.

— Mikor léptek be a tsz- be?

— Ötvennyolcban. Először a némedibe, utána a Simon- tonnyaiba. Az volt a helyzet, hogy Simontornyáról teherautóval jöttek, úgy vitték dolgozni az embereket, Némedibe pedig be kellett gyalogolni. így aztán az itteniek mind átpártoltak. Hat- vankilencben ment az uram nyugdíjba, akkor érte el a 65. évet. Betegeskedett szegény, de nem feküdt le az istennek se. Dolgozott, amíg bírta.

— Meddig bírta?

— Zsákot vett a hóna alá, ment, hogy szed a kecskéknek zöldet. Elballagott a vonat elibe. Nem mondta meg senkinek, mire készül.

— Azóta egyedül él...

— Egyedül is, nem is. Jönnek a gyerekek, amilyen gyakran csak lehet. Négy élő gyermekem van, négyet eltemettem. Nagy telek voltak, megfáztak, elvitte őket a láz. A penicilint abban az időben még föl se találták. A Pista Pesten van, művezető volt a Gázműveknél, de 45 évesen már leszázalékolták. Zuglóban a hetedik emeleten laknak, kétszer jártam náluk. Jóska leérettségizett, ilyen vezetőféle a bőrgyárban. Laci forgalmista a pincehelyi állomáson, ő is leakar érettségizni. Margit könyvelő a labdagyárban, az igen sokat tanult, most meg sofőrtanfolyamra jár. Vasárnap itt volt mind a három fiam. főztem nekik be- csináltlevest, töltöttpaprikát, récét, sütöttem fánkot, meg lekváros kiflit. Jó étvágyú, rendes gyerekek. Kiszedték a krumplit, nyáron permetezték a szőlőt. Segítenek itt a földön, mert még mindig van valamivel több mint egy hold. Járt itt a brigádvezető azt mondta: nem baj, ha több egy kicsivel, maga úgy is szeret kapálni.

— Távol esik a szőlőhegy várostól, falutól.

Gázt a gyerekek hoznak ______________________

— Margit néni, mivel világít?

— Míg élt az uram be akarták vezetni a villanyt, de nem volt rá tehetségünk. Hatezer forintot kértek, el kellett volna adni a tehenet. A Németék, a Horváthék, a Bertókék, a Pinke, a Kertész Zsuzsi meg én, így vagyunk itt villany nélkül. Megszoktuk, nem hiányzik. Estére lefárad az ember és elfekszik.

— Mikor látott tévéműsort utoljára?

— Laciéknál a télen. Csuda érdekes volt! Egy asz- szonyról, meg hat lányáról szólt, mostak, igen, mostak a patakban, meg énekeltek, daloltak. A menyecskét meg kicsúfolták, merthogy nem esett teherbe.

— Mennyi a nyugdíja?

— Az uram után 850 forint. Nem sok, de elég. Ellátom magam a kertből, a baromfiból, és tőlem a gyerekek mindig csomaggal mennék el.

— A nagyobb térűt, gázt elhozzák a lányomék autóval. A többit úgy cipelem magam busszal, gyalog. Fogok egy jó nagy botot, a két végére kötöm a szatyrot, a vállamra dobom, felkaptatok. Csalk a lábam ne fájna!

Van hogy egyetlen éjjel egész üveg Diána rámegy, úgy begörcsöl. És néha olyan sokára lesz reggel! ,

— Mi a legszebb emléke az életből?

— Semmi. Az égvilágon semmi.

— Egy szép nap, egy szép óra ...

— Nem, semmi. Az unokáim. Nagyon szép unokáim vannak, szép, gyönyörű mind a hét.

D. VARGA MÄRTA Fotó: BAKÓ JENŐ.

Az othellót és a no hát magam préselem

Képek a falon