Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-25 / 173. szám

1978. július 25. ríÉPÜJSÁG 3 A kettőt együtt KOMIKUS HELYZET: a nagyvállalat közgazdasági fő­osztályának vezetője — vendége tudakozódását kielégítendő — titkárnőjétől bekéri a cég középtávú tervét. Hosszú idő telik el, mire megjelenik a vaskos, bekötött iratcsomóval a munka­társa. Nem találtuk — mondja. S való igaz, jó mélyen pihen­hetett valamelyik szekrény gyomrában, mert a lapok közül por száll fel, amikor a nagy gonddal készített, de már régóta nem használt iránytűt kézbe veszi a főosztályvezető. Egyedinek, de még úgy sem mosolyogtatónak ható ta­pasztalatunkat különböző, széles kört felölelő vizsgálatok tá­gíthatják meglehetősen általánossá: a vállalatok egy, nem jelentéktelen csoportjánál a középtávú és az éves tervezés között semmiféle szerves kapcsolat nincsen. Az Országos Terv­hivatal mellett a tárcák is ezt voltak kénytelenek megállapí­tani, amikor arra kerestek választ, a termelőegységek tervező- munkája mennyiben támaszkodik a rövid- és hosszú távú programokban foglalt célokra, feladatokra. A döntő súlyt a rövid távra szóló teendők adták, s amit öt esztendőre jelöltek meg a termelők, az úgy mellékesen került szóba, mint ami van, de nem kell különösebben törődni vele. Leírjuk, mielőtt mondandónk félreérthetővé válna: egyet­len tervet sem helyes szentírásként kezelni. A tervezésnek mindenkor számolnia illik bizonytalansági tényezőkkel, s ha ezek némelyike a gyakorlatban testet ölt is, nem dől össze a világ. Olyannyira nem, hogy papír és valóság összevetésé­ből hasznos tapasztalatok serege származhat, alapként a kö­vetkező időszak terveinek kidolgozásához. Ott azonban, ahol az öt esztendőre készített program fiókban pihen, semmiben sem befolyásolja azokat, akik tizenkét hónap feladatait hatá­rozzák meg, aligha jutnak hozzá az értékes tapasztalatokhoz. Ezeken a helyeken lesz ilyen papír is, meg olyan papír is, csak éppen az összhang sikkad el a léptek ritmusánál, s örö­kösen homályba vész az, aminek világosnak kellene lennie. MAGYARÁZAT: mindig az áll előtérben, ami egy-egy évre szól. Igaz. A kovács is mindig egy láncszemet készít, de úgy, hogy az összeilleszthető legyen a többivel. Nem érheti olyasfajta meglepetés, hogy ahány szem, annyiféle a nagyság, vastagság, szakítószilárdság. Miféle láncot állíthatna össze ilyen szemekből?! Magyarázat: a középtávú terv jó néhány eleme elvesztette időszerűségét, mert változtak a feltételek, a körülmények. Igaz. A változások, a terv és a valóság el­térésének okaiból azonban fontos következtetések vonhatók le. válaszok a miértre, a hogyanra. Pontosan a középtávú és az éves program viszonyítása eredményezhet harmóniát, mert előbbi azt mutatja, hová, utóbbi pedig azt, miként igyekszünk oda. Törvényszerű volt a már említett vizsgálatoknak az a megállapítása, hogy a dinamikusan fejlődő, értékesítésüket nagy tempóban növelő vállalatoknál folyamatosan összevetik a középtávú és az éves tervek rögzítette feladatokat, s ötéves programjukat rendszeresen aktualizálják, azaz újabb előre­tekintéssel egészítik ki. A piaci sikereket ezeken a helyeken a szóban forgó módszerességnek köszönhetik, hiszen köz­hely: stratégia és taktika egységet alkot. Fényt derített a vizsgálódás arra is, hogy míg a jelzett cégeknél a tervezett és a tényleges eredmények eltérése túlnyomó részben pozitív előjelű, addig a többi vállalatnál ennek éppen a fordítottja az igaz. Nem véletlenül. A vállalati középtávú tervezés alapos­sága és folytonossága ugyanis alapfeltétele a rögtönzések, az ismétlődő zavarok, a semmi sem drága alapon történő „tűz­oltások” elkerülésének. AZ ÍGY TERVEZŐK papíron szűrik ki azt, amit mások a bőrükön kénytelenek érezni. A két programot együtt fog­ják kézbe, úgy indulnak útnak, évről évre. Célba is érkeznek. VERESS TAMÄS A műhelyfőnök ecsetje Határ Jánosban két ember él, kettős tehetséggel van megáldva: gépész, kiváló újí­tó, a Paksi Állami Gazdaság műhelyvezetője, otthon pe­dig festő, aki jó néhány zsű­rizett képet alkotott már, s nevét ismerik a megyén kí­vül is, bár sokkal szeré­nyebb és magányosabb an­nál, hogy hatásosan tudná egyengetni alkotó szenvedé­lyének útját. Ilyenkor, aratás idején, aki részese a betakarításnak, mindenkinek hosszú a nap, de talán senki nem alszik olyan keveset, mint Határ János, ötven szerelő tartozik a keze alá, a nagy gazdaság egész gépparkjának műszaki állapotáért felelős. Irányít, szervez, pénzzel gazdálkodik, fegyelmet tart és nevel, ha szükség van rá, szóval egész nap a vezető beosztású gé_ pész dolgát teszi, ami aratás­kor még bonyolultabb és fe­lelősségteljesebb. Munka után persze fáradt, haza­megy, megfürdik, alszik egy keveset, aztán átalakul egy másik emberré, akinek eszé­be sem jutnak a gépek. Paks egyik szép helyén épített há­zat három évvel ezelőtt. Mű­teremszobájának széles erké­lyéről az egész paksi Duna­kanyar és még a déli szakasz is látható, meg a nagy zöld síkság a túlsó parton, meg az erdő Kömlőd alatt, A kék­ségek és a szürkeségek, az alkonyi izzás és az éjjeli sej­Paksi házak telmes fénypontok a vízen. Nézelődik, mereng, előveszi a vázlatot, újat fest vagy folytatja a már véglegesnek szánt kép megfestését. Ren­geteg vázlatot készít, ezek között is található nem egy, amelyik elnyerte a zsűri tet­szését. Összességében nem fest sok képet Határ János, lelkiismeretesen és vívódá­sokkal alkotja meg képeit a sokarcú Dunáról, erdőkről, öreg paksi utcákról. Megesik nyári időben, hogy éjfél után egy óráig fönn marad. Ötvenhárom éves. Az ifjú­sága nagy küzdelmekkel telt el, kitűnően másolt már 15 éves korában, de egy évtized kellett ahhoz, hogy önállóan tudjon festeni a természet­ből, aztán ráébresztették ar_ ra, mi a művészet, az érzel­mek kifejezése, ettől kedve magasabb szinten küzdött a tehetségével, és ha nem jött volna közbe a felesége halá­la, a házépítés sokféle gond­ja, már előbb tartana hír­névben. Pakson sok a tiszte­lője, elhordanák az összes képét, ha adná. A Képzőmű., vészeti Alap is rendel nála. Egyik képére külföldi vevő akadt, úgy értesült az eset­ről, hogy valutacsekket ho­zott a postás. Több nevet említ a tanító- mesterei közül, leginkább Sarkantyú Simonét, akivel annak idején a megyei kép­zőművészeti telepen ismer­kedett meg és sok okos ta­nácsot kapotP tőle. Mehetett volna 1936-ban Faddról kép­zőművészeti középiskolába, erős volt a tanári javaslat, de a szüle; úgy tudták, éhez­nek a művészemberek, így aztán másféle tanulás kezdő­dött számára, a gépészeti. Határ János Az önképzés természetesen nem maradt el, sem akkori­ban, sem később, rengeteg könyvet átrágott, az anató­miától az izmusokig és festé­szeti technikák ismertetésé­ig. Jellemző sors, nem kivé. teles. De az már egyedi eset­nek mondható, hogy mint gépész is feltűnően jól dol­gozik, miniszteri kitüntetést kapott három éve az újítá­saiért, emellett pedig — most már ismét — teljes ambíció­val és a megszerzett tudással hódol művészi törekvéseinek. Nem mellékesen csinálja egyiket sem, hanem egész emberként. A paksi Duna fölött ma­gasan álló ház szobáinak fa­la tanúskodik erről, meg a kóborlások mindenfelé itt a környéken, a belőlük születő alkotások, továbbá az, hogy a biritói kombájnok jól bir. koznak két és fél ezer hektár összekuszált gabona meg­mentéséért. GEMENC1 JÓZSEF Több tej A megye állami gazdaságai az idén — az 1977-es I. fél­évhez viszonyítva — tíz szá­zalékkal növelték tejtermelé­süket; 12 millió százezer li­tert értékesítettek. Lemondtunk a szárítóról Ahogy elnéztem az ivet, amit a házfelügyelő adott a kezembe, azzal a kéréssel, hogy írjam alá, már sokan alákanyaritották a lemondó nyilatkozatot. A géppel irt sorok lényege a következő volt: a tavaly átadott panel­ház lakói aláírásukkal bizo­nyítják, hogy lemondanak a száritóhelyiségekröl, mind­kettőről. Hallottam, a lépcsőházban valaki félénken meg is kér­dezte: „Mit akarnak a szá­rítóhelyiségből? Talán rak­tárnak kiadni?” A házfel­ügyelő a kérdésre nem tudott válaszolni, őt csak arról tá­jékoztatták: írassa alá az ívet a lakókkal. A lakók aláírták az ívet és ezzel a maguk részéről le­zárták a szárítóhelyíség ügyét. Könnyen firkantották alá a papírt, hisz a szárítót soha senki nem használta. A nagy­mosást a Patyolat végzi, a kisebb mosásból származó ruhadarabok pedig megszá­radnak a fürdőszobákban és az erkélyeken felszerelt fre- golikon. Ki az ördög jár le- fel ma már a negyedikről a földszintre ruhát szárítani! A lakók tehát legalább olyan könnyed eleganciával írták alá a szárítóról való lemondást, mint a tervezők, a megrendelők — a szárítók­kal építendő házakról szóló szerződést. A szárítók évek óta rendre megépülnek, a szárítókról a lakók évről év­re rendre lemondanak. Ez a tény pedig azt bizo­nyítja: a szárítókra nincs szükség. És mégis megépülnek! Ki érti ezt? Annál is inkább érthetet­len, miért épülnek meg ezek a szárítóhelyiségek, mert mindjárt előtolakszik az em­berből, a lakókból a másik kérdés: miért csak akkora raktárterület jut minden la­kóra, amekkorán egy tv- doboznyi holmi elfér? A panelházakban tehát van szárítóhelyiség, amit senki sem használ, de nincs egy megfelelő raktár, ahová az átmenetileg feleslegessé vált holmikat el lehetne rakni. De ha csak ez hiányozna! A lakógyűlést például csak a lépcsőházban lehet meg­rendezni. Lent az előadó, a lépcsőház pihenőjében, a lép­csőkön pedig a hallgatóság! A szárítóhelyiségben lakó­gyűlést nem tarthatnak, hisz az nem erre a célra épült.. Annak a rendeltetése, hogy szárítsanak benne. De nem szárítanak! A centrifugával, az automata mosógéppel, az újfajta kelmékkel a régi tí­pusú mosás, szárítás kiment a divatból. A szárítóhelyiség-építés sajnos nem! A szárítóhelyiség helyett pedig sok mindent lehetne építeni. Elképzelhető volna például, hogy.egyik szárító­helyiség a gyerekeké lenne, á másik pedig a felnőtteké. Az egyik helyiségben a gyerekek szórakozhatnának, játszhat­nának, a másikban a felnőt­tek jöhetnének össze beszél­getni, szórakozni, névnapot tartani, születésnapot ünne­pelni. A lakások a társas, baráti összejövetelekre, a lakók egy­más közti barátkozására — nem alkalmasak. A falak is olyan vékonyak, hogy a har­madik szomszéd sóhajtását is hallani, nem is beszélve ar­ról, ha véletlenül valakinek eszébe jut énekelni: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...” Ezen az úton soha nem mehet végig, mert a többi lakótárs: veri a falat, be­csönget... Egyszóval: kész a veszeke­dés! A legtöbb panellakó az ilyen veszekedések alkalmá­val ismerkedik össze. Az ilyen ismerkedésből tartós harag és nem tartós barátság alakul ki. A panellakok elsősorban csak laknak és nem élnek a házban. Erről ők is tehetnek, de nemcsak ők. A tervezők is, az építtetők is! Közösségi társadalomban élünk — és a házaink úgy épülnek, hogy nem teszik le­hetővé a közösségek kiala­kulását. Szárítóhelyiség épül, ami­re nincs szükség: lakógyűlés, társas összejövetelre alkal­mas helyiségek nem, ame­lyekre viszont szükség lenne! Lehet, hogy vannak akik értik ezt, én kijelentem: nem értem. Nem értem miért épí­tenek olyan helyiségeket, me­lyekről a gyakorlat már egy évtizeddel ezelőtt bebizonyí­totta, nincs szükség rájuk! És azt sem értem: miért nem építenek helyettük olyan he­lyiségeket, amelyekre szükség lenne! Van egy javaslatom: „Mi lemondtunk a szárítóhelyiség használatáról, a tervezők, az építtetők pedig mondjanak le végleg a szárítók tervezésé­ről, megépíttetéséről! Állí­tom, hogy nemcsak a lemon­dó nyilatkozatot takaríthat­nánk meg! Még az sem je­lentene külön kiadást, ha az elmaradt szárítóhelyiségek helyett mondjuk házi klubot építenének! Erről bizonyára nem mondanának le a la­kók!” • SZALAIJÁNOS KAPCSOLÓ Ha épül, s elkészül egy lakóház, örül mindenki. Kis ünnepség is kerekedik az át­adáskor, úgyszintén a ház­avató, lakásavató is arra való, hogy dicsérjék az új otthont. Dicsérik is. Egy hétig, egy hónapig. S akkor kezdődnek a ba­jok: nem kapcsol a villany- kapcsoló, nem zár a vízcsap, szellőzik a nyílászáró. S megy a levél a tanácshoz, OTP- hez, építőkhöz, pártbizottság­ra. S jönnek a bizottságok: megállapítják, hogy a kap­csoló nem kapcsol, a csap nem zár, a nyílászáró pedig szelei. Az építők szépen kicserélik amit lehet, megjavítják, amit tudnak. De! Gondol-e valaki arra, hogy a kapcsolót, a víz­csapot, meg a nyílászáró szerkezetet nem a TOTÉV, nem a TÁÉV, nem az ipari szövetkezet kőművesei csinál­ták?... ÖTSZÁZ FORINT Az asszony a munkahe­lyén nagy cirkuszt csinált: Azért nem tudok egy rohadt nyári rongyot magamnak venni, mert az uramnak az éjszaka kölcsön kellett adni az igazgatójának a pénzt. Ve­szített az igazgató úr a kár­tyán, be is rúgott, és a pénzt az uramtól, a' sofőrjétől kér­te el. Az a marha meg oda­adta. Most itt vagyok nyári ruha nélkül... AZ ÓVODA KÜSZÖBJE A tanács, a pártszervezet, a helyi tömegszervezetek mind egységesek voltak ab­ban, hogy az építők mihama­rább csinálják meg az óvo­dát. A sürgetésre az ok ért­hető: sok a gyerek, az asz- szonyok meg dolgozni akar­nak. Nosza, az építők, meg­értve a súlyos helyzetet, rá­vertek. A terv szerint elké­szítették az óvodát, időre, jó minőségben. Kifogás mégis akadt, sőt olyan, hogy miatta nem is vették át a „létesít­ményt”. Az ok a következő: az egyik helyiségből a másik­ba nyíló ajtó elé küszöböt építettek — nem tudják könnyen tolni a gyerekkocsit, és kevés a személyzetnek a WC-ülések száma. Egy hétig ezért nem foglalhatták el az óvodát, mert azok a szervek, akik jóváhagyták annak ide­jén az óvoda építési tervét, most akadékoskodtak. Mint­ha nem emlékeztek volna ar­ra, hogy a kivitelezés előtt a tervet jóváhagyták... Csak a küszöbök magasságát, meg a WC-ülőkék számát elfelejtet­ték megnézni a rajzon. A BEISKOLÁZÁS ^M A vállalatok, főleg a na­gyobbak, arra kényszerülnek, nemcsak jól felfogott csoport- érdekből, hogy a szakmun­kásképzést egyre fokozzák. Ezért „járatják” embereiket a megye községeibe, kérik a helyi üzemek, termelőszövet­kezetek vezetőit, iskolázzák be a gyerekeket, küldjék a vállalat, vagy az ipari iskola korszerű kollégiumába, ahol jó helyük, jó ellátásuk is lesz, azon túl, hogy a szakmát ma­gas szinten megtanulhatják. A sok ígéret ellenére egy sor szakmában gondok vannak az utánpótlással. Nemcsak azért, mert kevés a jelentkező né­mely szakmára, hanem a csábítás miatt. A gyerek, ha végez a városban, ha kitanul­ja az autószerelő szakmát, a kőműves mesterséget, a sze­relőipar valamelyik ágát — az első adandó alkalommal otthon vállal munkát... Az egyik szekszárdi nagyválla­latnál idén kilencvennégy szakmunkás kapott oklevelet. Közülük csak harmincegy maradt a vállalatnál, a többi hazament „erősíteni” a tsz építőbrigádját, gépműhelyét, lakatos melléküzemét... No, most jó-e rossz-e az ilyen munkaerő-vándorlás, -csábítás? Mert — el is felej­tem még utóbb leírni, hogy — mindegyik fiú 3—4 forint­tal több órabért kap, mint amennyit az „anyavállalatá­nál” ígértek. A beiskolázás azután marad ismét a városi vállalatokra. HUSZNAPI MUNKA Érdemes volna egy alka­lommal statisztikai felmérést végezni, hogy hányán fogla­lunk el nem képesítéseink szerinti munkahelyet. A leg­frissebb adatok szerint a gép- járművezetők között van a legtöbb „más szakmás”. Az ok igen egyszerű. A Volán és az ÉPFU úgy szervezi a munkát, hogy a sofőr húsz nap alatt az egész havi órát ledolgozza. És tíz nap „sza­badsága” van minden hónap­ban. Ezért nincs nagy gond a „sofőriparban”. Mert a húsznapi munka sem annyira megerőltető, mégha tíz-tizen- két órát is tölt el a dolgozó naponta a volán mögött, hogy a havi tíz napban ne lehes­sen más munkát, a második szakmában eredményesen és jó pénzért művelni. Mert, hogy csak egy példát mond­jak: ha valaki egész napos permetezésre vállalkozik Szekszárdon, a napi koszt mellett még jár 250 forint napszám és három liter bor. A kőművesek mellett, a se­gédmunkásoknak pedig har­minc forint körüli órabért (!) fizetnek... Legyen egy munkaügyes, munkaerőtoborzó okos? Csak szép lehet, okos nem. PÁLKOVÁCS JENŐ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents