Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-17 / 245. szám
U ^PÚJSÁG 1978. október 17. FBImjegyaeet Szerelmünk, Szekszárd E beszámoló rendhagyó. Nem filmszínház, csak kis szakköri helyiség volt a bemutató színhelye. Katona Gyula Szekszárdról készített új amatőr filmjéről lesz szó, ámbár az „amatőr” jelző helyes értelmezésére ez esetben óhatatlanul vissza kell térnünk. Filmet forgatni egy városról persze nem új ötlet. Ha a néző mégis úgy érzi, beszélnie, írnia kell róla, bizonyára valamiképpen más, mint az eddigiek. A bevezető: fekete-fehér képek a „régi” Szekszárdról. Feszengünk, nem erre számítottunk. De Babits valaha ezeken az utcákon járt-kelt, és már halljuk is a szűkebb pátriára találóan alkalmazott sorait: „Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett, / fény nélkül és magadban kushadó / a sors árja félúton elejtett / s állsz mozdulatlan, mint a lusta tó” (Szimbólumok). Majd hirtelen éles kontrasztként a mi Szekszár- dunk, ragyogó színekben, csupán egy felirat választja el a sötétebb múlttól. Ám ez a kétszavas filmcím: Színe, virága maga is esztétikai akrobatamutatvány. Szentségtörés nélkül hántja le a két szóról a nemzedékeken át hozzátapadó Mohácsot, gyászt idéző képzeteket. „Lírai dokumentumfilm” — milyen találó ez alkalommal a precíz műfaji meghatározás! Verssorok: Szekszárd utcái, terei, házai. Középületek, kertes családi otthonok, panelházak, lakótelepek, műemlékek. Köztük fiatalok, öregek, gyerekek. Emberek: a város tulajdonosai. És visszatérő refrénként: virágok, virágok, színpompás virágágyások, virágos bér- házablakok. Naponta látjuk, mégis, mintha most nyílna fel szemünk. Nem csalás ez, hanem a művészet varázslata. Szinte várjuk is, hogy megtörik és magasba mered a figyelmeztető mutatóujj: „de!”. Nincs „de”. Továbbra sem riasztanak letarolt virágágyak, omló vakolatok, felrúgott kukák zöld gyepre okádott tartalma és hasonlók. Inkább a piac kedvesen anakronisztikus nyüzsgését látjuk. Virág, virág és virág a paradicsom- és barackhalmok között, szinte hallani a mosolygós unszolást: „Vigyön virágot is kedvesöm!” és valóban a virág virít a bevásárlókosarakban, szatyrokban. 18 perc idill tehát Katona Gyula filmje? Nem. Valóságos valóság, nincs egyetlen megrendezett jelenete sem. És „nem is történik benne semmi” — annál inkább a nézők fejében. A képsorok gondolatsorokat teremtenek. Lehet szidni a várost, kaszárnyának, börtönnek látni házait. Ám ezzel nem köny- nyítjük meg saját dolgunkat. Ha akarjuk mindazt, amit munkalehetőségben, kultúrában, életmódban az urbanizáció jelent, itt élnünk, halnunk kell. És lehet is, mondja Katona Gyula filmje. Csak helyet kell adni mindannak (érzésnek és gondolatnak), amit a virággal az emberiség valaha is kifejezett. Most már tisztázhatjuk: ezúttal sem művészi, vagy technikai fogyatékosságok takargatását célozza az „amatőr” jelző. Azt fejezi ki, hogy az alkotó szabad idejében, saját pénzén vett anyagra, megrendelés és díjazás nélkül, egyszóval: „szerelemből” dolgozik. De — és ebben már nem különbözik a profiktól — mások számára is, hogy látván lássanak. Mikor és hol? A vetíthető kép viszonylag kis méretei behatárolják a lehetőségeket. Ezenkívül a színes amatőr film egyedi darab (egyelőre' sokszorosíthatatlan, egyetlen sérülés jóvátehetetlen kárt okoz. Kisebb közösségek, klubok számára mégis adott a lehetőség, hogy a .megyei művelődési központon keresztül meghívják a filmet és alkotóját egy-egy estére. Tegyék meg, gazdagabbakká lesznek. CSONTOS KAROLY Jövő héten Az egér és a , macska című francia bűnügyi filmről írunk jegyzetet Rádió W Átdolgozás és hangjáték Kiállítás A megye amatör képzőművészei Vasárnap este bizonyára sokan hallgatták a Kossuthon Graham Greene egyik regényének „rádióra alkalmazását”, ami másként fogalmazva átdolgozást jelent. Nemcsak ez az egyetlen példa az oka annak, hogy a témát szóba hozzuk. A világirodalom klasszikusai és olyan jó írók is, mint Greene az irodalmi alkotások tömegével szolgáltak, melyek más műfajok művelői részére is hasznosít" hatók. Dosztojevszkij például se film-, se színműírással nem foglalkozott, a Bűn és bűnhődésből mégis lett mindkettő, sőt úgy rémlik rádió- sított változat is. Szó sincs arról, mintha ez „baj” lenne. De soha, semmilyen átdolgozás, „alkalmazás” nem adta és nem adhatta vissza az eredeti mű egészét, minden szépségét, finomságát. Igazi haszna akkor van, ha kedvgerjesztőül szolgál, vagyis megnézés, meghallgatás után az eredeti művel való megismerkedésre serkent. Ami természetesen mit se von le a rádión végbemenő öncsalás kivitelezési nehézségeiből, és ha ez sikeres, az eredményeiből sem. A rádiós műfajnak épp az a sajátsága (és csodája), hogy pusztán a fülünk segítségével vizuális , élményhez jutunk. A párbeszédek pergősége, néhány hangkulissza (ajtócsapódás, pohárcsendülés, vonatzakatolás) láthatóvá teszi azt, ami valójában csak hallható. Mégis, az „igazi” rádiós műfaj nem az átdolgozás, hanem az eleve a hallgató számára írt hangjáték. Nem vagyunk biztosak abban, hogy ez a nagy hagyományú műfaj az utóbbi időben kellő súllyal szerepelt a Magyar Rádió műsoraiban. A súlyt nem az időtartam jelzi. 35—40 perc több tartalmat, élményt nyújthat, mint 65—70. (Nem beszélve a folytatásokról, melyeket egyszerűen képtelenség megmenteni a töredezettségtől.) Valószínűleg ez a felismerés vezethette a Rádió elnökségét arra, hogy a rövid, 40 perces hangjátékok számát igyekszik szaporítani. Belátható időn belül módunk lesz olvasóinkat egy riport erejéig elvezetni a rádió műhelyébe és megismertetni a hangjátékkészítés „műhelytitkaival.” O. I. A művelődési központ kiállítóterme, Szekszárdon, vasárnaptól a megye amatőr képzőművészeinek ad teret a bemutatkozásra. A meghívók, plakátok szerint a „Tolna megyei amatőr képzőművészeti stúdió” kiállítását láthatjuk két hétig, a valóság azonban nem egészen így van. A stúdió tagjai közül — tízen voltak — mindössze öten küldtek be valamilyen alkotást. Ez azt is jelenti, hogy a többi öt egyáltalán nem pályázta meg a továbbiakban, újabb egy esztendőre, a stúdiótagságot. Köztük olyan amatőrök, akik alapítótagok voltak ... Hogy mi ennek az oka, azt nem érdemes éppen most, a kiállítás alkalmával kutatnunk, annál is inkább, mert vannak más, említésre ugyancsak érdemes jelenségek is. A kiállításra 193 művet küldött be harmincegy alkotó. A zsűri 18 amatőr képzőművész ötvennyolc munkáját választotta ki bemutatásra. A kiállítók közül legtöbben Szekszárdon és Dombóváron élnek, de akad tolnai, bajai, paksi, bátaszéki, tamási is közöttük. Nagyon sok a teljesen ismeretlen név: olyan amatőrök jelentkeztek az idén, akiktől korábban még semmit sem láttunk, sőt, a kiállítás rendezői előtt is teljes az „inkognitójuk”. Közülük kerültek ki azok is, akiket beküldött műveik alapján most felvettek a stúdióba, vagy jogosultak lettek rá, hogy a stúdió minden rendezvényét látogassák — egyelőre még úgy, hogy nem tagjai. A beküldött művek színvonala rendkívül egyenetlen. „Erőre kaptak”, a jószándékú giccsfestők, ezúttal nem a fiatal korosztályból, hanem nyugdíjon túlról jelentkezve. A beküldött és kiválogatott műveket összevetve nem tűnik egyértelműnek a zsűri szándéka. Azok között a munkák között, amelyek nem kerültek falra, akad jó néhány ami szándékában és megvalósításában is közelebb áll a művészihez, mint némelyik munka, ami kiállítási teret kapott. Nem akarták elvenni a kedvét néhány idősebb amatőrnek? A fiatalabbaknak nevelőszándékból állítottak magasabb mércét? Nem tudni. De mivel nem zártkörű, szakköri bemutatkozásról van szó, a fenti meggondolás nem helyénvaló. Műalkotást sosem a szerző életkora, helyzete minősít, és mégcsak az sem, hogy amatőr vagy hivatásos az alkotó. Csakis a művészi megvalósítás színvonala. Talán éppen emiatt választotta a zsűri a kompromisszumot... ? V. F. É. Színházi esték A szecsuáni jólélek Brechttel kezdtük az évadot, jó darabbal, jó előadással. A szecsuáni jólélek az egyik legjobb Brecht-mű, hiányzik belőle a Brechtnél nem ritkább didaktikus elem, mely gyakran megakasztja darabjai menetét, derű és líra járja át, s a bölcsesség szelíd iróniája. A szeretet és jóság költeménye A szecsuáni jólélek, s Brecht azt kérdezi benne, mikor is jó valójában az ember, s nem vezet-e zsákutcába a fenntartás nélküli szánalom. Sen Te, a jóságos utcalány, az egyetlen igaz lélek Szecsuánban, mikor észreveszi, hogy folyton visszaélnek jóságával, kénytelen a szigorú nagybácsi szerepét eljátszani, hogy valamiképp ellensúlyozza saját önzetlenségét, mert megérti, hogy a jóság, az örökös ellágyulás és adakozás senkinek nem hoz jót. Munkára fogja hát korábbi eltartottjait, s midőn leleplezi magát a három isten előtt, egyszerre jelenik meg előttünk a jóság kettős természete, a szeretet és a következetességgel párosuló hűség. Mindez játék, példázat, parabola, amit végül maga Brecht sem old fel, s Vang, a vízárus végül a szerző nevében figyelmeztet, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia a feleletet. A darab tulajdonképpen egy szerepre épül, Sen Te, az egyetlen szecsuáni jólélek története a példa, a többi alakra kevés ügyet vetett Brecht, de kidolgozatlanságuk épp arra jó, hogy (sok) szeretettel és együttérzéssel megformált főhőse minél több fényt kapjon. Sen Te története így lesz példázattá, s a nézőnek arra kell válaszolnia, hogy mit érez magáénak, s hol kell elfordulnia Sen Te hiábavaló jóságától. A kaposvári színház előadása kitűnő. Aser Tamás rendező a játékos elemet emeli ki a darabból, s így válik igazi parabolává, mese és valóság, játék és tanulság fonódik egybe benne. Az évadkezdet szokásos bizonytalanságának nyoma sincs az előadásban, s a jelek szerint a kaposváriak a többszöri személycserék ellenére is kitűnő színházat tudnak csinálni. Igaz, hogy Pogány Judit, akin a darab sikere nyugszik, ezúttal már mint vendég lép fel, s játékos kedve, drámai ereje az előadás maradandó élménye. Lukáts Andor neve kívánkozik utána, s a népes szereplőgárdából említsük meg Dánffy Sándort, Rajhona Adámot és Csákányi Esztert. Jó évadkezdés volt, s reméljük, a folytatás is méltó lesz hozzá. CS. L. TV-NAPLÓ A halottlátó Tulajdonképpen csak azon csodálkozom, hogy egy félművelt putnoki asszony átlátszó és gyermekded ügyeskedése izgalomba tud hozni egy országot, írókat, tudósokat késztet nyilatkozatra, sőt a Pénzügyminisztérium is kénytelen foglalkozni a putnoki üggyel, s a jogalkotók törhetik a fejüket, hogy az átlátszó csalás adóügyi következményeit hogyan fogalmazzák meg. Már hosszú hónapok óta suttognak a putnoki látnokról, aki köré a hiedelem valóságos legendakört szőtt, épp ideje volt hát, hogy a tv jóvoltából az ország elé kerüljön, s szóbeszéd és pletyka helyett beszéljenek a tények. Egy kicsit távolabbról kezdem. János-Pál pápa halála Olaszországban ért, s így láthattam azt a mély megdöbbenést, amit kiváltott az emberekből. Az újságok részletesen beszámoltak minden mozzanatról, s vezető teológusokat szólaltattak meg, arról faggatva őket, hogyan tudják összeegyeztetni a tragikus tényt az isteni szándékkal. A teológusok — pedig nyilván értik a dolgukat — zavart válaszokat adtak, s legtöbbször csak annyit tudtak mondani, hogy olyan misztériummal állunk szemben, amit ember nem tud megfejteni. És akkor itt van egy félművelt putnoki asszony, aki a magyar nyelvet is suk-sük „tájszólásban” beszéli (tudhassuk, láthassuk), s azt mondja, közvetlen kapcsolatban van a halottakkal, beszélget velük, ismeri titkukat! Messze földről zarándokolnak hozzá, ő pedig a szemérem legkisebb jele nélkül darálja pimasz közhelyeit: a halott jól (!) van, köszöni a virágokat, s azt kéri, az itt maradottak vigyázzanak magukra. Néha megpróbál ugyan távolabbi vizekre evezni, s ha véletlenül talál, mint Karinthynál az a bizonyos őrmester, nyugodtan felkiálthat: Így lövök én! De mint a Karinthy-tréfában, csak minden tizedik lövés sikerül. Például ezt mondja: Hozzátartozóját hátba szúrták. A kliens élénken tiltakozik, mire szavai félfordulatot tesznek: Ügy értem, megszúrták. A kliens újra csak tiltakozik, de a látnok nem hagyja magát: Szóval azt mondom, hogy injekciót kapott. Hát kérem szépen, ez olyan primitív dolog, hogy itt csak a putnoki látogatók hite segíthet, s legtöbbször segít is. Bólogatnak a közhelyekre, s megilletődöttségük és hiszékenységük, fölött diadalt ül a félművelt szélhámos. Ha ez a putnoki nő csak egy kicsit is jártas lenne a teológiában, vagy olvasott volna valamit az okkultizmusról, hatásosabb blöffökkel is szolgálhatna, beszélhetne szellemről, lélekről, asztráltestekről, de épp tudatlansága következtében kénytelen megmaradni a leg- együgyübb közhelyeknél, a legközönségesebb frázisoknál. És mégis hat, vagy talán éppen ezért? Világszerte megnőtt az érdeklődés a „titkos tudományok” iránt, Nyugaton sok követője van a keleti vallásoknak, misztikus gyakorlatoknak, s úgy tudom, nálunk is több helyen elszaporodtak á szekták. Ez azt mutatja, hogy van spirituális érdeklődés az emberekben, éppen azért, mert hiányzik a tudományos megalapozottságuk. A putnoki nő ezt használja ki, sőt a filmet követő vitában valaki azt is mondta, hogy bizonyos „szükségletet elégít ki”. Lehet, de olyan bárgyú és primitív fokon, ami akkor is ártalmas, ha néhány embernek megnyugvást jelent. Sok mindenben lehet hinni, s ezek szerint nincs olyan sötét csalás, aminek egyesek ne ülnének fel. A film kitűnő, Moldován Domokos legfőbb erénye, hogy nem magyaráz, hagyja, hogy a tények beszéljenek helyette, de úgy, hogy mindenki értsen belőlük. Néhány képsora félelmetes, mint az, amikor az öreg szüle keservesen kotorász a táskájában, a tudós nő pedig könyörtelen pimaszsággal várja, hogy leguberálja a tiszteletdíjat. S a zárójelenet, amikor ül csalással szerzett autójában s összevont szemöldökkel figyeli a bizonytalan messzeséget. Mit is rejt a kétes távol? Mi is szeretnénk tudni. CSÄNYILÁSZLÓ Jubileumi műsor Nem is tudom, hogyan is lehet pontosan minősíteni a pécsi stúdió műsorának esetét. A műsorújságot lapozva tűnt fel, hogy a Jelenkor húszéves születésnapját ünneplő műsor „párhuzamosa” éppen egy krimi, a Derrick- sorozat legújabb filmje. Az ilyen konkürrencia egyetlen műsornak sem kívánatos, főleg nem egy irodalmi összeállításnak. Aztán megnéztem a „Jubileumot”, és az az érzésem támadt, hogy tulajdonképpen szerencséje a pécsieknek, amiért feltehetőleg kevés nézője volt műsoruknak. Így legalább kevesebben állapíthatták meg, hogy a pécsiek szokásos színvonaluk alá kerültek ezzel a megemlékezéssel. Vajon mi volt az oka a „Jubileum” gyengeségének? A vontatott, unalmas, széteső műsorban látnivalóan feszengtek az írók, kínlódtak a színészek. Maga az alapötlet nem rossz — ha újnak éppen nem is mondható —, jöjjenek össze mindazok, akiknek valami közük volt vagy van a Jelenkorhoz, egyikük-másikuk szólaljon meg, és valamennyiőjüktől halljunk-lássunk valamit a lapban megjelent művek közül. De hogyan valósították meg a műsor készítői az ötletet? A pécsi stúdió valamiféle osztályteremmé alakult, ahol a táblát helyettesítő, kinagyított Jelenkor-címlap előtt ül a tanárbácsi-modorú szerkesztő-műsorvezető, aki a katedrán ül akkor is, amikor kijönnek a felelők — a szereplők —, székéből figyeli produkciójukat, amit valahol a katedra mellett mutatnak be ... A műsor szerkezete is hasonló egy iskolai dolgozatéhoz. Két megzenésített vers keretében következtek sorra az alkotók és az idézetek. A teljességre törekvő szándék következtében még olyasmire is sor került, amire a I Magyar Televízió történetében — emlékezetem szerint ősidők óta sem: Takács Gyulát Becehegyen látogatták meg — mondja a műsorvezető. Vajon miért? Film helyett ugyanis egy fényképet és egy hangfelvételt hoztak tőle, így percekig bámulhattuk a költő fotográfiáját és egy magnetofon forgó orsóit... Felvillant Szederkényi Ervin, Pál József, Csorba Győző, Kende Sándor, Pákolitz István, Arató Károly, Bárdosi Németh János, László Lajos. Galambosi László, Hallama Erzsébet, Bertók László és Tüskés Tibor is egy pár percre. Talán ez a névsor adja meg a műsor sikertelenségének fő okát. A névsor hosszúsága. Ugyanis a Jubileum műsorideje mindössze ötven perc volt. A közmondás igaz: aki sokat markol, az keveset fog. Főleg, ha a markolás technikájában is járatlan. VIRÁG F. É.
