Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
A KÉPÚJSÁG 1978. július 9. Mezey Erzsébet Apró hír tudatta, hogy az indiai Shankar Nemzetközi Gyermekrajz Kiállításon, a magyar gyerekek szép sikereket értek el: 22 érmet és 47 oklevelet nyertek. A díjakat az Országos Pedagógiai Intézetben adták át. Két oklevél Áment Éva, és Mezey Erzsébet révén Hőgyész- re került. A hógyészi művelődési házban találkoztunk. A rajzszakkör helyiségében a falakon képek. A 15—20 szakköri tag mutatja be kiállításon az évi munka eredményét. Két asztal púpozva a gyerekek sikereit igazoló oklevelekkel, újságokkal, díjakkal. Csabonyi Hedvig rajztanár, a szakkör vezetője egy begyűjtötte azokat erre az alkalomra, hogy jobban eligazodhassunk a szakkör jó évtizedes történetében. Szegény újságíró a bőség zavarába kerül. Lehetetlen minden eredményt elsorolni. Mindössze néhány a jelentősebbek közül. A sikersorozat első dátuma 1968. Veres László ötödik osztályos tanuló megyei első helyezett az úttörők képzőműHögyesz-Uj-Delhi vészeti versenyén. Egy évre rá Rill Károly és Mezey Cecília, hasonló eredményért Balatonedericsre utazhatnak, a gyermek képzőművészek alkotótáborába. Aztán televíziós sikerek sora következik a Cimbora és' a Varázsolló pályázatain. A Takarék- pénztár plakátpályázatán Lipcsei Ákos és Dóra Mária országos helyezést ér el. A zánkai gyermekalkotások galériájában sorban a falra kerülnek a hőgyészi pajtások képei: Rill Mária, Kompa Gabriella, Mitcseling Matild, a Mezey testvérek, Mohay Karcsi képei szerepelnek az úttörők városában és persze maguk a gyerekek is, mert a jutalom zánkai üdülés. Mezey Erzsébet és Mohai Károly már nemzetközi sikert is elkönyvelhet. A finnországi Hy vikääben rendezett gyermekrajzversenyen szerepelnek. Hogy sikerrel, azt a két szép könyv bizonyítja, amit a finn nagykövet, Paul Jykankallió elismerését tükröző bejegyzéssel kaptak meg. Áment Éva a HUNGEXPO országos versenyén nyert ezüstérmet a velejáró mindenféle jutalommal és boldogsággal. — Indiába 1967 óta küldünk képeket. A kétévenként megrendezett versenyen, amely a világon a legjelentősebb, gyermekek számára rendezett képzőművészeti találkozó, már kezdetben is voltak sikereink. Mohai Margit és Tárnok Mária kapott írásbeli dicséretet. 1974-ben a magyar zsűri — először itthon kell a képeket bemutatni — Mohay Károly, Mezey Erzsébet és Ha- luska Szilveszter alkotásait küldte el Indiába. A verseny értékelése után névre szóló meghívó érkezett Mezey Erzsikének, hogy a következő versenyre magyar zsűri nélkül, egyenesen Uj-Delhibe a Nehru Hausba küldheti 6 képét. Ez igen nagy elismerés. Azt jelenti, hogy kiemelve foglalkoznak az ő alkotásaival. Erzsiké el is küldte munkáit az 1977-es versenyre. A magyar zsűri ismét két tanítványom Mohay Karcsi és Áment Éva munkáit küldte tovább Indiába. Ahol aztán mint tudjuk Mezey és Áment oklevelet nyert. Ugyanakkor Karcsi és Éva meghívót kapott a következő versenyre és ők is egyenesen Indiába küldhetik képeiket. A Mezey Erzsiké meg már kiöregedett a gyerekek mezőnyéből. — Foglalta ösz- sze a Shankar verseny történetét a szakkörvezető. — Tamásiban voltam gimnazista — mondja Mezey Erzsiké. — Ott végeztem el az első évet. Pécsre készültem a képzőművészeti gimnáziumba, de nem vettek fel. Most újra felvételiztem — sikerrel. Ott kezdem most élőiről. A tamási egy év elúszott, de nem baj. Már kis korom óta rajzolok, eljárok a szakkörbe. Mindenképpen a képzőművészettel szeretnék foglalkozni. Keramikus akarok lenni. — Én is Pécsre, a képző- művészetibe készülök — mondja Áment Éva a másik indiai nyertes —, de még csak most végeztem a hetediket. Hogy milyen pályát választok még nem tudom, de hogy a rajzolással és festészettel fogok foglalkozni, az biztos. — Eddig hét tanítványom került a pécsi képzőművészeti gimnáziumba — mondja a tanárnő. — Ketten rajztanárok lettek. A szakkörben hetente egyszer van foglalkozás, de az aktívabbak, az „elhivatottak” még otthon is dolgoznak. Ügy mondják az „indiaiak”, hogy naponta 2— 3 órát festegetnek. Ennek ellenére jut elég idő a tanulásra is, mert mindannyian jó tanulók. Vajon egyéb ténykedésre marad-e idő? — Szeretek olvasni, tv-t nézni — mondja Áment Éva — és a hobbim a bélyeggyűjtés. — Én régi köcsögöket gyűjtök — folytatja Mezey Erzsiké. — Nagyon érdekel a lak- berendezés. Bútorokat tervezek és elkészítem őket kiAment Éva csibén. Ezekkel aztán kis fnéltó folytatója? — kérde- szobákat rendezek be. zem Csabonyi Hedvigtől. Van a szakköri tagok között, aki biológusnak készül, más építésznek és még számtalan pályára. A kép változatos, mint ahogy a szakkörben folyó munka is. És nagyon szépek az eredmények. Szinte mindegyik gyerek nevéhez fűződik valamilyen siker. Vajon a kicsik közül válik-e a hagyományoknak — A folytatás már megvan, mert Áment Évának és Mohai Karcsinak érvényes meghívója van a következő indiai versenyre. Nagyon tehetséges a hatodikos Kompa Gabi és Retkes Pista, de még mások is. Biztos vagyok benne, hogy valamelyikük még érmet is hoz Indiából Hogy észre. CZAKÓ SÁNDOR Forgács LOTTÓ — Péntekre virradóra történt. Hajnali fél ötkor felriadt a feleségem. Én is felébredtem. Kérdem tőle: mi történt? Azt mondja: úgy emlékszik, hogy véletlenül kidobta az egyik lottószelvényt. Üsse kő! — mondom, de ő nem tágít, öt óra felé ismét előhozakodik a lottó- céaulával. Töviről hegyire elmagyarázta: hogyan kerülhetett ki a lottó a kukába: bedobta a szemetesvödörbe, én pedig aznap levittem a szemetesvödröt. A lottócédulán a következő számok voltak: 2, 14, 33, 47, 65. Fejből mondta a számokat és hozzátette: „Nem bírnám ki, ha most, ha pont most ötösünk lenne, a lottószelvény pedig ott van a kukában ...” Fél hatkor már engem is kétségek gyötörtek. Tényleg, mi lesz, ha netalán meglátogat bennünket a szerencse és mi nem tudjuk igazolni, hogy jó helyre jött, mert hiányzik az az átkozott ellenőrző szelvény. Igaz, hogy ő dobta ki véletlenül, de az is tény, hogy én vittem le a szemetesvödröt, amelynek tartalmáról sejtelmem sem volt. Ez a szemetesvödör- levitel annál is inkább foglalkoztatott, mert a feleségem célozva, hogy az egésznek én vagyok az oka, megjegyezte: „Máskor két három napig sem jut eszedbe, hogy levidd a szemetet, most meg még tele sem volt és szaladtál vele le a lépcsőn ...” Miközben öltöztem, alaposan végiggondoltam a dolgot: ha meglesz a lottószelvény és, ha ráadásul nyerünk vele, akkor örökre megalapoztam a jövőmet a feleségemnél, ha nem lesz meg és nyerünk, örökre elástam magam. Ennek tudatában mentem le házunk elé. Körülnéztem. Nem láttam senkit. Óvatosan felnyitottam a kukásedény tetejét. Kevés szemét volt benne, de sokféle. Amint belepillantottam azonnal megállapíthattam hányféle dolgot fogyaszt és dob ki annak a bérháznak a közössége, amelyben én is lakom. A tején nem volt a iottócédula. Lejjebb kellett túrnom. Kerestem egy botot, turkálni kezdtem, végül elkapott a keresési láz és azon vettem magam észre, hogy derékig benne vagyok a kukában. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy valaki megjegyezte: „nézd a. tanár úr kilóg a kukából!” „Talán belefulladt?” — kérdezte egy másik gyerekhang. „Az lehet”. „Akkor segítenünk kell rajta!” Ebben a pillanatban akadtam rá a lottócédulára. Gyorsan kiugrottam a kukából és tudomást sem véve arról, hogy mi történt körülöttem a koszos cédulát lobogtatva kiabáltam fel a feleségemnek. „Megvan’ Megvan! Megvan!” — És nyertetek? — Nem! De a koszos cédula most is megvan. Megtartottuk emléknek. A rajta beikszelt számokat minden héten megtesszük. És várjuk a pénteket. SZALAI JÁNOS Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk! — valahogy úgy, ahogy apáink is annak idején. Meglásd Rozi, mi ott nem unatkozunk, ahogy ők sem unatkoztak annak idején. Sej, haj, Rozi, valahol találkozunk az utcán, egy sarkon randevúzunk, mindkettőnknél csomag lesz, te több kaját hozol, én pedig labdát és takarót, lehet, hogy könyvet is, de az nem biztos, de labdát és takarót minden- képDen, hogy legyen min he- verésznünk a bokrok hűvösében, hiszen látható, ma meleg lesz mindkettőnknek nagyon. (Magyarország felett az ég felhőtlen, ahogy ez szokása is) mondta a bemondó reggel, hogy ideális kirándulóidő, és mindkettőnknek jó szórakozást kívánt, mert rendes, és gondol mindenkire, tehát valahol az utcán találkozunk, egyikünk sem késik egy percet sem, hiszen vasárnap van, és kirándulunk, sárga villamoson a Hűvösvölgybe kirándulunk. Sej, haj Rozi, Olyan jó a kedvem, utazunk a sárga villamoson, vasárnap van, ilyenkor ellenőrök is ritkán járnak, látszik minden ember arcán, hogy vasárnap van, mind kirándulunk, talán a vezető is, hiszen jópofákat mond minden megállónál, néha kinézünk az ablakon, és jót mulatunk a dugóba került autósokon, akik igyekeznek a Balatonra, és hasonló helyek felé. hiába, más csillagállás, de azért nem irigyeljük őket, és nem haragszunk rájuk, még akkor sem, ha a sárga villamosunk nem tud tőlük tovább menni, mert elállják az utat, és sűrű a benzingőztől a levegő, hisz ez mind hozzátartozik az élethez, és bizonyára másként nem is lehetne, de nem is baj az egész, hiszen innen már látni a természetet, ahol véget érnek a kerítések, ott. Sej, haj, Rozi, a hegy tetején lévő betonbunkeren túl már nincsenek kerítések, ott már a természet van maga, de mi nem ott fogunk heverészni, hanem az út másik oldalán, amit most nem láthatsz, mert eltakarja a kiscserkészarcú pasas, a hátizsákjával, képzeld milyen csodálatos lehet, ott jön be a távvezeték a városba, arra megyünk, a távvezetékek olyan csodálatosak, némelyik fej nélküli óriásra, más pedig szomorú bohócra emlékeztet. Sej, haj, Rozi, kapsz majd a végállomáson törökmézet, ha még árulja a bácsika, látod, vasárnap van és kirándulunk, mint apáink is annak idején, hiszen olyan kevés új dolog történik a nap alatt, mert az emberi természet örök, talán te is egy ilyen kopott kirándulópléden fogantál annak idején, a természet lágy ölén, vasárnap van, és kirándulunk, olyan zöld a világ, mint egy hatalmas salátástál, csak az a baj, hogy behálózzák a távvezetékek, hiába próbálnánk arrébb menni, ott pedig bzitosan katonai területet találnánk, vagy valami nehezen kikerülhető csalafintaságot. Sej, haj, Rozi, vasárnap van és kirándulunk, zötyög velünk a sárga villamos, végállomásra érünk, és le- szállunk, a sárga villamos pedig visszazötyög újabb kirándulókért. Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk, és az a vasárnap most van, átkelünk, át a Nagyréten, át, a hegyek felé, a távvezetéken túl, az úttörővasúton is túl, mindenen túl, egészen addig, míg érezzük, ne tovább, ahol nem jönnek már utánunk a halk léptű kukkoló bácsik, a bokor mögül leskelődők, ahol csak néha látni eldobott konzervdobozt, nájlonzacs- kót, kotont és fába vésett parádés szíveket, emlékét utolérhetetlen vonzalmaknak és kajálásoknak. Sej, haj, Rozi, meglásd, van még hely a számunkra a földön, ahol nyugodtan lehetünk együtt, és csak egymással, meglásd, a távvezetékeken túl már minden jó és csendes és természetes, minden, még mi is, bokorsátorban, pléden heverészve bámuljuk a rohangáló hangyákat az orrunk előtt, és a kék égen köröző ragadozómadarakat vagy katonai járőrt, és hallgatjuk az ágak tompa neszét — egymás szíve dobbanásán túl. Sej, haj, Rozi, ez a világ a miénk is valamennyire, a köl- künk már nem jut el a sárga villamoson sehova. Sej, haj Rozi, mert a kerítések egyre feljebb kúsznak a hegyoldalon, és le a völgybe, autóval minden megközelíthető, és amit nem kerít be a maszek szenvedély, azt majd a katonák, vagy a gyárak, és húsz év múlva vonattal megyünk vasárnap kirándulni. Sej, haj, Rozi, addig is ragadjuk meg az alkalmat, talán már a miénk az utolsó lakható világ ezen a világon. Sej, haj, Rozi, mert láthatod, a te papád sem hitte volna, amikor az én papámmal együtt építette társadalmiban a Népstadiont, hogy úgy elbundázzák az egészet, hogy csak kabarét nézni megy ki majd nagy ritkán, hiszen mást úgy sem érdemes, és rááll a szája, hogy azt mondja nekem: nem nekem szánt téged, valamint akkora pocakja lesz a sörtől, mint a régi képeken a kulákoknak, de hát ez így alakult, és most tudja, . kirándulunk, és eszi a fene, ha elképzeli, mit művelünk mi itt egymással, hiszen ő is kirándult a mamáddal annak idején, látod, eljött az idő. Sej, haj, Rozi, vasárnap van, és kirándulunk, még pár évig minden napfényes vasárnap kirándulunk, mint a kiscserkészek, mint a jó úttörők. Sej, haj, Rozi, mint a mókus fenn a fán, olyan vidám az egész! — hiszen vasárnap van, és kirándulunk ... Mózes Lajos: Vasárnap kirándulunk *
