Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
a Képújság 1978. augusztus 6. Költő, babérok nélkül Miitől jő a jő? « Tavaly ilyenkor találkoztam már sokadszorra Felső- rácegresen a szabadtartásos csikók kifutója fölött elterpeszkedő pajtában azzal az asszonycsapattal, amelynek Ungerbiller Jánosné született Müller Erzsébet 1978. január 1-ig a tagja volt. Fűzték a dohányt a pálfai Egyetértés Tsz asszonyai, miközben folyt közöttük az a soha meg nem unható terefere, ami hol komoly, hol tréfálkozó hangnemben a frissen történt dolgokról szólott. Hellyel nem kínáltak — mert ki ültet maga mellé a földre vendéget? — de szíves szavukkal sokáig tartóztattak. Elmondták mit hozott ki a földből a kertészet; hogy sikerült a dohány; melyik családból milyen mesterséget ment tanulni a gyerek; hány rácegresinek van újabban autója, és most ki várja a kocsiját. Találkozásainkkor mindig így szokott lenni, bár régóta tudják, hogy van ami nem újságíróként érdekel. Azazhogy úgy, de nem nyombani megírásra. Lám, azt sem bocsátottam a hír szárnyára, hogy van közöttük egy költő, aki történjék bármi a valamikori pusztán, vagy bent a faluban, menten megírja. Mi kell az ő költőjüknek a rímekbe szedett krónikaíráshoz? Dehogy a múzsa! Elég egy álmot nehezen adó éjszaka és búvik papucsba a láb, indul a füzetért, írószerszámért Bözsi néni, hogy megörökítse az arra érdemeset. Babér? Másnap, a munka előtti, vagy közbeni felolvasáskor néhány elismerést kifejező felkiáltás: „Nahát Bözsi, ezt is jól összeszedted!” Betetőzésül pedig, hogy el-eldicsekednek néha a személyével. A költő békén tűrte leleplezésének derűs procesz- szusát tavaly, szentül fogadta, hogy menjen csak nyugdíjba! Még több mindent megír, de aztán meg ne or- roljon, akire rámondja az igazat! Amíg így fenyegetőzött, nem sejtette, hogy nyugdíjasként rokoni kézből ő kapja majd az első vicces rigmust, amin hatalmasat hahotázhat a család. — Nekem duplán volt nevetnivalóm, mert elképzeltem, mit állt ki a sógor, mire úgy összeszedte a deres fejről, visszeres lábról a mondandókáját. Arról szólott — egyáltalán nem virágnyelven — az ünnepi klapancia, hogy hol van már az az incifinci termetű, pirulós természetű, száját mások előtt nyitni alig bátorkodó Erzsiké — az uradalmi vincellér lánya — aki hajdanán Bözsi néni volt.. e Eltelt egy év, januártól számítva hét hónap. Érettek az Ungerbillerék házát Lalakban ölelő hatalmas kert illatai. Kiscsirkék pityegnek vidoran a krumpli- és zöldbabbokrok között, kacsák totyognak a bekerített baromfiudvarban. Ha átférnének a kerítés drótszövetén, alighanem elmennének nagyobb víz után nézni, mint amekkora ki van nekik téve. Akárhova téved a szem, csak olyasmit lát, ami a megszerzett javakat megbecsülő emberekre vall. A kert végében picike gázcseretelep. Az 1965 óta rokkant- nyugdíjas Ungerbiller János lett a „gázos”, hogy ne kelljen Pálfára járni teli palackért az itt élőknek. Bözsi néni — meg se kérdi, mi szél hozott — terel a hűvös belső szobába és hordaná elém, ami földi jó elfér egy ilyen takaros kis házban. Érzem, hogy zavarában futna. — Hallottam, hogy nyug- díjas-búcsúzta'tásakor kapta meg másodszorra a Kiváló Dolgozó kitüntetést és mégis volt pityergés, meg pityergés. — Hogyne lett volna! Sajnáltam ezt a mi jól összeszokott kis csapatunkat. Most megint fűzik a dohányt. Minap meglátogattam őket a pajtában. Nagyon kérdezgették, hogy nem mennék-e segíteni? Hát nem mondom, hiányoznak. Sokáig kaptam azon magamat, hogy vitt volna a lábam arra, amerre az asszonycsapatot tudtam. De hát... dolgoztam én 11 éves korom óta eleget. Ha kellett, zsákoltam is. Ennek köszönhetem — mint a legtöbb velem egy idős asszony —, hogy repedt hasfallal emlékezhetek én is a cselédéletre. Rosszban múlott el a mi fiatalságunk, kell a pihenés. Pedig a magamfajtának tanulni kell, hogyan lehet ölbe tett kézzel üldögélni. Ildinek, a szüntelenül nagymamaközeiben keringő unokának szemmel láthatóan nem tetszik, hogy átmenetileg nem ő a világ közepe. — Olyan csintalan ez a lány, mint egy kisördög — tájékoztat a „bálvány”, világért se panaszképpen. — Csakugyan rossz vagy Ildi? Diadalmas igen harsan. — És tudod, hogy miért vagy rossz? — Mert az jó. Hetedik éves koromban nekem is az volt a véleményem a jóságról, hogy halálosan unalmas dolog. A kertben ugyancsak tilos volt kapálnom, viszont nekem nem jutott eszembe megkapálni a tyúkól tetejét, jutott eszembe azonban kisegereket darálni szecskavágóval. Találékonysága miatt így hát teljesen Ildié a szívem, de neki szemmel láthatóan csak a nagymama kell. Pedig nem lehet abban a szívben egyeduralkodó. Bözsi néninek három lánya, öt unokája van. Ildi azé a legkisebb lányáé, amelyik nemrég települt haza Simontornyáról az urával, aki traktoros. Itt laknak a szomszédban, 72 ezer forintért vették a házat. Az asz- szonylány Ildi kisöccsével, a Zsoltival van idehaza és megkötni se tudná a kislányát, mivel a nagymama közelében soha nem kell unatkozni. o Hazaérkezve közénk telepszik János bácsi, akinek alig-szólásaiból is regény kerekedhetnék. Tizennégy éves sem volt, amikor bányásznak állt és igen fiatal legény, amikor a nemzetközi toborzók szavára elment megtapasztalni a belgiumi bányászok életét. Hamar rájött, hogy ott sem fenékig tejföl. Hazajött, mert bánya itt is volt. De nem volt már makk- egészséges. Élni viszont kellett. Aztán a front... Hadifogság, rövid ideig. Beállt a Vörös Hadseregbe. 1945. Felesége Felsőráceg- resen várja. Itt kap 7 holdat. Nem idegen a földművelés, de nem sokkal azután, hogy újgazdaként egyik kezdeményezője a pusztaiak szövetkezésének, elmegy traktorosnak a nagydorogi gépállomásra. Van itt bőven mesélni, újra, meg újra megbeszélnivaló. A legkedveltebb téma Felsőrácegresen még a fel- szabadulás 33. évében is az, hogy miből lett a van és mi az, ami miatt valahány cselédember, vagy azok gyerekei örülnének, ha feltalálnának valami hatásos fiatalítószert a tudósok. Megszerezték, gyarapítják, élvezni óhajtják a jót. Minél tovább... — Nézzen körül — mondja Bözsi néni mosolyogva és mégis olyan hangon, mint aki hitet tesz — mindenünk megvan. A gyerekeink szépen élnek, semmit sem nélkülöznek. Gázon főzünk, tévét nézünk, az asszonyok nem itthon, szülőotthonban szülnek, autótulajdonosok azok gyerekei, akik régen trágyásszekérre se mindenkor ülhettek föl. Egy valami nem változott; szeretjük egymást, összetart a rokonság. Az itt lakó emberek szorgalmasan dolgoznak, békességNehéz volt, de szép ben élnek. Nem bajoskodnak egymással. Pedig valamikor de sokszor tették keserves kínjukban! Marta a szegény a még szegényebbet, jóllehet dőreség volt azt várni, hogy attól könnyebb lesz majd elviselni az egyazon tőrül fakadó embernyomorítást. o Bözsi néniék Rácegresre telepedve sokáig laktak özvegy Csiszár Ferencnével és annak két fiával abban a bognárházban, amiben egykor Illyés Gyula családja élt. így — amint ők emlegetik — Gyula bácsi 45 után gyakori látogatójuk volt, amíg 1954-ben le nem bontották Tanultam volna én! azt a hajlékot. Akkor már épült a sajátjuk. Májusban kezdték rakni a falakat, és novemberben — az amott elkezdett bontás miatt — be is kellett költözniök. — Olyan nedves volt akkor még a ház, hogy kicsír- zott a búzánk. — Bözsi néném, azt tartja a fáma, hogy maga kitűnő tanuló volt. Nem próbált valamit tanulni? — Hiszen tanultam volna én, akár varrást is, de azt mondta édesapám, hogy kislánynak nem fontos. Lánynak az a fontos, hogy időben bekössék a fejét. Meg, bátorságom se igen volt. Szeplős is voltam, kicsike is. Olyan csúnyácska. A tánc- mulatságokat csak messziről lestem, félve a csúfolódóktól. János bácsi nagyokat derül a háttérbe húzódva ezen a vallomáson. Negyvenegy éve házasok, de egyszer sem mondhatta, hogy rosszul választott. Az ötgyerekes Müller vincellérnek ezzel a lányával akkor találkozott a vonaton, amikor az asszony- nakvaló csak 14 esztendős volt. Négy év múlva mégis eljött érte a hosszúra nőtt, vékonydongájú bányászlegény. A lány belső tulajdonságai hódították meg. Kedvesség, szorgalom volt a lépesvessző. Nehéz, de nagyon szép életet éltek együtt, de újra kezdenék, ha lehetne... — Egyet áruljon el nekem Bözsi néni. Rengeteget írt az emberekről, a természetről, a világ dolgairól, de legtöbb verse mégis a szabadságról szól. Miért van ez? A kérdés váratlan. Talán, mert ő maga sem vette észre miről ír legszívesebben. A válasz póztalan és megható: — Úgy érzem, hogy az embernek a szabadság a legnagyobb kincse. Ha az hiányzik, semmi sem tud ember- nekvalóan jó lenni. — És1 hogy vagyunk a könyvekkel? Azt mondta, ha nyugdíjba megy, minden könyvet, nyomtatott betűt elolvas. János bácsi hatalmasat nevet: — Elhordja ez a könyvtárból az összes könyvet! Az árulkodás, érzékeny pontot talál. — Azért járok a könyvtárba, mert ami könyvet vettem, hol az egyik, hol a másik lányomék gyűjtötték el, amikor hazajöttek. Az ablak alatt Molnár Jánosnak, a vőnek a traktora áll meg. De a nagymama hiába biztatja Ildit, hogy „futás haza ebédelni”. Ahhoz, hogy Ildi szót tudjon fogadni, nekem kell búcsúznom. — Ne félj, nem lopom el a nagymamát! A serénységben, ahogy a kislány segít kinyitni a fölső kertkaput, az van, hogy hiszi a piszi, a nagymama akkor lesz megint csak az övé, ha velem elporzik az autó. — Hát akkor Bözsi néni, hol találkozunk legközelebb? Lehet, hogy fönt a dohánypajtában? Még most is fülemben cseng a válaszul kapott „lehet”. És mert így van, ismételten nem tudom, hogyan érezheti szépnek az életét az, aki a munkából kiöregedve is nem úgy szereti a munkát, a társakat, ahogy Ungerbil- lerné és a hozzá hasonlók? LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Komáromi Zoltán Ralph Wiener: Rendnek kell lenni! Késő éjjel betértem a pályaudvari borbélyüzletbe. — Rendkívül sajnálom — mosolygott udvariasan a borbély —, de a szabályok értelmében csak azokat a vendégeket szolgálhatom ki, akiknek érvényes vasúti jegyük van. — De most egyetlen vendége sincs — ellenkeztem —, úgyhogy esetleg, most az egyszer, kivételesen... A borbély sanda pillantást vetett rám; — Éjszaka van, kérem szépen. Mi szigorúan alkalmazkodunk a szabályokhoz. Rendnek kell lenni! Nálunk csakis utasok borotválkozhatnak! Ezzel faképnél hagyott. A pénztárhoz siettem. — Kérek egy menetjegyet! — Hová? . — Bárhová. Nekem egykutya. — Tegye bolonddá a nagynénikéjét — förmedt rám az ifjú pénztárosnő. — Én egyáltalán nem teszek bolonddá senkit — válaszoltam nyugodtan. — Adjon jegyet a legközelebbi állomásig. Az éppen megteszi. — Mégis, milyen állomásra gondol? — Drága kisasszony, már említettem, hogy akármelyik lehet. A pénztárosnő ekkor már szemlátomást ideges lett. — De azt mégis tudhatná, hogy hová kíván utazni! — Sehová sem kívánok utazni. Esetem mindjobban felcsigázta az ifjú hölgy figyelmét: — Ha sehová sem kíván utazni, akkor minek kell a vonatjegy? — Mert borotválkozni akarok. Kurta csattanás a kisablak becsapódott. Egy kicsit vártam, aztán finoman megkopogtattam az üveget. — Drága hölgyem — fuvo- láztam, a helyzethez képest nyugodt hangon — legyen szíves, adjon nekem egy menetjegyet. A pénztárosnő úgy pislogott rám, mintha őrült volnék. Aztán valamilyen vaskos könyvben kezdett lapozni. — Értse meg végre: a borbély menetjegyet követel tőlem! — harsogtam a bezárt ablakba. Erre az keskeny résre nyitotta az ablakot: — Mit követel a borbély? — Menetjegyet. Mivel csak érvényes jeggyel rendelkező utasokat borotválhat — ismételtem. Ekkor aztán világosság nyílt az ifjú hölgy elméjében. — Tessék, itt egy jegy Rebnitz állomásig. Hatvan pfenniget kérek. A menetjeggyel a kezembe visszaballagtam a borbélyhoz. — Itt a jegyem, tessék. Most már szeretnék megborotválkozni. De a fodrász kemény legény volt. — ön eredetileg nem is akart utazni. — Nem számít, itt a Reb- nitzig szóló menetjegyem! Ez sem elég magának? — Roppantul sajnálom — mondta a fodrász és elzárkózva összefonta a karját. — Ha csak azért vett menetjegyet, hogy megborotválkozzon — akkor nálam nem fog célt érni. Itt ugyanis kizárólag érvényes jeggyel rendelkező és utazni szándékozó utasok borotválkozhatnak! Erre már a lélegzetem is elakadt. — Bocsánat! — kiáltottam. — Azt senkj sem tilthatja meg, hogy ha kedvem tartja, el ne menjek abba az átkozott Rebnitzbe. Ebben az esetben pedig én magának utas vagyok! — De hiszen ön sehová sem akar utazni — válaszolt jeges udvariassággal a borbély —, tehát nem utas, még akkor sem, ha menetjegye van. Ezért kénytelen vagyok nyomatékosan felszólítani, hogy azonnal hagyja el a helyiséget!- Mi mást tehettem volna — visszaballagtam a pénztárhoz. — Kisasszony — fordultam ismét a pénztárosnőhöz — a jegy sem segített. Kérem, váltsa vissza. — Nem tehetem — tárta szét sajnálkozva karját a pénztárosnő. — Hogyhogy nem teheti? Hiszen én nem utaztam ezzel a jeggyel! — Ha utazás céljából vált menetjegyet és így nem használja fel, akkor visszaadhatnám az árát — magyarázta készséges mosollyal. — Rendnek kell lennie, ön azonban már az elején közölte, hogy nem szándékozik utazni, ezért nincs joga arra, hogy a menetjegy árát visz- szakapja. Forduljon talán a borbélyhoz, hiszen miatta váltott jegyet... — Megtérítené, kéremszépen, a jegyem árát? — kérdeztem a hajművésztől. — Egy pillanat türelmet, kérem! — felelt a fodrász. Letette az újságot, a telefonhoz ment és felhívott valakit. — Rendben van — közölte visszatérve —; ön megborotválkozhat... — Végre! — kiáltottam kitörő örömmel. — ... de nem itt — fejezte be a mondatot a borbély —i hanem ott, Rebnitzben! GELLERT GYÖRGY fordítása Itt megpihenünk...
