Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
1978. október 22. KÉPÚJSÁG 7 Csak felnőtteknek! . ...................... A nagyközségi közös tanács — mely annak a 16 éves lánynak ügyében illetékes, akiről itt szó lesz —, területén négy óvodáskorú és 38 iskoláskorú gyereket tart nyilván veszélyeztetettként. A 42 gyerek — zömmel a külterületekről, társközségből való — zilált családi körülmények, szüleik alkoholizmusa. munkakerülő életmódja miatt került az említett listára. Az én riportom hősének apja jól kereső állatgondozó, anyjának olyan munkahelye van, mely hetente pár órás elfoglaltságot ad. Rendezettek körülményeik. Híjával csak annak a valaminek vannak, amit szülői örömnek nevezünk. Két lányuk közül a kisebbik 7—8 éves korában kezdte megmutatni, hogy más, mint a nővére. Ha már nem ő a favorit, reggeltől estig állítható példa, akkor csakazértis olyan VALAKI, akire oda kell figyelni! Ártatlan kis elcsellengésekkel kezdődött, amin a felnőttek derültek, és mi sem állt tőlük távolabb, mint felfedezni azt, hogy a szőke fürtű, gömbölyded arcú, szürke szemében szomorúságot hordozó gyereket a szeretet éhsége kergeti, amikor rákényszeríti a keresésére induló szülőket tulajdon fontosságának elismerésére. Előbb csak szomszédoknál, ismerősöknél időzik hosszan, később rokonoknál. Menekül valamitől, ami otthon van és keresgél valamit, amit másutt sejt; azok között, akik szeretettel veszik körül, és elnézik gyerekes csintalanságát. Mindenütt jobb, mint otthon, ahol a jelek szerint a szófogadó, a mintagyerekként ismert nővér a fontos. A szülők veszekednek, ritka közöttük a tökéletes egyetértés. A mama. amikor nem bírja már érvekkel, kivágja a tromfot, a legrémítőbbet, pedig öngyilkossággal csak azért fenyegetőzik, hogy sakkban tartsa az urát. Az apa vékony dongájú, alacsony és korához képest megviselt ember. Magán hordozza a keményen dolgozók minden jegyét. A világról alkotott ítéleteiben, választott normáiban pedig azt, hogy iskolázás helyett kellett elmennie kenyeret keresni. „Ha rossz a gyerek, ki kell belőle verni”. — vallja. A lány mégis szökik. Sóvárogja a megtalálás lélegzet elálító örömét, pedig tudja, hogy büntetés, majd marakodás következik. Tanítói egyre sűrűbben jelzik, hogy a kislány nem találja a helyét a gyermekközösségben. Elcsavarogja az iskolát, figyelme szórt, sokat kell fegyelmezni. Már nem is csak a faluban csatangol el. hanem felkerekedik és a megye különböző pontjain lakó rokonoknál találják meg. Hétközi diákotthonban kap helyet, ahol nem marad meg. Otthon a papa szigorúságát kijátszó mama mindent megengedett. Itt egy csomó dolog tilos. Elszökik. A szülők beletörődnek, de nem lepi meg őket, hogy egy soros családi összeütközés után a gyerek önkényesen visszaköltözik a kollégiumba. Kirakják. Kezdődik megint az iskolakerülés. Reggel pedig elmegy a busszal. A szülőket megbírságolják. Erre a szülők kérik az akkor 14 éves és nyolcadikba járó kislány felmentését. Megkapják. „Iskolának. tanácsnak is annyi baja volt már eddig vele!” 1975- ben az apa akarata győzött akkor, amikor kérték a lányuk állami gondozásba vételét. Május 26-án került Hőgyészre. Szeptember 30-án az anya győzedelmeskedett, amikor megszüntették az állami gondozást... e A csavargások időtartama egyre növekszik. Már ismeretleneknél is menedéket talál. Főként fiús szülőknél, akik nem kérdezik, hogy mit szól a családja a távolléthez. Kölcsönöket kér és amikor előkerítik, a születi nem győzik törleszteni a lányuk csinálta adósságokat. A rendőrség számára sem ismerétlen. Távoli városokból hozzák haza és bekövetkezik, ami szinte törvényszerű: a leányzó megismerkedik a bírósággal. Rokontól emel el 1600 forintot, felutazik Budapestre, ahol rövid idő alatt a fenekére csap a pénznek. Mikor néhány olcsó divatholmival a cuccosában megérkezik, harapófogóval sem lehet belőle kihúzni, hogy kikkel volt. „Nem tudod, hogy máséhoz nem szabad hozzányúlni?” kérdezi tőle a nagyközség jószándékú gyermekvédelmise. Alig hallható a „nem tudom”. Elítélik, de próbára bocsájtják. Pedig okulásra — akár a családi környezet — ő is képtelen. Azt sem ismeri el senki, hogy számára az intézeti nevelés hozhatott volna némi karaktermódosulást, ezért kár volt a szülők kérését teljesíteni ! Csavargásait, törvénybe ütköző cselekedeteit szégyenük. Parázs veszekedések zajlanak a „kire ütött ez a gyerek?” kérdése körül. A papa egyre kegyetlenebbül büntet, a mama bocsánatkérő gügyögéssel játsza ki a családfő szigorát. A nővér előkelő idegenként van jelen. Ö az, aki sikerrel végzi el a nyolc általánost, leérettségizik és egészségügyi pályára lép, amit ott hogy. Férjhez megy, gyermeket szül, de el is válik, most veszélyeztetett terhesként él otthon. A húgával nem tud szót érteni. Úgy mondja azért, mert az „nem hajlandó beszélgetni.” A kisebb beleszeret egy nála tíz évvel idősebb falubéli cigány fiúba, aki a gazdaság traktorosa. Eleinte nem tetszik a mamának. Az apa azzal érvel, hogy ha férjhez megy a lány, mindjárt lemegy róluk a java felelősség. De mire az ő szava döntene, visszamegy a parti. A lány ismét megszökik. Mivel a rendőrség nem volt hajlandó már az eltűnéssel foglalkozni, az anya beállít szeptember 23-án a szerkesztőségbe egy fényképpel, hogy az ura küldte és felhívást szeretne közzé tenni. „Ha előkerül a lány, mehet a javítóba — mondja — ez az utolsó szavunk.” o A 42 éves asszony jól öltözött és olajozott beszédű. Két nap múlva a megyei gyermekvédelmi intézet vezetőjével beszélgetve derül ki, hogy esetenként „az sem igaz, amit kérdez”. Megállapodásunkhoz híven kimegyek hozzájuk. Lesír róla, hogy a háta közepét is szívesebben látná, mint engem. A lány még mindig nincs sehol. Az apa kijelenti, hogy amint megkerül, viszi az elmeosztályra „mert ott a helye”! Nem tűri tovább, hogy szégyent szégyenre halmozzon a lánya, akivel nem lehet se szépen, se csúnyán beszélni. — Meg se szólal! — veti közbe a nővér. Egy hét telik el, és a tanácskirendeltség egyik szobájában várom a lányt, akit 27-én hozott haza az anyja a járás másik feléből. — Te vagy az a veszedelmes? Hadd nézzelek már, mutasd magad! Nevetve hagyja, hogy megforgassam a tengelye körül és otthonosan foglal helyet velem szemben. — Mondd, merre jártál? — Csak itt voltam F-be az egyik nagynéninél, meg a srácomnál. Anyu jött értem. — Mióta ismered azt a srácot? — Már fél éve. — Én úgy tudtam, hogy egy faludbeli fiú udvarolt. — öreg az én hozzám. Ez a srác meg 19 éves, hegesztő. Se nem iszik, se nem dohányzik. Szóval, rendes. — Komolyan gondolod, hogy hozzámégy feleségül? — Két hét múlva, szombaton lesz az eljegyzésünk. Addig itt lesz nálunk. Most is jön majd. Addig még meg kell mosnom a hajamat... o Az ajtóban a mama jelenik meg, hangjában rosszallás: — Tudtam, hogy maga az. — Nem volt titok. Mondtam, hogy szeretnék majd beszélni a lányával, akiről mindenki azt mondta, hogy harapófogóval se lehet belőle kihúzni semmit. — Na jól van, de mi sietünk. Én dolgozni megyek, neki meg jön a vőlegénye. Nem túl szívélyesen tisztázzuk, hogy őt, percekig sem tartom föl. Immel-ámmal elindul, aztán visszalép és emelt hangon közli, amiért tulajdonképpen jött. — Az uram azt üzeni, hogy ne írja meg a családunk nevét! Biztosítom, hogy ilyesmi eszembe sem jutott. De elsősorban a lányra való tekintettel. Erre elviharzik. — Te, mit szólt a srácod édesanyja, hogy te csak úgy ott vagy náluk? — Nem szólt semmit. — Tud ez a fiú felőled mindent, vagy csak azt, hogy kedves kis fruska vagy? — Anyu azt mondta, hogy ne mondjak el semmit. — Nem haragszol meg egy jó tanácsért? — Jaj, dehogyis! — Ha csakugyan szereted ezt a fiút, semmit ne hallgass el! Megdermed. — Idefigyelj! Ha ez a rendes fiú később szerez tudomást viselt dolgaidról, azt fogja hinni, hogy másban is becsaptad. Rövid tűnődés. — Jól van, elmondok neki mindent. Este úgyis ketten leszünk otthon. — És a munkahelyed? Tudod, fél év alatt az a negyedik, ahova összesen két hétig jártál... — Oda nem megyek vissza. Holnap felvesznek a Gemenc- be felszolgálónak. Anyukával megyünk be átvenni a munkaköpenyt és a cipőt. A fizetésem 2200 forint lesz. — Kivel beszélted meg? — Tegnap egy kis hölggyel a Gemencben. Szünet. — Nem írja ki a nevemet? — Más nevet írok. Mondjuk azt, hogy Teréz. — Ügy örül az elkeresztelésnek, mintha az új név, új élet is lenne. — Kérdezhetek még valamit Teréz? Bólint. — Olyan rendes lány lehetnél, tulajdonképpen miért csavarogsz? — Én sem tudom. Egyszerre csak ott a fejemben a vágy és akkor elmegyek. Később elismeri, hogy a „vágy” a fejben rendszerint akkor támad, amikor akarata otthon tiltásba ütközik. Abban maradunk, hogy bármi baja, gondja van, meg fog keresni mielőtt legközelebb elmegy világgá. És abban, hogy elmond mindent a fiúnak, akit én is megkeresek. Puszta kíváncsiságból, mert érdekel, hogy milyen „sráca” van. Semmiben sem voltam még olyan biztos, mint abban, hogy másnap anya és lánya felkeres. így történt. Nem sokkal érkezésük előtt hívtam fel a Gemencet, s lelepleződött az érdekeltek már nem is tudom hányadik füllentése. Persze, hogy más munkahelyet kell keresni Teréznek! A mama kezdi: — Azért jöttünk, hogy ne keresse meg azt a fiút! — Teréz, megfogadtad te a tanácsomat? Hallgat. — Mondom, ne rontsa el a lányom sorsát! Két hét múlva eljegyzés és minden jóra fordul. Ott laknak majd nálunk! A lány magába roskadtan ül. A mama arcán pedig szinte virít, hogy a happy endben jobban hisz, mint amennyire biztos. Mit mondhatok én ezek után? Amint elindul velük lefelé a lift, az jut eszembe, hogy a csavargást, milyen eltérően definiálja szülő, meg a pedagógus. A rendőr és jogász szerint az tekinthető csavargónak, akinek nincs otthona, munkakerülő életmódot folytat, képtelen vállalni a társadalmi együttélés normáit és ha nem előbb, akkor utóbb bűncselekményeket követ el, összeütközik a törvényekkel. A gyermekpszichiáter szerint a csavargás gyermek- és ifjúkorban neurotikus tünet. A gyereket az a vágy sarkallja, hogy kilépjen a számára nyomasztó valóságból. És még valamit mond a pszichiáter: többnyire a felnőttek okolhatók azért, ha egy teljesen egészséges karakterből antiszociális, csavargó lesz. Azt kérdezem a címben, hogy ki tesz tönkre, kit? Úgy vélem, az olvasó könnyen eldöntheti! LÁSZLÓ IBOLYA László László, az utolsó hegedűs László bácsi székely gúnyában húzta a nótát, az izményi asszonyok énekeltek, a férfiak táncoltak. Csak úgy, a saját kedvükre, Szekszárd egyik csendes utcájában, a szüreti napok vasárnapján. László bácsinak tüzelt az arca, ragyogott a szeme. Balázs István, a dombóvári Kapos népzenei együttes vezetője — fiatal hegedűművész — mondja: „Csak hívjanak!” László László bácsi az utolsó paraszthegedűs. Rajta kívül senki sincs, aki az ősi módon játszik a hangszeren. Az országban sem. * László László a boltból sétál haza. Kék munkaruha, fejébe húzott-sapka. A szemhéja fáradtságtól piros. tekintete szomorú. Előbb a konyhában ülünk le. aztán a szobában, ahol több a fénv. — 1918-ban születtem. Andrásfalván. Dolgozom, a szövetkezetben vagvok éjjeliőr. én etetem a lovakat is. Felvállaltunk disznókat, van egy tehénke. Nehéz úgy, hogy midenre legyen idő, és még aludni is. — Mennyit szán rá? —— Délután, másfél órát. Előveszi a hegedűt, forgatja vaskos ujjai között.. Ez. a harmadik hegedű, nem szólt szépen, sokat vesződött vele. Ennek ki kell tartania — mondja komolyan. László László — hozzáteszi, csúfoló neve odahaza, Andrásfalván Pintér volt — ötven éve tanult meg játszani. Édesapja is hegedűs volt, korán, negyvenegy éves korában halt meg. Egy román községben játszottak valami lakodalmon, zenésztársai cipőben voltak, egyedül neki volt csizmája. Így átvitte a patakon a társakat, a csizma átázott, ő megfázott, tüdő- gyulladást kapott, elment. A hegedűt előbb László László bátyja vette kezébe, ő csak titokban forgatta. Aztán, amikor a bátyja elment a háztól, a hegedű reá szállt. Hogyan, miként kell megszólaltatni? Ezt László bácsi egymaga tapasztalta ki. Hogy hány dalt tud? Még soha se számolta össze. Sokat. — Van olyan a sok között, ami megváltja a rosszkedvtől? — Nincs. Olyankor kezembe sem veszem a hangszert. Csak vidáman lehet muzsikálni. László bácsi most nem vidám, meg sem pendíti a húrt. Fájlalja a karját, gondterhelt, ma kell a jövő évre leszerződni a disznókra. Kell a pénz: megélhetésre, tejre, sajtra, borra. Mennyit vállaljon? Mikorra? — A nyáron voltam Baján, Kalocsán. Régebben Kecskeméten. Most legutóbb Pécsváradon. Szeretnék még sok helyre eljutni. Mondogatom az egyik fiúnak — két fiám van, egy lányom — tanulja meg. Nem szól semmit, de talán megjön a kedve. Mások, idegenek jönnek, kérdezősködnek. A Sebő is nézte, hogyan játszok, felvették magnetofonra a muzsikát. Azt mondják, tőlem kell tanulni, mert más már nem tud így játszani. Üriasan húzzák, kávéháziasan. Én szívesen játszok. Nekem az az igazi. Csak hívjanak! Fáj a károm, igaz, mondtam. Ügy értettem, hogy három szekér széna vellázása után. Hiába, nem bírom már úgy, mint régen. De a muzsikához nem fáj, mennék én, csak hívjanak. Voltam Székesfehérváron, Budapesten is, táncházban — az is jó volt — meséli felélénkülve. A szekrény tetején trombita. Azon már itt, Izmény- ben tanult meg játszani, de ugyancsak porosodik a hangszer. Mióta hiányos a fogsora, nem tudja fújni. Mi van még László bácsi életében ? A munka ... Sóhajt egyet. * A kapuig kísér, látszik, valamit nagyon fontolgat: — Azt mondják, lehetnék én a népművészet mestere is. Már régen mondják, meg azt is, hogy számításba vettek, csak még nem kerülök sorra. Nem szólnának valakinek, hogy igyekezzenek vele? Ha fölfordulok, már nem kell! — mosolyintja el magát. Ma még hátra van az a bizonyos másfél óra, idáig hallatszik az ólakból az éhes malacsivalkodás. VIRÁG F. ÉVA Fotó: KOMÁROMI „Hiába, nem bírom már úgy,- mint régen”
