Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-25 / 148. szám

a Képújság 1978. június 25. a sportpályák sem, bár fönn a sport- és művelődési köz­pont mögött ott áll a 3500 nézőt befogadó stadion. A désztér méreteivel lenyűgö­ző. Itt zajlik a tábor életének minden kiemelkedően fontos, egyben ünnepi eseménye. Például a tábornyitás és -zá­rás. A dísztértől balra elhe­lyezkedő 3000 adagos konyha és önkiszolgáló ebédlő mögött vannak a csak nyáron mű­ködő táborépületek. Egy épületben 120 úttörő kényel­mes elhelyezésére van mód. Évente 23 000 úttörő vesz részt táborozáson és 1975. május 25. óta már közel 100 ezer úttörő volt zánkai lakos. A nagydorogi Lang Imre szerencsés fiúnak mondja magát, mert most jöhetett Zánkára másodszor. Első al­kalommal őrsvezető-képzésen volt itt. A nyurga termetű fiú most lesz nyolcadikos és a Tolna megyeiek 8 fős modellezőcsapatának a tagja. Sági Jancsi is nagydorogi, de ősszel ő már gimnazista lesz. A csapatban öten vannak re­pülőépítők. Három, termetre, korra is „kisebb” legény, kaj- dacsi. Azért jöhettek Zánká­ra, mert remek hajókat tud­nak készíteni. — Mit vártok a verseny­től? — Győzelmet! Ami azt illeti, ide én is visszavágynék. Ahogy igen­igen nagy tetszésemre szol­gálna az idei nyár program­ja is, ha úttörő lennék még. Nézzük csak... Június 7-től 21-ig: Éneklő ifjúság nagydíjas kórusainak, a XIV. nyári úttörő-olimpia labdajátékosainak, a kisdo­bosoknak és úttörő sakko­zóknak a tábora. Itt vannak még ebben a tábornyitó tur­nusban az UHV-sek, az út­törő honvédelmi versenyek legjobbjai, közöttük 30 Tol­na megyei pajtás. Kívülük a szolgálatellátó úttörők és a vándortáborozók. Június 23-tól július 7-ig: Interkozmosz-szaktábor, tár­sadalomkutatók, nemzetiségi nyelvet, orosz és eszperantó nyelveket beszélők tábora. Aztán: Kazinczy-jelvényesek, technikusok, kis matematiku­sok, bélyeggyűjtők, pályáza­tot nyertek, úttörő, képzőmű­vészek, valamint a technikai és természettudományos szak­körök tábora. A megyék kül­földi cserekapcsolatai révén nálunk vendégeskedő gyere­kek táboroztatása is ebben a turnusban kezdődik, majd folytatódik a július 11-től 25- ig tartó turnusban is, mely­ben döntően az úttörőtaná­csok titkárai kapnak helyet. A legparádésabbnak azonban a július 27. és augusztus 10. közötti időszak ígérkezik. Ek­kor lesznek Zánkán a Szülő­föld expedíció kiváló őrsei és a VIT-akció győztesei mel­lett az úttörő filmművészek, továbbá a béke- és barátság nemzetközi táborba érkező pajtások. A záróturnusban veszik birtokukba Zánkát többek között az V. nemzetközi tech­nikai verseny résztvevői. Ide nem szeretnék menni, mert tisztelem a technikát, de ami hozzáértésemet illeti, egy kisdobos is lepipálna. Szabad picikét fájdítanom a felnőtt szíveket? Kedves szülők és nagyszülők! Zánka olyan mesevilág, amilyet csak egy emberközpontú társa­dalom tud építeni a gyerekek­nek, a való világ megismer­tetése és birtokba adása igé­nyével ! Ezért' van az. hogy bár­_________ milyen .feszes p rogramúak az itt töltött na­pok, a megszerzett úttörőél­mények birtokosai mindig boldogok, ha ismét eljöhet­nek ide. Visszaforgatva az idő kerekét, mi sem tennénk másként... — óa — Fotó: K. Z. tesebben nézhetjük meg a 220 hektárnyi területen elhelyez­kedő várost, amit a 71-es mű­úton közlekedők bekívánkoz­va bámulnak meg évente sokan. Magam is jártam er­re számtalanszor és láttam igen vonzónak, sokat ígérő­nek ezt a gyermekparadicso­mot. Minden adott, ami — egy turnusonként 3000 lelket számláló — város zavartalan életéhez kell. Mindez közel a Balatonhoz, a Csorsza-patak természeti szépségekben gaz­dag és szerfölött romantikus völgyében. Van az úttörővá­rosnak saját kikötője, strand­ja, csónakháza. A partról nem hiányozik a büfé sem és — Hogy érzitek magato­kat? Micsoda kérdés! Kitűnően. Csak biztosan hamar eltelik majd az idő. Igaz, akkorra már megnő — kivált a ki­sebbekben — a honvágy. De, mint mondják, az úgy van, hogy alig ér haza a táborból az úttörő, már jönne is vissza, ha lehetne. » . a kijelentésre, hogy "rra manapság jó gyerek­nek lenni, nem én veteme­dem először. Csak a gyerekek sóvárogják a felnőttséget, hogy pár esztendő elteltével rádöbbenjenek, milyen vétek volt sürgetni az időt, s vele a megismételhetetlen távo­zását... Fejemben ilyen gondolatok­kal jártam be nemrég a ba­latoni úttörőváros, Zánka egy darabját, ami az egésznek csak töredékét jelenti. Sajtó- tájékoztatóra voltunk hivata­losak, ezért jutott a szemé­lyes ismerkedésre kevés idő. Hát persze, az igazi az lett volna, ha bevonulhatunk ma­gunk is táborlakónak és tüze­Szárazföldi üzempróba Ki lesz a győztes?-----""t nalmas, esős vasárnap « d élutánokon, amikor í odakinn olyan nyomott — az idő, hogy az ember idebenn még a lelkét is kö­dösnek érzi, sok minden eszé­be jut. Például az is, hogy van nyelvünknek egy eltűnő­ben lévő kifejezése. Ez „a szobaúr”. Valószínűleg nem ok nélkül tűnik el a viszonyo­kat sokkal pontosabban kife­jező az, ami a helyébe lépett: „az albérlő”. A szobaúr meg­jelölés legalább halványan célzott arra, hogy valakinek némi jogai vannak az általa lakott szobában. Az albérlő elsősorban is „al” (vagyis al­rendül, másodsorban pedig bért fizet és jobb nem elfe­lejtenie, hogy bérelt, viszony­lagos jogait havonta meg kell vásárolnia. A kettő között persze csak hangnembeli el­térés van, korunk tárgyilago- sabb és udvariatlanabb. Az előbb említett köd, olyan, mint a jövő. Átlátha­tatlan és arra is késztet, hogy ráérő időnkben számot ves­sünk a múlttal. Rádöbbentem például, hogy életem ötven esztendejéből huszonegyet töltöttem albérletben, ami még hivatásos katonai szol­gálatban is tiszteletre méltó idő. Azzal hízeleghetek ma­gamnak, hogy e pályafutásom kezdetén (majdnem úgy ír­tam, hogy 13 helyőrségem kö­zül az első laktanyában) en­gem még „szobaúrnak” titu­láltak. Igaz, hogy a hátam mögött, de a fülembe jutott és ilyenkor kihúztam magam. Szállásadóm akkoriban a Fe­jér megyei P. községben egy csizmadia—varrónő házaspár volt, szobám ablaka a Fő ut­cára nyílt és reggelivel-vacso- rával együtt pontosan akkori fizetésem felét kérték érte. Amikor háziasszonyom ügy­feléi ruhát próbálni jöttek, ki kellett vonulnom a kony­hába, de az ajtót nyitva hagy­ták. Szobám szentképekkel és tükrökkel volt tele, nem az előbbiek segítettek hozzá, hogy' figyelemre érdemes ta­pasztalatokat szerezhettem a P.-i női fehérnemű-divatról. Huszonöt éves legényember részére ez felettébb tanulsá­gos. Szállásadóim vallásossá­gát utólag sincs jogom bírál­ni. Tény azonban, hogy ez volt életemben az egyetlen lakásom, ahol még az illem­hely papírtartóján is a követ­kező stikkelt felirat díszlett: „Jöjj szent Imre, szívünk kér­lel, imádkozz a magyar nép­pel!” Máig sem értem, hogy éppen itt miért kellett volna imádkoznia. Innen a gépállomás felsze- reletlen fürdőszobájába köl­töztem, ami lényegesen ol­csóbb volt, mert ingyen ad­ták. Egy vaságy, szék és alu­míniumból készült öltözőbeli szekrény fért el benne. Meg én, aki akkor a mainál jó­val karcsúbb voltam, de a szekrény még így is ágyú­lövésre emlékeztető hanggal jelezte, ha kivettem belőle valamelyik ruhadarabomat. A szolgálati lakások rövid ideig tartó átmenete után, immár feleségemmel és kislányom­mal 1957-ben a- budai Hunya- dorom oldalába kerültünk. Valamennyiünknek H. pro­fesszor adott otthont. Ingyen, ami annyit jelentett, hogy feleségem volt a szakácsnő, én a kerti munkás, lakásunk pe­dig egy hatalmas, üvegezett veranda. Vakmerő ugrással kivettünk egy üres szobát ugyanannak a háznak a VI. emeletén, ahol anyám a félemeleten lakott. Azért nem nála, mert már volt albérlőié, akit köztudo­másúan nem lehet kitenni. Akkoriban buzgón imádkoz­tam egy idős, magányos fog­orvosnő haláláért, de nem sok sikerem volt az égieknél, mert ma is él. (Ugyanott.) Háziasszonyunk kellemes hölgy volt, körülbelül olyan szófukar, mint egy papagáj és éjszakánként hangosan ál­modott. Volt a szomszéd szo­bában albérlőtársunk is, egy szerb autószerelő, aki általá­ban csak szombatonként ver­te buszkalauznő hitvesét. Ezután ismét magányosan éltem Szombathelyen, egy va­lamikori cári törzszászlósnál. Élelmiszer-raktárt vezetett valahol és én ennek követ­keztében ekkoriban ettem a legtöbb paradicsomos halat életemben. Ebből a konzerv- féleségből kimeríthetetlen készlete volt. Víg albérlet kö­vetkezett, Veszprémben, ahol egy furcsa hajlandóságú hölgy a fejébe vette, hogy kizáró­lag újságíróknak ad szállást. Be is költöztünk hozzá nyom­ban négyen: Szilágyi János, Baktai György, Túrái Lajos és jómagam. Végül mégis oda keveredett ötödiknek egy színházi díszletmunkás, ko­rábbi társadalmi állása sze­rint született báró, akivel csodálatos politikai vitákat lehetett folytatni. Ritka buta ember volt, ideológiai neve­lésére majdnem minden éjfé­lig ráment az időnk. Termé­szetem szerint korán fekvő lévén, pár utcával odébb áll­tam és mivel érzékeny ideg­zetű szobatársamat (a Vas Népe jelenlegi főszerkesztő­jét) minden erőfeszítés nél­kül sikerült kihorkolnom ott­honunkból, több mint másfél évig a magam ura lettem, potom havi 600-ért. Itt nem voltam „szobaúr”, de amikor a házban élő nagyszámú albérlőtársamat egy alkalom­mal meglátogatta a razzia, háziasszonyomtól megkaptam a „jobb ember” címet. „Ké­rem, nálam job}) emberek laknak!” mondta a rendőrök­nek, akik — alig hiszem, hogy ezért — csakugyan nem jöttek többször. Nagytétényben a P. házas­párnál, családostól kényelmes helyünk volt, de P. úr később úgy döntött, hogy a szoba ne­ki is kell. Merő emberiesség­ből hajlandó lett volna lakás­sá átalakítani számunkra a szeneskamrát: — havi ötszá­zért. Szekszárdon már 1963- ban is laktam egy fél évig, így itteni tapasztalataim csep­pet sem szegényesek. Szere­pel köztük egy idős és tere­bélyes özvegyasszony, aki szabad választást engedett, hogy vagy néhai férje he­lyén alszom a bárkányi ket­tős ágyban, vagy az udvarra nyíló kamrában, de annak nincs ablaka. Nyár lévén ez utóbbi mellett döntöttem, vi­szont a nyitott ajtón bejárt a kutya. Az aranyos K. néni következett újvárosi földes parasztszobájával. Később át­menetileg, szívességből P. kol- leginám édesanyjának mosó­konyhája, majd családostól egy 3x3 méteres nagyon szép szoba, ahová emeletes ágyat vásároltunk (a hajókabinok és vasúti hálókocsik mintájára), ezenkívül pedig zsebbe vágó tapasztalatokat szereztünk a villanykandalló áramfogyasz­tásával kapcsolatban. Huszon­egy éves praxisom tizenhar­madik albérlete már tagad­hatatlanul mutatta a társa­dalmi emelkedés jeleit. Uj ház, szép, tágas szoba (mi fű­töttük ki) és emellett egy használaton kívüli, berende- zetlen fürdőszoba is, melyet nagyképűségi rohamaink ide­jén konyhának becéztünk, pedig leginkább csak a fűtő­olajat tároltuk itt. zóta nem vagyok szoba- '.tk úr. Az előzőket nem .§\ >anaszként, hanem kor- ■■■■"" történeti dokumentum­nak szántam. A legkisebb fiam hét év múlva érettségi­zik. Akkor sejthetőleg elmegy katonának és majd előbb- utóbb itthonról is. Ennek el­lenére már most kijelenthe­tem, hogy a szobájára feles­leges számítani. Nálam nem lesz szobaúr senki. Mégcsak albérlő sem. ORDAS IVAN Szobau r as kodásai m

Next

/
Thumbnails
Contents