Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
io "Képújság 1978. szeptember 3. Jelenlévő múlt Kovács Sándor Ivan tanulmányai Kalotaszegi esküvő Farkas Ilona: Csak vasárnap ne lenne Joanna Wilinksa: Sírig tartó szerelem Körülbelül már félórája utaztak együtt. A fiú vizsgálta a szemközt ülő lányt, s ezt gondolta: „Talán mégis kedvemre való.” A lánynak karcsú lába volt, ezt a fiú természetesen szerette, meg az állán gödröcske — ez azonban nem tetszett neki. Sűrű haja megfelelt az ízlésének, de sápadt arcbőre nem illett a fiúnak a női eszményképekről alkotott fogalmához. Arcán néhány szeplő — ez jó, azt a nagy köves gyűrűt a mutatóujjáról azonban alighanem le kellene húznia. A leánynak duzzadt ajka volt — az ilyen mindig tetszett a fiúnak, de a szoknyája, amelynél rövidebbet elképzelni is alig lehet, igazán túlzás. Szemöldöke egyenes, ez rendben . lett volna, de az alakja kissé vézna — ezt pedig a fiú végképp nem szerette. S ha egészen őszintén beszélünk, ő egy barna bőrű leányt szeretett, aki nadrágot viselt, és jobb arcán anyajegy volt, de az kiadta útját, és ezért ment most ő az anyjához az ünnepekre. A szemben ülő lány észrevette, hogy ő figyelmesen nézi, és szintén szemügyre vette a fiút. * A fiúnak szabályos fehér fogai voltak, ez persze tetszett, meg pirospozsgás arca, ez azonban — a leány véleménye szerint — kissé közönségessé teszi az arckifejezést. A termete karcsú és magas, ez egészen megfelelt a leány ízlésének, viszont szűk vállú — ezt ő nem szerette. A szeme szomorú — az ilyet kedvelte, a szőkésfehér szempillákról azonban ugyanezt nem lehetett volna elmondani. A keze szép — ez nagyszerű, a vékony ajka azonban — nem tette számara vonzóvá. Az igazat megvallva pedig a leány egy sportember külsejű, gesztenyebarna fiatalembert szeretett, ez azonban megcsalta, és mást vett el a múlt héten. A leány éppen ezért utazott most a „Junior” üdülőbe, hogy szívének sebét begyógyítsa. — Egészen csinos! — összegezte véleményét gondolatban a fiú, és cigarettával kínálta a lányt. — Általában rokonszenves — állapította meg a lány, és szendvicseket vett elő a táskájából. A fiú ellátogatott hozzá a „Junior” üdülőbe, és táncoltak a jelmezbálon. A leány pedig meglátogatta őt az anyjánál, és jó étvággyal lakmároztak a nyúlpástétomból. Azután sokáig és boldogan éltek. A férfinak csak hébe-korba jutott eszébe, hogy azzali a nadrágos, anyajegyes teremtéssel minden másként volna. Az asszony pedig időnként visszaemlékezett arra a sportoló típusú, barna hajú fiatalemberre, akivel minden másként volna. Nem lehetetlen, hogy mindketten tévedtek. De az is lehet, hogy mégsem. (Gellért György fordítása) Már Kemény Zsigmond felfigyelt arra, hogy „némi elfogultság, némi előítélet támadt a XVII. század írói iránt, kiknek művei tartalmasság és még nyelv tekintetében is többnyire fölülmúlják a későbbi korok terményeit.” Ez az elfogultság és előítélet nemzedékeken át meghatározta a magyar régiséggel kapcsolatos ítéletet, mert pusztán történeti elemet látott benne, ami az irodalomtörténet folyamatosságát biztosítja, de a tények és adatok halmazában, amit a pozitivizmus lankadatlanul szaporított, nem tudta, nem is akarta felfedezni sem a jelenig ható érvényt, sem azt az esztétikai értéket, ami a magyar régiséget jellemzi, s ami kezdettől bekapcsolta Európa áramkörébe. Kovács Sándor Iván már korai tanulmányaiban is az élmény oldaláról közeledett a régi magyar irodalomhoz, Szepsi Csombor műveinek kritikai kiadása ezért hathatott re- velációként, tanulmányainak gyűjteménye, a Pannóniából Európába pedig nemcsak feltárta, hanem teljesen újra értékelte régi irodalmunk egyes fejezeteit, megmutatva egyben a lehetséges megközelítés módszerét. Uj könyve, a Jelenlévő múlt. egy lépéssel továbbmegy. A módszer, a kutatói szenvedély nem váltQzott, de nagyobb hangsúlyt kapott az összefoglalás szándéka, Kovács Sándor Iván ugyanis arra vállalkozott, amire előtte ilyen hőfokon és ilyen tudományos felkészültséggel senki: egységet teremteni régi és mai magyar irodaKubiel festőművész, egybehangzó vélemény szerint, reménytelenül középszerű ember volt. Tehetsége nem volt. Ahol nincs, ott ne keress. Mivel a művészetben kudarcot vallott, könyvelésre adta a fejét. De itt sem termett számára babér. Újabb selyén mint könyvtáros sem igazolta a hozzá fűzött reményeket, összekeverte a szerzők és az olvasók nevét. Kubiel eléggé sokáig kereste helyét az életben. Végül akkor találta meg, amikor egy bizonyos Ruczka úr azt ajánlotta, hogy lépjen- fel a cirkuszban. — Görkorcsolyán fog ka- rikázni — mondta. — Min? — tudakolta Kubiel. lom között, meghatározni azokat az érintkezési pontokat, amelyekből az egész magyar irodalomba utak indulnak. „Jelen és múlt, illetve különösképpen a jelen történeti beágyazottsága, s a múlt jelenértékűsége foglalkoztat” — vallja új könyvéről, s az olyan tanulmányok, mint a József Attila és a régi magyar irodalom (örvendetes, hogy itt újra megjelent), a Vas István Rákóczi-motívumai, vagy a Gaál Gábor Szepsi Csombor kiadásáról szóló esszé szép bizonyítéka annak, hogy miként látja együtt és egységben irodalmunkat. Nem is tudjuk, mit csodáljunk jobban ezekben az esszékben, a megértés és szeretet iker-örömét, a megfogalmazás biztonságát, vagy a tudós fölkészültségét-e, mely tévedhetetlenül ítél, akár Nagy Rajosról van szó, Sütő András Kálvin-drámá- járól, vagy éppen Illyés Gyula „tankönyvként forgatott műveiről.” Nincs terünk arra, hogy részletesen elemezzük a kötet 32 tanulmányát, ezért egyetlen esszét választok, mely sűrítve érzékelteti Kovács Sándor Iván módszerét s azt is példázza, milyen felfedező utakra vezeti kutató szenvedélye. A Balassi Bálint és az Óceánum föltétlenül a legjobb magyar — sőt európai — esszék közé tartozik, s detektívtörténet- izgalmának nem tud ellenállni az sem, aki kevésbé járatos régi irodalmunkban. Rendkívül érzékletesen ismerteti Balassi földrajzi és csillagászati tudását, s arra is kitér, hogy mlyen köny— Görkorcsolyán — ismételte Ruczka. — Még sohasem látott görkorcsolyát? — Láttam, de sohasem sejtettem, hogy az ilyesmin karikázni lehet. — Lehet, bizony lehet. Holnap elkezdjük. Kubiel első fellépése valóságos szenzáció volt. Asztalon kellett görkorcsolyáznia. Minden lépésnél lepottyant az asztalról, és orrát a fűrészporba fúrta. Aztán feltápászkodott, felkapaszkodott — és megint lehuppant. A közönség üvöltött az elragadtatástól. Számának vége felé Kubiel annyira kifulladt, hogy a cirkuszi alkalmazottak lábánál fogva vonszolták ki a porondról. vekből merítette vagy meríthette smereteit. Verssorok és tudós idézetek váltják egymást életrajzi adatokkal, majd fölbukkan a Szép magyar komédia prológusának „tudományos, tényszerű és mégis titokzatos” kitétele: „Cortes Ferdinandus, ki jeles versszerző volt.” Eckhardt, Balassi kiadója is tétován állt e szavak előtt, mert honnan is vehette, hogy Mexikó felfedezője „jeles versszerző” volt? „Próbáljuk meg kideríteni” — mondja Kovács Sándor Iván, s elindul a felettébb ingatag úton, mely végül a prágai Klecentina könyvtárába vezeti, ahol megtalálja López de Góma- ra életrajzát, s annak olasz kiadását, melyben nemcsak Ballasi forrását leli meg, hanem Cortes egyik versét is. A felfedezés egy lépéssel tovább is viszi, s most már tényként írhatja le: „Balassi akkor már valóban túllátott a morotvás pruzor- szági és a homokzátonyos flandriai partokon, el egészen Mexikóig, ahová nem a nagy tenger már az út, hanem a végtelen Óceánum.” Ez a tanulmány, a magyar esszé egyik vitathatatlan csúcsteljesítménye, sűrítve mutatja Kovács Sándor Iván tudományos és írói erényeit. Felkészültsége, mely egy percre sem hagyja cserben, olyan írói kvalitásokkal párosul, amelyek arra teszik képessé, hogy egy mellékmondatnyi utalásból világtörténeti tényeket olvasson bele a magyar irodalomba. Kubiel népszerűsége előadásról előadásra fokozódott. Nemsokára a műsor fénypontja lett. Ismeretség nélkül lehetetlenség volt jegyet szerezni a cirkuszba. A városban másról sem beszéltek, mint a tüneményes görkorcsolyázó bohócról. — Bámulatos komikus tehetsége van! Az arckifejezése pokoli — a lába pedig akár a tuskó. Falrengető! Óriási őstehetség! A bírálók világhírt jósoltak Kubielnek. A jóslatok azonban nem váltak be. Kubiel idővel megtanult görkorcsolyázni. Sajnos, ezt megint csak meglehetősen középszerűen csinálta. Jelenleg áruházban dolgozik. A sportáruosztályon. Átkozott új telep! Megeszi az embert a penész, így. múlik el az egész nap. Szakadatlanul esik. Hogyan üssem agyon az időt? Fulladok: a szobától, a tájtól, mindentől, ami itt tart. Még csak összevissza áll néhány ház, kívülről valamennyi vakolatlan. Egy-két látásból ismerős ember, de ránézésre egyik sem való barátnak. A nők meg....? Lenézik az emberről a ruhát, de a köszönést nem mindegyik fogadja. Aggaszt anyám nyöszörgése. Beteg szegény. Már agglegénynek számítok, de neki csak „kicsi fiam” vagyok, az is maradok. Ha valamitől, hát az ő elvesztésétől nagyon félek. Babonásan félek a gondolattól is, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Számolnom kellene vele, mert minél váratlanabbá ér, annál inkább lerobbant engem is. A tanyán boldogabb voltam. Ott egybe ment minden nap, semmi különbség nem volt. Egy lányról álmodoztam, az igazi nagy szerelemről. Már nem hiszek az igazi nagy szerelemben! A gyárban már az ugratással is felhagytak. Tavaly a kollégák összehoztak a presszóban egy lánnyal. Olyan huszonöt éves lehetett. Nem tudtunk beszélgetni. A kollégák megszöktek, a lány a rémlátomásairól mesélt, valami repülőtér mellett laktak. Éjjel-nappal mentek a fejében a repülők. Én meg a csibekeltetéssel traktáltam, de nem érdekelte. Értelmes képet akart vágni, látszott rajta, hogy férjhez akart menni, de a nevetése végül már vicsorításnak hatott. Nem is kísértem haza. Néhányszor telefonált a gyárba, végül a művezetőm rázta le. Fél évig rajtam röhögtek. Párszor a fejükhöz vágtam, hogy félig használt csajt kerestem, nem bolondot. Aztán egy húsz évvel öregebb nővel akartak összeboronálni, mondván, ez éppen olyan, amilyet keresek. Harminc éves fejjel vegyek el egy olyan asszonyt, aki az anyám lehetne? Kinézek vagy negyven évesnek, mondják, s a fennmaradó tíz év nem számít. Bolondnak tartanak. Vagy inkább bunkónak. Nagygon fáj, de mit tehetek? Mindenem megvan. Csak éppen családom nincs. Hamarosan kijön a kocsi. Minek? Itt rohad szét a garázsban. Már arra is gondoltam, ha anyám meghal, eladok mindent, veszek egy tanyát, és ott fogok gazdálkodni. Itthagyom a gyárat, és a munkával teljesen lefoglalom magam. A Zolit nagyon fogom sajnálni. Vele lehet beszélgetni. Ö beszélt rá, hogy végezzem el az általános iskolát. Nagyon röstelltem, hogy csak négy elemim van. Sokat beszélt nekem arról, hogy csak egyszer kell szégyellnem, ha rászánom magam, a jelentkezéskor. Egyszer szerelmes is voltam. Marit az iskolában ismertem meg. Soha ijem sikerült a közelébe férkőznöm. Egész esztendő alatt semmit nem tudtam meg róla. Az évzárót a közeli vendéglőben ünnepeltük meg. Ez alkalomból a négy nő is eljött velünk. Sikerült úgy intéznem, hogy egymás mellé kerüljünk. Kiderült, tőlünk még messzebb lakik. Szerencsére elment az utolsó busz is. így fel sem kellett ajánlanom a kíséretet, mert az útunk egyfelé vitt. Ahogy oldalról nézegettem a fáradt arcát, a konyak hatására egyre sűrűbben mosolygott. Egyre az járt a fejemben, milyen jó lenne ez a nő feleségnek. Tetszik nekem, egyszerűnek látszik, mindent megtennék érte. Kelle- nék-e neki? Zakatolt a kérdés egyre erősebb visszhangot keltve bennem. Az út elejét kevés beszéddel tettük meg. A tanárokról esett néhány szó, és egyik-másik férfi feleségéről, akiket ő ismert. Megfogtam a kezét. — Hagyd ezt. Másnak hittelek. Úgy látszik, mind egyformák vagytok. Férjem, gyerekeim vannak. Tőlük loptam el az időt, amit iskolába jártam. — Azt hittem, szabad vagy. Úgy viselkedtél, mint akinek nem jutott kukoricaföld. Gondoltam, jó lennél nekem. Anyám betegen fekszik otthon. Rajta kívül nekem senkim sincs. — Nem tudtam. Miért nem nősülsz meg? — Régen megtettem volna, de a hozzám való lányokat lefoglalták régen. Tanyán laktunk, ott meg a közelben sem volt lány. Ha lett volna is... ott a munkán járt az eszük. Csak vasárnap ne lenne! Anyám nagyon fullad. Szenvedésétől egyre gyengébb leszek. Milyen kicsi a keze. A két ökle sincs akkora, mint az egyik öklöm fele. Hogy bírt ezekkel a kezekkel annyit dolgozni? Felfoghatatlan. Milyen sápadt. Csak a halottak ilyen fehérek... Intés az őrzőkhöz Wfirtz Adám Ady-illusztrációja CSANYI LÁSZLÓ Anatol Potekowski: Az őstehetség Bcnyi László festménye
