Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
4 ^ífepÚJSÁG 1978. június 11. Csodálatos látvány a Szent István körút torkolatából a Margitszigeten át a Rózsadomb. Ebbe a gyönyörű látványba a Margit-híd karcsú íve éppen úgy beletartozik, mint a Duna fölötti házak, az utak csillogó aszfaltcsíkjai. Mostanában azonban az erre látogató vagy erre közlekedő nem esik rabul e városrész, e táj szépségeinek. Por és füstfelhő kavarog a híd fölött, betonvágó gépvésők törik a pilléreket, óriási elemeket szerelnek be, lemeztelenítik az acélszerke- teket. A szűk helyen teherautók forgolódnak, terhüket lebillentve rohannak tovább. A híd újjáépül. A Margit-hídriak háromszor kellett megszületnie, a második születése vérrel és fájdalommal járt. 1872 és 1876 között Ernest Gouin terve alapján épült. A francia mérnök nyerte a hídépítésre kiírt pályázatot, az ő munkáját, s elképzeléseit tartották a legjobbnak. A hidat 1876 április 30-án, éppen 102 esztendeje avatták fel, s a frakkos, cilinde- res urak, a hosszú ruhájú dámák kiváncsi örömmel sétáltak át rajta. (A lóvasút csak később indult el erre első útjára.) A Margit-híd- nak a szigetre bevezető szárnyát már magyar mérnökök tervei szerint 1899— 1900-ban toldották hozzá. Milyen is ez a híd? Gulyás Kálmán, a Hídépítő Vállalat műszaki főosztályvezetője a szakavatott emberek biztonságával mondta: — A Margit-híd szép. Felsőpályás szerkezete nem rontja a dunai látképet, sőt, teljes egységben mutatja a budai dombokat, a szigetet. A híd kitűnő műszaki megoldása ; a folyó sodra a hídra, a híd pedig a partokra merőleges. Petik Ernő főmérnök szerint a Margit-híd a célszerűség és az esztétika egysége. A hidat a pestiek mindig szerették. Nemcsak azért, mert összekötötte Budát és Pestet és az északi városrész közlekedését könnyebbé, kényelmesebbé tette. Szerették, mert meg lehetett közelíteni a sziget létesítményeit, szerették, mert életük részévé vált, mert emelte a főváros fényét, hangulatát. Berndt József nyugdíjas a Bem téri lakóházban tanúja volt a Margit-híd halálának. Erről így mesél: — A robbanás megremegtette a házakat. Láttam az emberekkel teli villamost a levegőbe emelkedni, láttam férfiakat, asszonyokat a hullámsírban elmerülni. A németek aláaknázták a pesti szakaszt, 1944 novemberében robbant fel, a budai hídrészt 1945 januárjában röpítették a levegőbe. Rettenetes élmény volt számunkra. Az emberek még napok múlva is meg-megálltak a pillérek lábainál és sírtak... A szovjet katonák fából ácsoltak a Margit-híd mellé egy kis pontonhidat, a pestiek „Manciját”. Aztán 1946 —48-ban a Ganz-gyár tervezőgárdájának munkája alapján újjáépült. Hogy miből? Galambos István, a Fémmunkás Vállalat osztályvezetője, Takscherer György és Nagy József lakatosok így emlékeznek: „ ... Bombázott házak vasanyagát is felhasználtuk... Kézifűrésszel vágtuk, kalapáccsal hajlítottuk... babon, káposztán, rozskenyéren épült...” Legrosszabb, legveszélyesebb munka volt a roncsok kiemelése. Fel nem robbant bombák, gránátok lapultak a meder alján. Az újáépített Margit-hidat 1948. augusztus 1-én avatták fel. Mirk Sándor lakatos is ott menetelt a hídavatók között: „Elöl haladtak a párt- és állami vezetők, utánuk zászlócskákkal, zenekar hangjai mellett az építők, majd a fővárosi lakosság. Örömünnep volt.” Most meg bizony a „Margit”, sok nehéz évi szolgálat után ismét gondot okoz. Az illetékesek műszeresen megvizsgálták, s kiderült, a fel nem robbantott két parti nyílása elöregedett. Acél- szerkezeteit az idő vasfoga megrágta, útburkolata megkopott, feltöredezett. Megszületett a döntés: újjá kell építeni! A Hídépítő Vállalat budapesti területi főmérnökségén Petik Ernő és Király László irányítja az építkezést. Nincs elég hely műhelyek, irodák, raktárak, felvonulási épületek számára. Á híd környéke beépült, s ezért a MAHART-tól béreltek két öreg, kiszuperált hajót és azt rendezték, be, irodáknak, munkásebédlőnek, építés- vezetőségnek. Az építési anyagok zömét a folyón szállítják rendeltetési helyére. A munkát aránylag rövid idő alatt kell elvégezni, már a közlekedési nehézségek miatt is. A nagy erőkkel felvonuló hídépítők először a közműveket bontották ki. Budapest alatt százszámra hevernek kábelek, vezetékek és az Attila csomagjai Attila kései gyerek volt. Idősebbik bátyjától tíz év választotta el, a fiatalabbiktól hat. A két fiútestvér között volt még egy nővérkéje is. így Attila nemcsak késeinek, egy kicsit sokadiknak is számított. A fiúcska még alig múlt féléves, amikor az édesanyjuk egy külföldi útról nem tért haza. A gyerekekkel magára maradt apa Attilát a nagymamánál helyezte el. Műanyag szatyrokba csomagolták a fiúcska holmiját, hogy egymásközt eloszthassák a terheket. Ki-ki fogott egy batyut, apu a karjára vette fiát és vonatra ültek. Ez az esemény aztán többször is megismétlődött, mert a hétvégeken — ha az egész család a nagyihoz nem utazott — édesapa hazahozta a kisfiát, hogy az a családban, testvérei között legyen. Attila szépen fejlődött, megerősödött és már ő is kapott egy reklámszatyrot, amiben kedvenc dolgait utaztatta a nagyitól az apuhoz, az aputól a nagyihoz. Egyszer azán apu, talált egy új anyut. Ennek mindannyian nagyon örültek, több okból is. Attila leginkább azért, hogy végre hazakerülhetett. Bár igen jó helye volt a nagymamánál, az igazi mégis csak a testvérei között volt. Az új anyunak is volt egy kislánya, Attila-korú. Talán ezért, talán másért, Attila az új anyutól kapott a kései, a sokadik jelzőhöz egy újat is: nemkívánatos. Az édesapja megpróbálta együtt tartani, együvé forrasztani az új családot, de a kis Attila ártatlan jelenlétével apja minden igyekezetét meghiúsította. Az új anyu — a két kisgyerek hamar megszerette egymást —, sehogy se tudta elviselni a kisfiút. Pedig az szánalmasan alázatos jógyerekséggel próbálta mindenki sze- retetét elnyerni és testvérei között a helyét megtartani. Minden elosztott finomság ráeső részéből megkíAz építkezés alatt két sávosra szűkült az út építők sokszor botlottak, úgynevezett vad-közművekre is, amelyek nem szerepeltek a térképeken. A közművek eltávolítása után kezdtek a pesti és budai aluljárók építéséhez, alapozásához. A jó öreg „Deák Ferenc” hajón — amely 1896-ban épült — Márkosi Erzsébet az építésvezető. Irodája a hajó bárkája volt valamikor. A tervrajzok, grafikonok, jegyzetek között az építésvezető sohasem maradhat nyugodtan, mert valaki mindig rányit, hol kompresszort kémek, hol újabb légkalapácsot, a brigádok eligazítást, ki hová menjen, milyen ayagot, hová rakjanak le. — A szakma java dolgozik itt — mutat Márkosi Erzsébet a hídon hegesztő, utat bontó munkásokra. — Kőművesek, ácsok, betonozok, vasszerelők, komplex brigádok érkeztek és sokan közülük önként jelenkeztek, hogy előbb készen legyünk a nagy munkával. Koréh István főgépész, Krancz Ferenc művezető és Sashalmi István, vájár, kubikos brigádvezető egyöntetű véleménye, hogy a váratlanság, az előre nem látható dolgok okozzák a legnagyobb gondot. Például elkezdték az első pillért bontani, s azt hitték, gyenge kis kőből van. Kiderült, hogy gránit. Méghozzá olyan kemény gránit, hogy a légkalapács acél hegye is elgörbül benne. Nos, gyorsan vidiabetétes szerszámokat kellett keríteni Azzal aztán „meggyőzték” a pillért. — Egész géphadsereg vonult ide — magyarázza Sashalmi István. — Valamikor régen a dunai hidakon kézi emelőkkel, ma földgyalukkal, exkavátorokkal, mozgó darukkal, ciklonkompresz- szorokkal dolgozunk, de még így sem leányálom ez a munka. — Sokan elátkoznak bennünket — folytatja Krancz Ferenc —, mivel kényelmetlenséget okozunk. Az emberek kíváncsian meg-rriegáll- nak, szidják azt is, aki kitalálta az újjáépítést, pedig valamennyiünk hasznára csináljuk. A híd is megöregedhet, akár csak mi magunk. Igyekszünk gyorsan dolgozni, s a legkevesebb rendetlenséget okozni. Nincs vasárnap, ünnep, se szabad szombat. A „Margit” tehát harmadszor is újjászületik. Szebb lesz, mint valaha, s ha majd a díszkivilágítás alatt új aszfaltszőnyegén átsétálunk, gondoljunk egy percre az újjáépítőkre. SZÜTS DÉNES nálta a többieket. Először mindig az új anyut, hogy a szem cukorkáért, darabka csokoládéért nem is szerete- tét, pusztán az eltűrést koldulja. Attila — zsenge korát meghazudtolva — csodálatos tisztasággal látta, hogy az ő sorsa az új anyu kezében van. Ám hiába volt a kisfiú minden eltorzultan kétségbeesett jósága, megható igyekezete. Újra elkészültek a csomagok. Jóval nagyobbak, mint amik csak látogatóba utazáskor. Olyanok, mint aminők akkor készülnek, ha valaki végleg elköltözik. Fojtott szorongással fogták meg a gyerekek pakkjaikat, és némán, egymást, a földet nézegetve ballagtak a pályaudvarra. Az új anyu azon a napon nem volt otthon. A kislányával, Beácskával valahova elutaztak. A kisfiútól el sem búcsúzott. Attila újra a nagymamához költözött. • Csengetésemre, kedves néni nyitott ajtót. Azért hívott, hogy az unokájáról készítsek fényképeket. Most ötéves, gyertyás tortát csináltatott neki. A régi bútorokkal berendezett, kamillatea-illatú szobában kis sarok a modern, mai világot képviseli. Attila bútorai. Kis asztalocska, polcok, szekrény. A kisfiú, a hátát a szekrénynek vetve állt. Bár illedelmesen köszönt, az ismeretlennek kijáró bizalmatlanság látszott rajta. Feszültsége csakhamar feloldódott és egy-kettőre összebarátkoztunk. Attól aztán, hogy a nyakába akasztottam a „képező-gépemet" — így hívta a fényképezőgépet, engemet meg „képez- bácsinak” — kenyeres pajtások lettünk. — Nekem is van ám képezgépem — mondta és a polchoz ment. Hónaljig nyúlkálva, kutatni kezdett különböző szatyrokban. — Jaj, látja milyen furcsa szokása van az én kisfiamnak — mondja a nagymama. — Mindenét ilyen szatyrokba rakja. Hiába mondok neki akármit, nem számít. Sokszor mérges is vagyok miatta, mert ha valamit nem találunk, akkor végig kell nézni minden zacskót, mert biztos, hogy valamelyikben rejtegeti. — j Munkában az újjáépítők Kicsit megáll a beszédben. Simogató tekintetét a keresgélő unokáján pihentetve. — Azt mondja a kis ártatlanom, hogy azért kell mindent így tartani, hogyha jön majd érte az apja, akkor minden útrakész legyen. Tudjanak sietni, nehogy lekéssék a vonatot. — Nagyot sóhajt. — Pedig szegénykém hiába vágyakozik. Amíg „az” ott van, addig ö oda nem mehet. — Megint hallgatunk. A keresgélő, időnként ránk néző gyereket figyeljük. Bár csendes köztünk a szó, talán mégis hallja. A nagymama bekapcsolja a rádiót. — Nem akarom, hogy hallja, amit beszélünk. Azt akarom még mondani, hogy az egy borzalom, amikor az apja elhozza a testvéreit. Nem meri megkérdezni, hogy őt is elviszik-e, mert az apja egyszer rászólt ezért. De csak úgy sugárzik róla a kérdés. Mikor jön már a búcsúzás ideje, a kezébe veszi a piros szatyrot. Abban vannak a „fontos dolgok és iratok..’ Megfogja valamelyik testvére kezét és folyton-folyvást melettük sündörög. Annyira, de annyira menne. Mikor aztán azok elmennek, majd a szíve szakad meg, de nem sír. Ilyent még nem láttam. En nem bírom sírás nélkül, ez meg nem sír. — Nagyi, te se láttad a képezőmet? — szakítja meg beszélgetésünket. — Ugye, mindig mondom neked, hogy rakd ki a holmidat a polcokra. Ott egy-kettőre megtalálnád. — Jövőre iskolás lesz — fordul hozzám ismét a nagymama. — Akkor talán majd elhagyja ezt a folytonos csomagolást. Végre előkerül valamelyik szatyorból a képez- masina. Sugárzó szemekkel hozza felém. Amit mond, alig értem. A nagymama szavai támadnak fel újra meg újra fülemben-eszemben. Igen, egyszer majd biztos, hogy elhagyja ezt a szokását és kiürülnek a csomagjai. De amiket a lelkében hordoz, azokat ki tudja-e üríteni, azokat el lehet-e hagyni? CZAKÓ SÁNDOR
