Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-03 / 233. szám
4- “KÉPÚJSÁG 1978. október 3. Moziban Félelem a város felett Richard Fleischer amerikai filmrendező receptkönyvében ez áll: végy egy tudathasadásos elmebeteget, aki nőket fojtogat. Kilétét — és betegségét — hagyd homályban jó sokáig, végül a véletlen segítségével leplezd le. Az eredmény: A bostoni fojtogató. Fleischer francia kollégája, Henri Verneuil úgy vélte, hogy a receptet ő is alkalmazhatja, sőt, ha tesz hozzá némi sajátos fűszert, még hatásosabb lesz az eredmény. A fűszer: Jean-Paul Belmondo, egy csupa erő, csupa izom rendőrfelügyelő szerepében. Csakhogy Belmondo sem a régi, hiába, felette is eljár az idő. Ha izmai hibátlanul is működnek, agya bizony, ide- gesítően lassan és pontatlanul dolgozik. Persze, igazságtalanság mindezt a népszerű sztár számlájára írni, talán inkább áldozat ő is. A film írói úgy vélhették, ha ilyen egyéniség áll az események középpontjában, talán felesleges a logikára időt fecsérelni. A sztár majd „elviszi a balhét”, azaz eltereli a figyelmet a bakikról. De Belmondo ahhoz keveset ugrált Párizs háztetőin, keveset utazott a metrószerelvény tetején, nem eleget verekedett és bűvös mosolyából is keveset mutatott, hogy ne maradjon időnk bosszankodni a filmbeli rendőrség ügyetlenségén. A párizsi fojtogatót persze, végül elfogják. Bravúrosabb körülmények között, mint a bostonit. A csuda tudja, mégis a bostoni volt a hatásosabb akció. — virág — A Tolnai Könyvtáros Nem vagyok könyvtáros, sőt könyvtári tagnak is meglehetősen gyatra. Könyvolvasó ember azonban annál inkább és a könyvtárak munkája iránt érdeklődő nem kevésbé. Valószínűleg ez utóbbinak köszönhetem, hogy hosszú évek óta- rendszeresen megkapom a megyei könyvtár „Tolnai Könyvtáros” című kiadványait, legfrissebben az idei 2. számot. Ezenkívül az ismertetés reményének is, ami a küldőknek, kiadóknak évről évre jogosabb igénye, mert a „Tolnai Könyvtáros” évről évre jobb, színvonalasabb. A 2. szám a kívülállónak, tehát a nem szakember érdeklődőnek is sok olvasmánnyal szolgál: — belső aránytalanságai ellenére. (Az, hogy az 57 oldal majdnem fele dr. Kisasszondy Éva tollából származik, a szerző helytörténeti érdeklődését és szorgalmát egyaránt bizonyítja, de szerkesztői koncepciót már kevésbé.) A közművelődési integráció nagyon fontos dolog. Bordás István a Pakson éppen csak, hogy megszületett tényről számol be, Bükösdi János a dombóvári tervekről. Előbbinek jobb jövőt váró kicsengésű írása éppúgy tetszett, mint utóbbié, aki már eleve hadakozni látszik a majdani ellenvéleményekkel. Ha nem is tudom, hogy milyen lehet „a célbaütés feloldó pillanata”, talán legjobban Urbán László beszámolója ragadott meg a Tamásiban végbement könyvtári változásokról: — stilisztikailag is. Ezenkívül a gyerekrészleg elhelyezésével kapcsolatban kifejtett elvei. Egy másik szám másik cikkéből talán tanulságos lenne megtudni, hogy milyen a svéd —magyar kooperációban gyártott könyvtári bútorcsalád. Bár meglehet, hogy ezzel a szakmabeliek teljesen tisztában vannak. Itt az olvasó Urbán László jóvoltából csak arról értesül, hogy — drága. Miszlai Sarolta ünnepi könyvheti beszámolójában sikerrel birkózott meg az optimista hangvételű kritika hivatásos toliforgatókat is próbára tevő feladatával. Kevésbé udvariasan úgy is fogalmazhatott volna, hogy a Kortárs szerkesztősége nem teljesítette azt, amit vállalt; a megnyitó pedig a várthoz mérten félérdeklődéssel zajlott. Netán azzal kiegészítve, hogy egy-egy irodalmi folyóiratunknak a megye egy-egy településén nincs akkora olvasóbázisa, hogy arra ünnepi könyvheti írótalálkozókat lehetne építeni. Kissé kései tanulság, de mindenhogyan hasznos. Az „Arcképek” sorozat egyik legsikerültebbjében tette kedvessé Virág F. Éva Czank Józsefné nyugdíjba vonulását. Miszlai Saroltának a török kori reformációval kapcsolatos értékes írása azt a gondolatot sugalja, hogy netán valamelyik vakmerő irodalmi színpadnak érdemes lenne tallóznia a kor munkáiban, melyeknek korántsem csak vallási, hanem irodalmi értéke is van. Sztárai Mihály vérbő fordulatai (persze szelídítve) egy mai szónokképző iskolában is tananyagul szolgálhatnának ... (O) Zenei krónika A MÁV-szimfonikusok és a Budapesti Kórus hangversenye Georges Duhamel francia író írja a vigasztaló zene című könyvében éppen Bach Magnificatjáról lelkendezve, hogy a zene elsősorban is azért adatott az embernek, hogy dicsőítsen és ünnepeljen. Valóban ünnepélyes és szerencsés műsorválasztás Bach Magnificattal kezdeni egy új hangversenyévadot. A 12 rövid tételből álló mű transzcendes szépségű és ujjongó optimizmust áraszt és az érzelmek gazdag áradásával tölt el. Nem tudjuk eldönteni, mit csodáljunk benne jobban, az olaszosan dallamos témájú tételeket, mint például a 6. számú alt-tenor áriát, amely a könyörületes- ségről énekel, vagy az alázat jegyében álló 3. számú szoprán párbeszédét az oboával, vagy a basszus ária táncos, könnyed lépéseit, vagy a záró kórustétel hatalmas dicsőítését, avagy az egész mű 3—3 tételből felépített szimmetriáját. A műsor második részében Liszt koronázási miséje hangzott el. A művet Liszt felkérésre írta az 1867-es király és királyné koronázására és ezzel az alkotásával nagy lépést tett azon az útján, amellyel a maga nemzeti stílusát alakította ki. Verbunkos és kurucdallamokat magyar hangsort használ és motivikus egységre törekszik. Mill- stein szovjet zenetudós Lisztkönyvében Arany János Walesi bárdok című költeményéhez hasonlítja e művet. Liszt sokat várt az előadástól, többek között azt képzelte, hogy az Offertorium tételéből valamikor magyar himnusz lesz és amíg ő heroikus erőfeszítéseket tett, hogy hazájához közelebb kerüljön, azalatt gyalázatos intrikákba ütközött. A budai Mátyás-templomban rendezett szertartásra meg sem hívták, saját művét nem vezényelhette és valahol a karzaton húzódott meg, meg sem várva a bemutató végét. Az előadásról szólva a koncert elején az első két szoprán ária alatt úgy tűnt, hogy nem lesz zavartalan az élményünk. A terem akusztikáján a kórus új elhelyezése sem javított sokat. Az énekkar és a zenekar hangzása nem volt helyes arányban. Az adottságokhoz alkalmazkodva talán helyesebb lett volna kisebb zenekar felállítása. Az Omnes generationes tételtől kezdve azonban a színvonal egyre magasabb lett. A szünet után a Lisztmise szárnyaló szépségű szép összprodukcióvá vált. A MÁV-zenekar most is kitűnő volt. A kiváló énekszólisták Polgár László, Fülöp Attila, Erese Margit, Pavlánszky Edina, a nagy múltú Budapesti Kórus, a hegedűszólót játszó Szentlőrinczy Marianna és az egész előadást összefogó Margittay Sándor méltán aratott nagy sikert az évadnyitó hangversenyen. (Húr) TV-NAPLÓ Az ember „A népek sorsa: nemzedékek viszonya egymáshoz. Mi jellemzi ezt a viszonyt? Az, hogy a nemzedékek arcukat egymás felé fordítják, ahogy egymást, s ezzel önmagukat is megítélik. A művészet tükre ennek is. S a két egymást felváltó nemzedék irodalmán keresztül áttekinteni a jelent, s pillantást vetni a jövőbe: csábító szép feladat. Németh László mindjárt első tanulmányaiban erre készülődött.” — írja Pap Károly 1933-ban a Nyugatban — két évvel azután, hogy a Bodnárné íródott. Pap Károly mondatai, úgy hiszem, Németh László bármely művére érvényesek, regényeire éppúgy, mint drámáira. Németh Lászlón kívül talán nincs is a magyar irodalomban még egy író, aki any- nyira ismerné, és olyan kegyetlen őszinteséggel tudná ábrázolni az asszonyok, a nők, az anyák lelki gyötrődéseit. Égető Eszter, az Iszony parasztasszonya, s a többiek, akik a családi béke és együvé tartozás sokszor látszat fenntartása érdekében nem ismernek lehetetlent, s önmaguk végleges feladásával, s megcsonkításával élik életüket szürkén, és állandóan egyensúlyozgatva apa és gyerek, rokon és rokon, testvér és testvér között. Ezt teszi Bodnárné is, a gazdaság, a cselédek fölött dirigáló büszke parasztasszony, aki vágyálmait megtestesítve látja tanult, j sima modorú fiában, s kész megtagadni pa- | raszti mivoltát, hogy egy vékonyka szálon, ; a csacsogó pesti lánykán keresztül érintke- j zésbe kerüljön az „úri világgal”. S tán meg sem fordul benne, hogy ugyanazok az em- I béri kétségek és gyötrelmek kínozzák azokat is, csupán a felszín illatosabb, s szebben mutat. A dráma 1931-ben készült, de mondanivalója ma is igaz. Mert vajon nem létezik-e most is parasztcsalád, ahol az egyik gyerek tanult, a többi nem, s. vajon nem emlegetik-e fel az egyiknek, hogy „aki tanul, az pénzbe kerül”, s nincs-e második, vagy harmadik, aki az otthon maradottak fojtott dühével hallja, csodálja és irigyli a távol került testvér idegen megnyilatkozásait? A mai dráma azonban többnyire családi perpatvarrá szelídül, minthogy a távolság jóval rövidebb, mint volt a 20-as évek pa- | rasztvilágában. Bodnárné jövőbe révedező, fénylő tekintete időnként elborul: már sejti, hogy a munkásmegalázottságában folyton dörmö- gő „vadparaszt” János, és mérnöknek taníttatott, fácántollas, vadászgató Péter fia között kialakult ellentét tragikusan végződik. S mikorra János fejszéje Péter fejére sújt, már fel is készült, nem döbben meg a tragédián, nem sír, és nem vádaskodik, hanem mint egy jó rendező kiosztja a színdarab szerepeit, s csupán akkor kezd ajvékolni, amikor a szomszédokat kell összecsődíteni, hogy osztozzanak az öngyilkos fiú családjának fájdalmán. Az asszony olyan, mint a macska: folyton a talpára esik, s többet kibír, mint az állat. Nem önmagáért, hanem az élőkért, a megmaradottakért, s lám, még színházat játszani is képes. A televíziós filmet Ádám Ottó rendezte, szépen igazodva ennek a műnek a nagyságához. Okosan, értően nyúlt a drámához: csak ott tömörítette, ahol a mű szelleme megkívánta. Kitűnő volt a szereposztás is. Sulyok Mária minden idegszálában, tekintetében, arcrezdülésében, keményen pattanó szavaiban a szigorú paraszt nagyasz- szonyt láttatta. Nagyon jó volt Huszti Péter a nyírott hajú, darabos János szerepében: bizonyítva, hogy az „intellektuális” skatulyában csak az a színész marad benn, aki nem is akar onnan kikerülni. Kalocsai Miklós lényegesen könnyebb fajsúlyú volt, mint ahogy azt az írott dráma megkívánta volna. A buta, affektáló Cicuskát Hűvösvölgyi Ildikó alakította, s talán egy kicsit csa- csogóbb volt hangjában, gesztusaiban, mint kellett volna. A mindenbe beletörődő, munkában eltompult apa szerepében György László, noha látványos helyzetekben nem kellett tündökölnie, kitűnően ol- í dotta meg a tétova családfő szerepét. gyötrelme Azt hiszem, sokunk nevében kérhetjük a televíziót: ne csak a budapesti művészeti hetek idején ajándékozzanak meg bennünket ilyen nagyszerű produkcióval. D. VARGA MARTA Csendes háború Aki még nem volt és sejthetőleg nem lesz hazájába visszatért emigráns politikus, az is sejtheti, hogy ez az állapot nem lehet a legkellemesebb. Az ember sok mindent árulhat, de hazát nem és ha a nagyvonalú haza ezt meg is bocsájtja, a hazaárulás elítélésének szellemében nevelkedett átlagos magyar állampolgár magában aligha. Dolgozzon ám a hazájába visszatért emigráns politikus a legtisztességesebben, aligha kerülheti el a háta mögötti cinkos összenézé- seket. Hiszen valóban ő volt az, aki valahol, valamikor (mondjuk húsz esztendeje), valaki másoknak dolgozott: — aligha munka- nélküli segélynek megfelelő ellenértékért. Húsz esztendő irgalmatlanul hosszú idő, nemcsak a hazatértnek, hanem családtagjainak is, akikre ugyancsak hárul valami az előbb említett ódiumból. Aztán eljön 1978. szeptember 30-a és a Magyar Televízió „Csendes háború” című adásában megszólal a hazájába visszatért emigráns politikus, és mivel a feltételek erre már megérettek, bejelenti, hogy ő bizony hazájába visszatért magyar hírszerző, méghozzá nem is a legeredménytelenebb fajtából. Szabó Miklóst 1955 decemberében hazulról k ül d t é k disszidálni. Beépült a kinti magyar emigráns szervezetekbe, sőt Strasszburgban alapított is egyet. Helyzete cseppet sem volt könnyű, Nemcsak azért, mert a* „csendes háború” katonáinak feladata nem játékos. Távolléte idején zajlott le az ellenforradalom és a nyilas Zákó András vezérőrnagy Magyar Hazafiak Bajtársi Közösségének tisztjei aligha lettek volna irgalmasak vele, ha valamilyen úton- módon kiderül megbízatása. Abban az időben, amikor hazánk ENSZ-tagságát is felfüggesztette a szavazógép, roppant fontos volt, hogy a kinti emigráns szervezetek — netán Nagy Ferenc exminiszterelnök „törvényes” irányítása alatt — ne egyesülhessenek és játszhassanak „kormány” szerepet. Igen távol attól a 10 millió embertől, akit sosem képviseltek. Ennek meggátlásában az egyáltalán nem hősi külsejű Szabó Miklósnak fontos szerepe volt. Ezenkívül nyilvánvalóan adatszolgáltatásban is melyeket a műsorban -csak érzékeltetett és melyek valószínűleg ma sem kívánkoznak a televízió nyilvánossága elé. A CIA-nak, alapos késéssel napjainkban már az USA-ban is tárgyalt, korrumpáló szerepe azonban annál inkább. A „csendes háború” a hírszerzők és elhárítok harca nem szünetel. Ezt mindenki tudja, noha a tömegkommunikációs orgánumok viszonylag ritkán hívják fel rá a figyelmet. Gondoljunk egy-egy lengyel, csehszlovák, vagy NDK-beli hírszerző visz- szatérése utáni sajtótájékoztatóira. A Magyar Televízió — Kígyós Sándor rendezésében — erre a „dokumentum-játékfilm” műfajt választotta. A tényleges főszereplő kommentálta a hivatásos színészek által reprodukált cselekményt, a s a j á t életének eljátszását. A módszer figyelemfelkeltésre alkalmas ugyan, mégis vitatható. Az igazi főhős szavainak valósága és valóssága messze hatásosabb volt, mint a színészeké. Különösen vonatkozik ez a hazai elhárítás, itthoni bajúszos irányítójának rossz brosúra ízű közhelyeire, amit egy ilyen szellemi felkészültségű testület vezetőjéről még filmen se lehet elhinni. Ez azonban csak apróság. A „Csendes háború” a Magyar Televízió olyan ritka élvonalbeli produkciói közé tartozik, amelyik minden másiknál előbb érdemelné meg a sürgős ismétlést. Ezt közönségsiker volta épp úgy indokolja, mint politikai jelentősége és — ebben az esetben ne féljünk a gyakran elkoptatott szótól — nevelő hatása. (ordas) Rádió Két szanatórium közt elvész a beteg Stefka István az elmúlt hét szerdáján remekelt. Sőt! Még jobban remekelhetett volna. Az ember általában elfogult. A rádió hallgatója ember lévén, nem kevésbé az. Az újságíró ide tartozván, úgyszintén. Köszvénnyel, reumával, zsábával, ízületi bántalmak- kal súlyosbított ismerősei szintén. Tehát valamennyiü- ket érdekli a hazai gyógyvizek felhasználása, méghozzá nem is kicsit. A Kossuth- rádióban az elmúlt szerdán elhangzott adás, Stefka István és a tények jóvoltából, ezzel kapcsolatban nem sok biztatóval szolgált. Magyarországon (10 millió 674 ezer lakos) kereken 1 millió olyan állampolgár van, aki kisebb vagy nagyobb mértékben ilyen megbetegedésekben szenved. Nehézgépkezelők, kohászok, gépírónők, fröccsöntő kisiparosok, ellető kanászok, rakodómunkások és még ezerféle foglalkozás képviselői. Gyógyulásukhoz hozzájárulnak hazai gyógyvizeink is, melyeknek szerencsére bőviben vagyunk. A szükséges férőhelyeknek már kevésbé, mert ilyen ösz- szesen 92 ezer van és ezek kihasználása is vitatható. A SZOT gyógyüdülőiben a szó második tagjára helyezik a hangsúlyt. A beutalási idő rövid és a beutaltak közt nászutasokra is bukkantak már, mely állapotnak legritkább esetben köszvény a fő jellemzője. Egyelőre a helyzet cseppet sem megnyugtató, főleg az egészségügyi tárca és a SZOT irányítása alatt működő intézmények kettőssége miatt nem az. Stefka István kemény volt, amikor kérdezősködött, bár lehetett volna még keményebb is. Riportja épp oly joggal aratott sikert, mint ahogyan a SZOT illetékes képviselőjének semmi megnyugtatóval nem kecsegtető állásfoglalása az ellenkező hatást érte el. (O) Jövő héten a Pokoli torony című filmről írunk