Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
1978. szeptember 17. Képújság 11 Képek a Mattion i-tá Hat Szekszárdon, a művelődési központ kistermében vasárnap megnyílt Mattioni Eszter kiállítása, melyet október 8-ig tekinthetnek meg az érdeklődők. Ezüst Duna Sióagárdi asszony gyermekével III. Kórus Aktok, arany háttérrel Tárlatköszöntő Végvári Visszatekintés, Szemtől szembe, Átváltozás, Rege, Reménység, Érkező — hangzik egy-egy újabb keletű Végvári-kép címe, meghatározva szinte a tárlat hangulatát. Úgy tűnik, a festő különösképpen elmélkedő és emlékező alkat, a jóra hálával és szeretettel, de a rossz is felemelő képpé változik munkája és inkarnációi során. Végvári elmélkedő és emlékező alkat tehát, olyan művész, aki egy esztendővel az ötvenedik életéve után tisztelgő tárlatot épített gyermekkorának színhelyén, emlékekből szőtt cifraszűrrel teríti le emlékeinek színhelyét. Bizonnyal alig akadnak már ismerősök az egykoriak közül, de egy-egy fa, dombhajlat vagy utcaszeglet, egy-egy furcsa formájú ház idézi még az elmúlhatatlanul elmúlt elmúltakat. Lecsúszik a fekete kendő, s helyére az egykori virágos kerül. Bizonnyal kevesen találhatók már helybéliek az egykori ismerősök és barátok közül, de a városka megtelt olyanokkal, akik ugyanúgy szeretik és építik jelenét, ahogy a festő emlékeiben a múltját szereti és építi képein. A megnyitón bizonnyal ott leli Végvári az egykori barátokat, és ha nem is akar próféta lenni itt (a közmondás szerint aligha is lehet), tárlatával, majd a közelesen avatásra kerülő pannóval (ami végül is a kiállítás termében marad) meg szeretné mutatni, mit végzett azóta, amióta a kedves emlékű községből elkerült. Érthető szándék ez és természetes, mindannyian így cselekedünk, sohasem feledjük az első elhangzott szavunk színhelyét. Sorsfordító időkben él a ma embere, és ezeknek a sorsfordító évtizedeknek Végvári nemcsak tanúja, de részese is: a jóra való példa felmutatott értékei láthatók a tárlat falai között. Egy olyan életút eredményei, amely Bátaszék erétől legalábbis az ország óceánjáig jutott. És tovább: Végvárinak voltak már külhonban is sikeres kiállításai és bizonynyal így lesz ez az elkövetkezendőkben is. De egy-egy külföldi tárlat csak a hírt, s nevet növelheti, az alkotó és a nemzet érdemét. Igazi élményt és erőt (még a külföldre kerültek előtt is így) csak egy-egy hazai bemutatkozás jelent, a próféta mindegyre megkísérli azt, ami a közmondás szerint aligha sikerül. Igazi élményt és erőt I. János képei Bátaszéken tehát, és még inkább így egy- egy szőkébb hazai bemutatkozás, mint ezúttal is. A tárlat közel hatvan képe (pasztellek, olajok, temperák, kollázsok és színes grafikák) az utóbbi másfélkét évtized teljesen önmagára találó alkotóját mutatja be: a művek mélységeiben élet és emlék, sors és álom, látvány és látomás, öröm és halál, múlt és jelen (és folytathatnánk a sort: az ellentétekben ember és világ ösz- szefonódásai, kérdések és válaszok, a fájdalomtól az eufóriáig egy életút szinuszgörbülete) rejtezik, a művek felszínén pedig a színek és formák tiszta élményét és jelképes erejét egyaránt mutató festőiség jelentkezik, amely egyre bonyolultabban adja meg a szemlélő számára önmagát. De miénk, ha megtaláltuk a szót, és egyre bonyolultabb az érzés is, amelyet egy-egy festmény vagy grafika kifejezni hivatott. Akárcsak a világ vagy a lét, amelyben festő és mű életre született. Ugyanígy mindenki, aki a kép elé kerül. Az alkalom tehát ünnepi a házigazdák és a vendégek számára egyaránt. A képekkel és az alkotóval való eleven találkozásban a kisváros lakossága végre megismerheti a több mint harminc éve útra kelt fiát, otthont nyújthat számára ismét, ha csak rövid időre is, hajóját más vizek rengetik. Békésebb és rendezettebb, amiből a legtöbbet újólag csak a festő tanulhat és merít: friss élményekkel gazdagodva építheti tovább a maga emlékeit. Az emlékekből pedig az ország és talán a nagyvilág tanul, példát legkivált. De mivel mindezek egy festő képre épített emlékei, még gyönyörűséget is szerez, a kölcsönös bizalom kölcsönös élményeket teremt. A tárlat szép katalógusa eligazít az életút állomásai és eseményei között, Csoóri Sándor és maga a festő a kalauzunk, jobbakat pedig kívánni sem lehet. A tárlaton a képek színvilága, alakzatai, gondolatvilága mélyíthetik tovább az ismerkedést. Mindegyre önállósodó formák, megannyi emlék: szarvasok és pásztorok, béke és háború, mítoszok és történelem. Mindaz tehát, amiből élet és alkotás terem. A Végvári alkotta formák ihletettségében széles a horizont. Ilyenné tette világát az a harminckét esztendő, amely azóta telt el, mióta egykor a Bátaszékről Budapest felé tartó vonatra ült. Ha a szemébe korom került, hát emlékezett. A tárlaton láthatók emlékezésének eredményei. És látható a művész, aki egy kissé ismét hazaérkezett. Mutassunk helyet neki, terítsünk asztalt az érkező előtt. Gazdag és szép az ajándék- kosár, amivel érkezett, érzékeny és értő. szeretetet igénylő és szeretetre érdemes szív dobog a képek cifraszűre mögött. BODRI FERENC Találkozás és elválás (Végvári I. János festménye) Később, de nem későn Énekelnek á hévízi őspark elegáns gyógycsendjé- ben. Archaikus dallam száll együtt a kénes gőzzel a harkányi fürdőmedencéből. Valami régen hallott, ismerős dal egy madárról, amely fészkére talált. Mi dolgunk vele. A gyógyfürdők úgymond finom közönsége azonban felfigyel. A külföldiek valami egzotikus „ungarisches” programot sejtenek. És nem is tudják, mennyire igazuk van. Legfeljebb annyiban tévednek, hogy ez nem egyszerűen szórakoztató program, és főként nem nekik szól. Az értő, hazai törzsiközönség hamar átlátja a helyzetet, és legyint: semmi, csak megint egy falusi tszkiránduló csoport. Mindösz- sze. És mint a szegény rokonokat, kicsit még szégyellik is a nótát. Kínlódva hallgatják a dalt, amely a párját kereső madárról szól, de amely mégis más hírt hoz. Azt mondja, hogy eljöttek az új tulajdonosok, hogy még mindig vannak új bir- tokbavevők. Ki ne látott volna manapság történelmi nevezetességek, múzeumok, képtárak. kiállítások bejárata előtt csoportosuló, fekete ünneplőbe öltözött embereket. Férfiakat, akik sötétkék ruhát és fehér inget vettek fel egy kétnapos IBUSZ-kirán- dülás kedvéért, akik ijedten kerestek biztonságot, kapaszkodót egy üveg jól ismert Kinizsi sörben, és akik hasztalan küzdenek az álmosság ellen a színházi előadás harmadik felvonása közben. Tavaly a Balatonnál 14 százalékkal többen fordultak meg, mint tavalyelőtt. Hazaiak. Tudom, ebben elsősorban az eltöltött éjszakák száma és a fürdőzők tömege a lényeges. Ám azt is tudom, hogy a tizennégy százalék javulás mögött olyan rétegek is vannak, amelyek eleddig hogy, hogy nem, elzárták magukat a lehetőségtől. A pihenéstől, következésképpen a művelődés bizonyos lehetőségeitől is. Öröklött, múltból cipelt szempontok, szemléletek miatt maradtak távol, és ezt a mai közeledésünket is — a hivatalos hívó szón túl — mit tagadjuk, sokan idegenkedve szemlélik. Kik jönnek, honnan jönnek, miért jönnek a fészkét megtaláló madárról dalolok, a sután, vagy gátlásaikkal küzdve éppen harsányan vi- selkedők. Odaállnak . mellénk, akik alkalmasint azt hisszük, hogy hajdani önmagunkkal kifogytak a kezdők, akik a korábban érkezők felsőbbrendűségével bámuljuk a később, de nem későn érkezőket. Egyszer egy helytörténeti pályázat eredményhirdetésére voltam hivatalos. Az ünnepélyes alkalomra minden pályázó meghívót kapott. El is jött mindenki. Sötét ruhában, fehér ingben, csöndesen cigarettázva, ismerőst keresve és találva a hallban várakoztunk, ahogy ez szokásos egy díjkiosztón. Csak egy falusi asszony álldogált egyedül a fal mellett. A rendező el is kérte tőle a meghívóját. Egyedül tőle kérte el, mert ruházatából, megjelenéséből úgy vélte, hogy eltévedett a né- ne. Nos, nem a néni, hanem a rendező tévedett. Történetesen ez a falusi asszony nyerte a pályázat első díját. A rendező talán azóta már tudja, hogy szégyellnie kell magát. MISKOLCZI MIKLÓS Bérei László (ütői a népi írókról A népi írók mozgalma a harmincas években bontakozott ki, olyan időszakban, amikor mind többen ismerték fel a Horthy-korszak társadalmi és gazdasági tarthatatlanságát, s mind erősebb volt a törekvés, hogy változtatni kell az első világháborút követő évtizedek fél- féudális állapotán. A cél valójában kettős volt: a politikai szándék a társadalmi struktúra gyökeres átalakítására irányult, s a földreformot a szegénység felemelése érdekében akarta megvalósítani, de ott volt mellette egy esztétikai törekvés is, amely az elavult polgári eszmék helyett a nép igazát és szépségeszményét fogalmazta meg. Tegyük hozzá: maradandó művekben, mert Szabó Pál regénytrilógiája, Kodolányi János, Veres Péter munkássága, Erdélyi, Sinka költészete — hogy csak néhány nevet említsünk — nemcsak a hang újszerűségével hatott, hanem vitathatatlan értékével is. Az irodalomtörténet egy fontos fejezetét jelenti a népi írók fellépése, melynek ma már világosan látjuk értékét, célját, hatását. Irodalmunk nagy szerencséje, hogy ennek a hősi kornak olyan krónikása akadt, aki képekben örökítette meg szereplőit, eseményeit. Egy fiatal bajai fotóművész, Bérei László, kezdettől fogva ott volt a népi írók mellett, részt vett a nevezetes szárszói konferencián is, s neki köszönhető, hogy ennek a kornak valamennyi jelentős írójáról olyan portré készült, mely messze kiemelkedik a korszak fotóalkotásai közül. Ha pusztán ezt nézzük, ha csak azokat az eredményeket értékeljük, amiket Bérei László a fényképezés terén abban az időben elért, ez is elegendő lenne ahhoz, hogy négy évtized múltán kiállításon mutassuk be műveit és művészetét. Itt azonban ennél többről van szó. Ezek a képek irodalomtörténetünk egy jelentős korszakának szereplőit mutatják be, s Bérei László az egyetlen, aki tudatosan gyűjtötte egybe a legjobbakat, akiknek arcvonásait az ő művészete őrizte meg az utókornak. A fiatal Bérei László nem elégedett meg a puszta ábrázolással, nemcsak egyszerűen fényképeket akart készíteni, hanem szaktudásával, jellemábrázoló képességével, egyszóval művészetével modelljei lényébe tudott hatolni, ezért minden alkotása több egyszerű portrénál. Mindig a lényeget ábrázolja, szinte azonosul modelljével, mert megérzi és ki is tudja fejezni az erőt, az elszántságot, a maga- biztosságot, de a gyengédséget, a lírát is. Figyeljük csak meg a Féja Géza tekintetéből sugárzó céltudatosságot, Móricz Zsigmond tiszta emberségét, vagy Szabó Dezső gyanakvó, s egy kicsit lenéző világlátását. Mestermunkák ezek, egy irodalomtörténeti fejezet örök érvényű illusztrációi, amelyek nélkül szegényebbek lennénk. A képek sokáig pihentek Bérei László műtermében. S amikor végre megmutatta őket, szinte revelációként hatottak, mert olyan korról adtak hírt, amelynek leghitelesebb krónikása ő. Jó lenne, ha ezt a gazdag gyűjteményt Szekszárdon is bemutatnák. CSÄNYILÁSZLÖ (Elhangzott Bérei László Baján rendezett kiállításának megnyitóján)
