Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-26 / 227. szám
a Képújság 1978. szeptember 26. Moziban Rádió Kossuth-könyvek Két órát a western oltárára Micsoda embereit vannak... A mozisiker egyik mércéje kétségkívül az, hogy hányán váltanak jegyet az előadásra, a pénztárak előtt milyen hosszú sorok állnak, esetleg a jegyüzérek milyen felárat kérnek egy-egy jegyért. Persze ez az alkotás értékével a legritkábban áll arányban. I'ilmtörténetileg jelentéktelen, értéktelen alkotások bemutatóját is kísérheti fergeteges siker — a példák sora végeláthatatlan — és ez fordítva is igaz. Nemegyszer vetítenek jelentős, világviszonylatban is elsők között álló alkotásokat kongó nézőtér előtt. Ez a veszély biztos nem fenyegette a Tolna megyei Moziüzemi Vállalatot, amikor a megye mozijaiban műsorra tűzték a Keoma című olasz westernfilmet. Sikeres film Enzo G. Castellari alkotása és ez nem is a főszereplő Franco Nero alakításának, vagy a film mély, elgondolkodtató és továbbgondolásra késztető mondanivalójának köszönhető. Ez utóbbit ugyanis még nyomaiban sem fedezhetjük fel a filmben. Keoma a szuperhős — aki a történetben éppen indián, de tulajdonképpen lehetne jó$g ságos seriff vagy magánnyomozó — afféle igazság bajnoka, aki mindent tud, amit a hozzá hasonló tucatnyi mozihőstől elvárhat a kedves néző. Mesterien lovagol, kiválóan tud célzás nélkül lőni, mindig találni és soha sem tölteni, képes egy szál pisztollyal sakkban tartani a vadnyugati kocsma összes törzsvendégét, puszta ököllel legyőzni három támadót, eredményesen küzdeni akár harminc—negyven támadóval szemben is’. Természetesen mindig ő győz, de a western szabályai szerint számtalanszor kerül olyan helyzetbe, amikor minden elveszettnek látszik, de ő — ez is csak természetes — akkor is kivágja magát. Felesleges lenne bármilyen hátsó gondolatot feltételezni a szerzőkről azért mert megalkották ezt a „felsőbbrendű embert”, aki jobb, erősebb és okosabb a film valamennyi szereplőjénél. Nem, ők nem akartak semmiféle gondolatot sugallni a nézőnek. A Keoma alkotói egyszerűen szórakoztatni akartak. Két órán keresztül feszült izgalomban tartani a film nézőit. És ezt sikerült is maradéktalanul megvalósítaniuk. Aki pedig mást vár a filmtől, mint amit a tucat-westernektől már megszoktük, az ne nézze meg a Keoma című filmet. TAMÁSI JÁNOS Színes francia—olasz bűnügyi film a Félelem a város felett. Főszerepben: Jean-Paul Belmondo. A rádió gondolatokat ébreszt, ami természetes, hiszen műsorát jórészt ezért szerkesztik. A gondolatok olykor furcsák. Az elmúlt szombaton például kiderült, hogy a Margit-híd átépítésekor, mely befejezéséhez közeledik, csak az nem lop, akinek nincs hozzá kedve. Tűnt el már kompresszor kéttucatnyi ká- belakna-fedlap, márványlapot pedig mondandója bizonyítására az éjjeliőrizet- lenül bóklászó riporter is magával vitt. Egy keserű szakember véleménye szerint gőzmozdonynak csak azért nem kelt lába (azaz kereke), mert ilyet a hídépítéskor nem használtak. Micsoda emberek vannak! — csóválja a fejét a hallgató és gondolattársít. Gondolataival nem kell messzire szállnia, csak ugyanazon műsor elejéig. Itt esett szó arról (hányadszor?), hogy a bútorok iránti igény, a tervezés és a gyártás enyhén szólva nincs szinkronban. Nem tegnapelőtt, hanem évtizedek óta. Ez irányba alighanem ugyancsak embereknek kellene, kellett volna tenni valamit, akiknek ez úgy látszik eszébe se jut... Micsoda emberek vannak! O. I. A kepzomiiweszeti világhét jegyében Néhány gondolat műemlékeink helyzetéről Néhány nap múlva véget ér a képzőművészeti világhét, de a megnyitó beszéd szavai még élénken élnek emlékezetünkben. S ha mégsem, hát a különböző rendezvények kapcsán nap mint nap találkozhatunk az ott elhangzott gondolatokkal, melyeknek sommázott lényege egyben az idei világhét legfőbb célját is jelzi: óvjuk az utcákon, tereken található, s a mindennapok rohanásában sokszor észre sem vett, méltatlanul mellőzött, vagy éppen pusztulni hagyott művészeti emlékeinket, mindannyiunk közös kincsét. Műemlékekben amúgy sem bővelkedő megyeszékhelyünkön, úgy érzem, különösen megszívlelendők ezek a gondolatok. Hogy mennyire azok, és hogy mennyire szükség lenne egyes esetekben az „óvásra” és ha kell a védelemre is, azt sajnos nap mint nap tapasztalhatja az, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár városunkban. Nem akarok most a telefonfülkék és parkok rongálóira és az általunk okozott anyagi és esztétikai kárra hivatkozni. Ugyanennek a lapnak a hasábjain ez a téma már többször is szerepelt. Igaz viszont, hogy a két kérdés valahol összefügg, mert parkjaink és műemlékeink ron- gálói lelki és szellemi rokonok. Csak néhány példa tevékenységükre : Legnagyobb és legszebb, klasszicista stílusú épületünk — a régi megyeháza — három bejárati kapuját eredetileg három pár remekmívű rézkilincs díszítette. Mértéktartóan egyszerű, mégis igazi lakatosremek mindhárom. A közel egy évszázad történelmi viharai elvonultak anélkül, hogy bajuk esett volna. Az elmúlt évben is még a három párból kettő, ha töredékesen bár, de a helyén volt. A múzeum készülő új kiállítása számára ezek egyikét akartam a múlt héten lefényképezni. A főbejáraton azonban már csak a megcsonkított rézlapok fölött éktelenkedő — s mondanom sem kell — oda nem illő — alumínium kilincset találtam. Két ajtóról sikerült összehozni legalább a felvétel idejére egy párat, de máig sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán utoljára. Lehet, hogy mire az írás megjelenik, már a töredéknek is nyoma vész. Másik példánk sajnos ugyanerről a tájékról származik. Még jól emlékszem arra az időre, amikor a megyeháza kerítésén a vasajtó állandóan zárva volt. Ha alkalmanként mégis besurrantunk a titokzatos — és akkor még szép és gondozott — kertbe, rövid úton kitették onnan a szűrünket. Pedig a hely igen vonzott bennünket. Jól értesült társaink azt is tudni vélték, hogy a kertben I. Béla király koporsóját őrzik és az utcáról is látható nagy faragott kő a sír elé épített síremlék. Később persze megtudtuk, hogy mindebből semmi sem igaz, s a királyi sírkőnek vélt farag- vány Tolna megye homokkőből faragott címere. Stílusára nézve is jóval későbbi: barokk. Mégis mint hely- történeti emlék szép és a maga nemében megyénkben egyetlen. A nevezetes kert kapuját azóta megnyitották a „nagy- közönség” előtt. Ez még nem lenne baj. Volt ifjúsági park: a fiatalok vállalták a felügyeletét, és vállalták a kert gondozását. Ez is helyes. Az azonban már nem, hogy a kezdeti lelkesedés füstbe ment. s a város közepén így kialakult egy „senki kertje”, ahol mindenki szabadon szemetelhet és garázdálkodhat, ha kedve úgy tartja. így fordulhatott elő az, hogy a minap a városi rendőrkapitányság kérésére egyik muzeológusunknak a helyszínen kellett megállapítania, hogy a Halköz kövezetére az autók közé csak úgy játékból legörgetett, közel kétmázsás mészkőtömbnek van-e mu- zeológiai értéke. A kő egyébként értéktelen, s mint ilyen vissza is került eredeti helyére, várva az újabb vállalkozókat. Mert a kapu azóta is változatlanul éjjel-nappal nyitva. A legszánalmasabb, mondhatni siralmas képet mégis az imént említett megyecímer környezetében találtuk. Töménytelen papírhulladék, dinnyehéj, üvegtörmelék, konzervdoboz és cigaretta- csikk, valamint egy jókora tábortűz nyoma pompázik ott a valahonnan odahurcolt és felborogatott padok alatt. A talpazatától és hátoldalától elvált és meggyengült kő közeli ledűléssel fenyeget. Ám ingatag helyzete sem ijesztette el az ott táborozókat, hogy folyékony szurokkal, majd görögdinnyével alaposan ki ne kenjék az amúgy is máladozó, egyre rosszabb állagú követ. A megoldás a kő és a kilincs esetében kézenfekvő. Romló állapotuk kötelezővé teszi beszállításukat a múzeumba. De vajon, ha minden faragványt, szobrot, mindent, ami környezetünkben szép, védeni akarunk, megtehetjük-e ugyanezt? Még ha lenne is rá lehetőség, van-e jogunk néhány barbár rongáló miatt a többséget megfosztani az esztétikai élménytől, melyet e tárgyak nyújtanak? Mindenesetre elgondolkodtató, hogy bizonyos esetekben nem a tárgyakat kéne zárt és jól védett helyre szállítani... GAÁL ATTILA muzeológus A tömegoktatói módszertan A párt Központi Bizottsága 1976. októberi, a pártpropaganda továbbfejlesztésére vonatkozó határozata az oktató munka javításának középpontjába is a minőség javítását állította. A színvonalasabb propagandamunka feltételezi a korszerű tartalmat, a tervszerű, irányító szervezőmunkát, és szükségessé teszi a célravezetőbb eszközök és módszerek alkalmazását. A propagandisták felkészítése az irányító pártszervekre ró munkát, de a Kossuth Kiadónál nemrég megjelent módszertani könyvet a propagandisták — és nem is csak a pártszervezetek agitációval foglalkozó tagjai, hanem a szakszervezeti és a népfrontoktatás előadói is — haszonnal forgathatják. „A párt tömegoktatásának módszertana” című kötet — mindössze húsz forintba kerül — többek között ismerteti a propagandamunka időszerű feladatait, és módszertani segítséget nyújt a tömeg- oktatás szinte minden vonatkozásában. Szó esik benne többek között a meggyőzés pszichológiájáról, a felnőtt személyiség sajátosságairól, a tanulócsoportok pszichológiai és szociológiai jellemzőiről, a didaktikai alapelvekről, a propagandista felkészüléséről. Segítséget nyújt a kézikönyv a hallgatók felkészítéséhez, a vitavezetéshez, a szemléltető eszközök és módszerek alkalmazásához, valamint a foglalkozások elemzéséhez és értékeléséhez. A tanulmánygyűjtemény a legújabb tudományos eredményeket felhasználva készült, nyelvezete és gondolatmenete világos, pedagógiai alapképzettséggel nem rendelkezők számára is érthető. Minden propagandista kiskönyvtárába ajánlható. Könyv Visszanéztem félutamból Évekkel ezelőtt a magyar sajtóban a mi lapunk közölt először tudósítást Amerigo Tot első hazai kiállításáról. Máig őrzöm emlékül írt sorait, melyeket egy fehérvárcsurgói Tóth Imréhez méltó kifogástalan magyarsággal fogalmazott. A hazájától távol töltött évtizedek mit sem rontottak élő beszédének ízén-zamatán sem. Mondják, hogy Victor Vasarelyvel ugyanez a helyzet, aki természetesen Vásárhelyi Viktor. A hazai sajtóban érdekes módon csak világhírűvé vált művészeink nevétől vesszük el a magyarságot, a tudósokétól már nem. Selye János professzor nevét még sosem olvastam Prof. John Selye-ként, Szentgyörgyi Albertét még oly kevéssé Albert St. George, vagy más világpolgárosított módon írva. Aki végiggyönyörködi Borsos Miklós: Visszanéztem félutamból című életrajzi kötetének immár második kiadásban megjelent lapjait, az egy valamiben biztos lehet. Ezt a nagy művészt soha, semilyen körülmények közt nem lehetett volna mondjuk Niccolo Borsosnak, netán Nikolas von Bor- schosch-nak nevezni. A nemesi „von”-nal ezúttal nemcsak a család, hanem a lélek nemességére utalva. Hogyan lett belőle művész, sőt, nagy művész, Medgyessy mellett talán a hazai szobrászat egyik legkiemelkedőbb alakja? Ezt a jelek szerint maga se tudja. Mindenesetre úgy, hogy nem művészkedni akart, hanem a reneszánsz míves mestereinek alázatával kézmíves- séget tanulni. (Michelangelo sose dilemmázott afelett, hogy festőnek, szobrásznak, netán költőnek nevezze-e magát. Egyszerűen „csak” dolgozott. Leonardo éppúgy volt hadmérnök, kórboncnok, feltaláló, mint festő és szobrász.) Az erdélyi órásmester fia szeretett rajzolni. Mellékesen a magyar rajzművészetnek is élvonalába került. De még sokkal jobban szerette nyitott szemmel járni a világot, benyomásokat, emlékképeket rögzíteni önmagában, nagyon sokáig minden tudatosság nélkül. A világjárást nem az akkor nem is létezett Állami ösztöndíj Bizottság gavallériájának jóvoltából értve, hanem gyalogszerrel, sokszor mezítláb, sőt, véres mezítláb, végiggyalogolva és koldulva Itáliát és Dél- Franciaországot. Mindezt megírta, őszintén, szépen, éppen azért nem „irodalmi nyelven”, mert eszébe se jutott, hogy most történetesen mint élvonalbeli szépíró mutatkozik be. (Bernáth Aurél csinált előtte valami hozzá hasonlót.) önminősítése a Firenzét csodáló ifjú Borsos Miklósról: „Már itt kiderült javítha- tatlanságom, hogy mindig más érdekelt, mint amit csináltam. Mikor festettem, a szobrokat néztem, most, hogy szobrász vagyok, a képeket. A köznapi életben is mindent másra használok, mint amire való. Ezt a környezet nehezen tűri.” A környezet csakugyan nehezen tűrte Borsos Miklóst, aki börtönt éppúgy kapott, mint Munkácsy- és Kossuth-díjat, Érdemes, majd Kiváló Művész címet és a Munka Érdemrend arany fokozatát. És olyan találkozásokat, mint amelyeket Kodállyal, Egry Józseffel, vagy a nagy angollal, Moore-val kapcsolatban örökít meg. A kötet — képekkel együtt 351 oldal csupán —, egy művész pályájáról szól. A magánéletéről csak a legszükségesebb mértékben, művészeti pletykákról, intimitásokról soha. Ez a legrokonszenvesebb ebben a potom pénzért (30 forint) kapható kötetben. A lényege, mely a „Zárószó” egyetlen mondatában elfér: „Ebben az írásban is hajszálgyökerek ezreiről szóltam, honnan szívták az éltető, tápláló nedveket ahhoz, hogy megcsináljam azt a néhány művet, melyek életünknek értelmet adnak.” Sikerült. ORDAS IVÄN Dombóvár Képzőművészeti szabadegyetem A TIT megyei, dombóvári városi szervezete és a városi művelődési központ szervezésében képzőművészeti szabadegyetem kezdődött. Aknai Tamás, a pécsi Janus Pannonius Múzeum osztályvezetője, művészettörténész tartja az előadásokat. A szabad- egyetem hallgatói megismerkedhetnek az impresszionizmus, a szimbolizmus, a ku- bizmus, futurizmus, szürrealizmus legnevesebb alkotásaival, az irányzatok jellemzőivel. Ízelítőt kapnak az absztrakt művészet kérdéseiből és megismerhetik a képzőművészet legújabb irányzatait is. Az alkotásokat színes diákon mutatják be. A megyecimer és környéke A megyeháza kilincse
