Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-05 / 209. szám
a Képújság 1978. szeptember 5. Moziban Döbbenetes film Carlo Liz- zani: San Babila egy napja című alkotása. A nagy hatású képsorok, a szuggesztív befejezés valamit megmutat, éreztet a „félelem társadalmának” napi valóságából. De mégsem őszinte alkotás. A mai olasz valóság eseményei az újságokban naponta olvasható politikai terrorcselekmények sokkal vadabb dolgokat produkálnak. Azokhoz képest a filmben ábrázolt neofasiszta kölykök amatőrök, akiknek arcára kiül a félelem a rendőrök láttára. Nem hiszem, hogy azok, akik a közelmúltban negyven másodperc alatt megölték Moro testőreit, majd őt magát elrabolták, később szintén megölték. különösképpen félnének a rendőrségtől. „...Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy felhívjam a figyelmet a jelenre, mégha kissé sematikus, kiáltványízű művekben is” — nyilatkozta a film rendezője a bemutató után. Ha felhívásnak szánta, akkor a film bemutatója késett tíz évet. Nem a magyar, az olaszországi bemutató. Az általa ábrázolt újfasiszta milliomoscsemeték, délről feljött lumpenproletárok garázdálkodása talán ma is jellemző az olasz viszonyokra. De ezek a San Babila téri fiatalok, gyenge közkatonák a politikát irányítani akaró nagyNem túl régen ezeken a hasábokon arról esett szó az egyik rövid írásban, hogy szegényes a hazai tudományos-fantasztikus irodalom, illetve könyvkiadás. Nos, ami Kir Bulicsovnak „Az utolsó háború” című regényét illeti, melyet a Kossuth immár másodízben jelentetett meg, fantáziában igazán nincs hiány. Szűkebb színhely a Szege- zsa űrhajó, távolabbi és tá- gabb a világűr, annak is a galaktikánkon túl elterülő része. Mindössze 2070-ben vagyunk, tehát a szerző optimizmusa kétségtelen. Részben mert feltételezi, hogy az kutyák kezében. Erre pedig csak halvány utalást talál- lunk a filmben. Viszont az egyik fiatal kávéházi szónoklatában a „kiválasztottak társadalmáról”, a fasizmus régi demagógiájának újrafogalmazását halljuk. A film szerepeit amatőrökkel játszatta el a rendező. Telitalálat volt a választás, mert kiforrott, átélt és átéreztető alakításokat láthattunk. Az amatőr fiatalok mesteri játéka, az operatőr Piergiorgo Pozzi nagyszerű képsorai, a zeneszerző Ennio Morricone. űrhajózás fejlődése egy rövid század alatt ugyanolyan sebességgel megy végbe, mint más jellegű technikánk felfelé ívelése az utolsó században. Részben azért is, mert az utolsó háború színhelyét, melyet ember vív, messze a naprendszeren kívülre helyezi, amiben ugyancsak jó lenne bízni. Kilencvenhárom fényévni távolságra folyó harcokkal nem nehéz kiegyezni. A Galaktikai Központ atomcsapásról szerez tudomást egy Kék nevű bolygón. Odaküldenek egy űrhajót, halálból visszahozó készülékkel felszerelve (ilyen is van hol vad, hol érzékien szép, de mindig a cselekményt szolgáló dallamai mind azt szolgálták. hogy a San Babila napja című film igazán kiemelkedő alkotás legyen. Hogy a film szereplői mégis amatőrök maradtak a valósághoz képest, hogy az alkotás csak halvány, megkésett figyelmeztetés lett, pedig lehetett volna harsány megállító plakát is, az a két forgatókönyvíró Ugo Pirro és Minő Giarda, valamint a rendező, Carlo Lizzani hibája. TAMÁSI JÁNOS már!), hogy tegyenek rendet. Eleinte minden sikerül, de aztán a megmaradt bolygólakók háborúba kezdenek — nagyjából a Földünkön jelenleg rendelkezésre álló technikai és szellemi fokon. A könyvnek nem a cselekménye, hanem ez a gyilkosán szatíra az értéke, mellyel egy évszázad távolából visszanézve mostani állapotainkat állítja pellengérre. Egyáltalán nem jogtalanul, ennek igazolására elég ha bárki visszaidézi gondolatban akár egy hét újsághíreit, tv- vagy rádióadásait. melyek földgolyónk életének „apróságaival” foglalkoznak. O. I. Rádió Ki volt...? Barátaim, ismerőseim előtt nem titok, hogy felettébb a mában élő ember létemre nagyon szeretem a történelmet. Nem a ködös, netán nacionalista színezetű romantikát, hanem a lehetőség szerint felderíthető tényeket. Éppen ezért örülük, amikor kiderül, hogy ezzel a hajlandóságommal cseppet sem állok egyedül. Legutóbb az elmúlt csütörtökön hangzott el a Kos- suth-rádió hullámhosszán a „Ki volt...?” sorozatnak egy újabb érdekes darabja, ezúttal arra adva választ, hogy ki volt Bethlen Gábor. A legközelebbről érintett helyről, Erdélyből érkezett a kérdés, ahol mindig is erős volt a történelmi tudat és éppen ezért szükségszerű a tárgyilagos felvilágosítás iránti igény. Noha a neve se hangzott el a félórás adás során, a tények Móricz Zsigmondot igazolták. A „Tündérkert”, „A nagy fejedelem” és „A nap árnyéka”; irodalmunk talán legszebb történelmi regénytrilógiája jóvoltából Bethlen Gábor — sok százezred magammal — már évtizedek óta személyes ismerősöm. Kora és történelmünk egyik legnagyobb politikusa volt, szinte mindenhez értő ember. Hadvezér, diplomata, közgazdász, várostervező és gyönyörű magyar nyelven író, kitűnő stiliszta. Emellett a vallási türelméről nem éppen nevezetes korban, hithű kálvinista létére, minden felekezetet kímélő uralkodó. Erdélyország — melyből rövid hat év leforgása alatt igazából ő teremtett „Tündérkertet” — akkor is sok nemzetiség lakta terület volt, Bethlen pedig magyarnak, székelynek szásznak és románnak senkivel különbséget nem tevő ura. Az európai nagy államokban, például Franciaországban ekkoriban már teljessé váló abszolutizmus merőben sajátos előfutára, aki a saját valóban abszolút hatalmát úgv teremtette meg, hogy kereskedelmi eszközökkel (mert mellékesen kereskedőnek is kiváló volt) szilárd anyagi bázist alapozott meg — egyebek közt később Bécs kapujáig is elvezető győztes hadjáratai számára. A rádiónak ebben a sorozatban végzett történelmi ismeretterjesztő munkája már régtől kitűnő, most is az volt. (ordas) Következő heti film jegyzetünket a Felkavart víz című amerikai bűnügyi filmről írjuk Az utolsó háború Tv-jegyzet Nürnberg A véletlen úgy hozta, hogy Szálasi most megjelent naplójának két fejezete között néztem végig a Memento — Nürnberg 1946 című tévéjátékot, s így a Szálasi- följegyzések szinte történeti előzményül szolgálták a film eseményeihez. A Szálasi-napló hallatlanul izgalmas, még" akkor is, ha csak egy őrült kórképét látjuk benne. A hatalomvágy megszállottja a magyar történelem mélypontján célhoz ér, s mögötte ott komorlik Európa örök szégyene, Hitler és sötét bandája. Szálasi természetesen csak eszköz kezükben, illetve sokáig még az sem, mert Hitler nagyobb sémákban gondolkozott, tehát nem egyes személyek érdekelték, hanem az, hogy miként tudja teljesen meghódoltatni az országot. A PV (Szálasi így rövidíti magát a naplóban; pártvezető), végzetes butaságában és a hatalom megkaparintásáért érzett alvilági sóvárgásában azt se veszi észre, hogy szánalmas figura azok kezében, akiket tulajdonképpen nem is érdekel személye, mert még ők sem ülnek fel őrült eszméinek, Szálasit csak a hatalom érdekli, amelyért képes a pusztulásba taszítani egy országot. Szálasi természetesen csak mellékalakja a nagy európai drámának, amit a „nürnbergi huszonkettő” pere jelképezett, s amit most eredeti dokumentumok alapján Rolf Schneider írt meg. Valóban mementó ez a film. s az emberiség akkor nézhet igazán nyugodtan a jövő elé, ha mindenki megszívleli tanulságait. Hasznos is, szükséges is, hogy újra meg újra felidézzük ezt a szörnyű korszakot, s azokat a mozgató rúgókat, amelyek az eseményeket kiváltották. Ha ebből a szempontból nézzük Rolf Schneider szándékát, csak elismeréssel szólhatunk róla, de ami erénye, egyben gyengéje is; a dokumentumok egymás mellé állítva, a megdöbbentő tények ellenére is, csak ismeretterjesztést jelentenek. Ebből a tévéjátékból hiányzik a drámai kötőanyag, a vádlottak sorra felállnak, hazudoznak, aztán fejükre olvassák bűnösségüket. A játék folyton megáll, kisebb, nagyobb jelenetek sorozata csak, s bár kétségtelen, hogy a tények önmagukban is tudnak hatni, de azért a drá- mévé sűrített tényeknek saját vonzáskörük van. Ha ez hiányzik, marad a szöveg, melynek történelemidéző szándéka föltétlenül dicséretes, de önmagában nem dráma. Burton C. Andrus ezredes, a háborús főbűnösök nürnbergi perének.börtönparancsnoka megírta emlékiratait, ami néhány éve magyarul is megjelent. (Kossuth Kiadó, Népszerű történelem.) A tévéjáték közben folyton ez járt eszünkben, ugyanis ez az írói képességekkel nem dicsekedhető katona kitűnő könyvet írt, ami hangulatában is felidézi a nagy pert. Azt mondja el, amit látott és átélt, anélkül persze, hogy egész pontosan tudta is volna, hogy milyen iszonyú tragédia főszereplőinek őrizetét bízták rá, de jelenlétével hitelesíti az eseményeket, s könyve ezért fontos dokumentuma a nürnbergi pernek. A Mementóból ez a személyes közeg hiányzik, s ezért marad meg az események elbeszélésének szintjén. A drámai helyzetekre egyébként oly érzékeny Haj- dufy Miklós is érthetetlenül megakasztotta a cselekményt, az esküformula gépies elismétlése például egyenesen zavart, de az egészet sem tudta egységbe szőni, s a részletek csak önmagukban hatottak. A színészekről kevés jót lehet mondani. Kállai Ferenc Göringje mesteri munka, a többiek azonban legtöbbször csak szöveget mondtak. A Mementó, mint tévéjáték, nem tartozik a sikeres alkotások közé. Azonban mint a történeti tények meg- idézése, főleg azok számára, akik felületesen ismerik és ítélik meg azt a kort, föltétlenül hasznos. CSANY1 L. Koppenhága szárazon és vízen 2. Egy olyan országban, amelynek legmagasabb hegye valamivel alacsonyabb, mint a szekszárdi Kálváriadomb, bajos áttekintést nyerni egy akkora városról, mint Koppenhága. Az 5 millió dán közül 4 millió városi lakos, ezekből kereken 1 millió 800 ezer Nagy-Koppenhága polgára. Koppenhága méretei csak a városháza tornyából érzékelhetők. A városháztér a főváros szíve. A városháza monumentális, nagyon szép, eklektikus stílusú épület, ahol nem kevesebb, mint 6 polgármester székel és közülük egyik se „fő”. Sarkánál a mindenki által ismert Andersen szobra bámul kissé csodálkozva a Tussaud viaszmúzeumra, melynek „kincsei" közé Winston Churhill élethű arcmása éppúgy hozzá tartozik, mint King-Kong-é, Dra- kuláé és De Gaulle tábornoké. A turisták ide is bemennek, pedig nem ide érdemes bemenni. Veszélyes dolog úgy járni idegenben, hogy az ember az egyik múzeumból a másikba lohol, a végén pedig nem őriz meg az élmények tömegéből semmit sem. Túltölte- kezik. Koppenhága, a levegős, parkokkal, csatornákkal, terekkel, szökőkutakkal, műemlékekkel és múzeumokkal szinte fantasztikus gazdagon ellátott dán főváros, a szó legszorosabb értelmében „minden igényt kielégít”. Csak a magunk igényeit kell szelektálni, hiszen egyetlen főváros lényege se mérhető múzeumokkal. Boltokat, embereket, közlekedést, vendéglőket, ha lehet magánlakásokat is kell ismerni ahhoz, hogy az embernek legalább valamelyes képe legyen egy távoli ország központjáról. Egy kis történelem következik. Pontosan 1178 évvel ezelőtt egy cseppet sem papos kinézésű püspöknek, Absolonnak eszébe jutott várkastélyt építeni a jelentéktelen Stolho- men halászfaluban. A püspök szobra ma a város egyik legszebb helyén egy halaskofa szobrára néz, és ebben van valami jellemző. A hal, a tenger és a város szerencsés fekvése teremtette meg Koppenhága (dánul „Kjőben- hávn”) máig tartó gazdagságát. A dánok meglepően büszkék arra, hogy az „Öreg Og" és a kissé furcsa nevű „Kékfogú Harald” király óta ugyanaz a dinasztia uralkodik náluk, melynek jelenlegi képviselője — II. Margit királynő — immár jórészt csak uralkodik, de alig kormányoz Lényegesen kisebb területen mint elei, akik a mai Svédország, Norvégia, részben Anglia urai voltak. A fél- magyarországnyi Dánia a történelem során birodalom volt, a büszke vikingek pedig múzeumban ma is látható, valószerűtlen méretű hajóikkal el-el jártak rabolni — Szicíliáig. Nincs mit egymás szemére vetnünk. Ekkoriban magyar „lovastúrák” is zajlottak, a Pireneusokon túlra. A mai Koppenhága csatornákkal szabdalt, sugárutak- kal szeletelt gyönyörű világváros. Egy dán ismerősöm szerint: „Olyan város, amelyikben dánok is laknak." Tény, hogy az utcákon japánok nyüzsögnek, indus asszonyok közlekednek száriban, az éttermek és bisztrók igen jelentős részének tulajdonosa kínai, a vendégmunkások pedig Jugoszláviából. Pakisztánból és Indiából jöttek. Ugyanakkor a gazdag Dániában 170 ezer munkanélküli van. Ez tömören fogalmazva úev értendő, hogv olcsóbb és kifizetődőbb munkanélküli segélyből élni, semmint elvégezni olyan „piszkos" munkát, amire a külföldi úgyis kapható. Néhány adat. helyi forrásokból: „Az egy főre jutó nemzeti jövedelem szerint Dánia — Svájc, az USA, Svédország és az NSZK után a világ ötödik leggazdagabb országa.” „A nyugdíjkorhatár 67 év. Ezután az ún. „népnyügdíj” a milliomosnak éppúgy jár, mint az alkalmazottnak.” Itt a magyar ész egy kissé megáll. A dán háztartások nyolcvan százalékához autó, egy- hatod részükhöz nyaraló is tartozik. A családi költség- vetések 27 százalékát ételre és italra fordítják. „Az italozási szokások változtak. Korábban a dánok nem voltak borivók, de az utóbbi évtizedben a borfogyasztás megháromszorozódott, a sörfogyasztás 75 százalékkal emelkedett. Ami asszonyokat és csecsemőket is beleértve, évi és fejenkénti 314 üveg sört jelent.” A statisztikai adatokat látó szemmel bárki utcán járva is érzékelheti. A hatsávos utakon (plusz 1—1 sáv a kerékpárosoknak) autók özöne száguld. És betartja a közlekedési szabályokat. Este nyolc után az utcákon feltűnnek a részegek, még magyar szemmel is meglepő tömegben és jámborsággal. A múzeumokat természetesen látogatják a külföldiek is. de ezeket nem elsősorban az idegenek kedvéért tartják fenn. Múzeumi kultúrájuk* számomra abból a kilenc országból, melyet már bejártam, a legmagasabbnak tűnik. Lapunkban korábban cikkeztünk arról, hogy a múzeum akkor hat igazán, ha nem bámészkodási, hanem tartózkodási hely. A Thorvaldsen múzeum előcsarnokában gyerekeknek szárit pantomim előadás fogadja a látogatót. A gyerekek később majd kedvet kapnak az állandó látogatásra. A Glyptotekban a közThorvaldsen szobra a róla elnevezett múzeumban pont egy pqlmaház, szökő- kúttal, aranyhalas medencével, padokkal és beszélgető- asztalokkal. ' Múzeumokról pár szóban beszámolni kockázatos. Thorvaldsen, a dán szobrász- művészet „atyja” negyven évig dolgozott Rómában, hazatérése valóságos diadalünnepnek számított. Hosszú életének rengeteg alkotása elsősorban az antik művészet hatágát tükrözi. A Carl és Ottilia Jacobsen által 1882- ben alapított szobortár (Glyptotek) őrzi Róma után a legnagyobb császárportrégyűjteményt. A római portrészobrászat szinte fényképhűségű volt. A látogató a következő benyomásokkal nézi a történelemkönyvekből ismert uralkodókat: Caracalla dühös, Nerva kaján, Vespa- sianus a homlokát ráncolja, Augustus derűsen fölényes, Tiberius meglepően szelíd, Trajanus gőgös, Caligula vad, Vitellius tokás, Marcus Aurelius fáradt, Néró, ,,a véres költő” szelíd, jámbor ifjonc. Koppenhága megtekintésének másik útja a hajókirándulás. Nagyon jó, több nyelvű idegenvezetéssel be lehet járni a vízen a csatornákat, a kikötőt és a tenger felől megtekinteni a fővárost. Óriás hajók mellett motoroztunk el, és nem messze a híres „Sellő” szobrától egy gigantikus méretű ausztrál tengeralattjáró horgonyoz. Az egyetlen nem békés látvány a békés dánok országában. Dánia ugyanis NATO- tag, az ausztrálok „baráti" látogatásra jöttek. (Folytatjuk.) ORDAS IVÁN
