Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-18 / 142. szám

1978. június 18. "KÉPÚJSÁG 7 Dr. Bozóti István állást Nézegetjük az avatási lényképeket. Az ünneplő ru­hás ifjú jogászdoktorok ar­cán meghatottság, megköny- nyebbülés. Nagy nap a mai, 1978. március 25. — állítják a fényképen megörökített pillanatok — mától kezdve előttünk az élet...! Egyikük arca más. Nézzük a fotót, próbálgatjuk megér­teni, hogy mit érezhetett Bo­zóti István azon az ünnepsé­gen. Arca különös térkép, nem megfejthető: egyik jel arra utal, hogy boldog, a másik, hogy gondterhelt. Fá­radt és bizakodó, hálás és erejefogyott egyszerre. Már a számon a kérdés, de elharapom a szót: Bozóti István avatási arca maradjon titok. Három évvel ezelőtt ismer­kedtünk meg. A bemutatko­záskor még nem, csak az aj­tónál tett kereső kézmozdu­latára felfigyelve vettem észre, hogy vak. A segítőtárs sétálni szeretne Akkoriban költözött a szü­leihez Pestről, akkor kezdett a Szekszárdi Bútoripari Vál­lalatnál dolgozni, telefon- és telexkezelőként. Vannak esetek, amikor az ember természetes kíváncsi­ságát is tapintatlanságnak ér­zi. Nehezen merészkedett elő belőlem a kérdés: milyen a világ sötétben? A furcsa az, hogy B. I. vá­laszának szövegére már nem emlékszem, csak a hatására, hogy megértette velem, az ember minden körülmények között meg tudja találni a helyét a világban, meglelheti a harmóniát önmaga és le­hetőségei között. Még ha ez néha nagyon-nagyon kemény munkával is jár. A történet — 1945-ben születtem, 1953- ban operálták a szemem, szürkehályog miatt, Pécsett. Hammurábi törvényei már szót ejtenek sikeres hályog­műtétekről, vagy négyezer éve ismerik ezt a beavatko­zást... A műtét után nagyon hamar, mindkét szememre elvesztettem a látásomat. 1954 őszén felkerültem Pest­re, a vakok intézetébe, és újra kezdtem az általános is­kolát. Amit addig tanultam, már semmit sem ért... Keser­ves változás volt az intézet­be kerülés: évente kétszer mehettünk haza, nagy, hideg hodályokban laktunk... Ké­sőbb az István Gimnázium­ban folytattam a tanulást, látóiskolában. Hogyan tanul­tam? Az első két évben a saját, órákon készített, Braille-írásos jegyzeteimből, aztán egy Belgiumban élő rokontól megkaptam az első magnetofont. A magnó sokat segít azóta is... A történelem volt a kedvenc tantárgyam, szívem szerint történész let­tem volna. Végül mégis a jogi karra jelentkeztem. Meg­lehetősen jól tanultam, a fel­vételi sikerült. Nappali tago­zatra jártam, közben dolgoz­tam is, telefonosként. Négy évet végeztem el nappalin. Akkor is intézetben laktam, Bozóti István a környezetemben egyre több lett a gond, á baj, az elége­detlenség. Magyarázzam? So­kan semmit sem dolgoznak, a többiek vagy kefekötéssel, vagy telefonkezeléssel foglal­koznak, s aki tanul, mint én, annak is bizonytalan a jövő­je. Hirtelen elfogyott az erőm, a türelmem, a hitem. 1975-ben hazajöttem Szek- szárdra. Amikor itthon meg­nyugodtam, megpihentem, el­határoztam, mégis csak befe­jezem az egyetemet. A mun­katársaim is biztattak... 1978. január 31-én volt az utolsó vizsgám. Optimizmus A szekszárdi Jobbparászta szőlői napfényben fürödnek, csend és virágillat a levegő­ben. Világvégi nyugalomvöl­gye Bozótiék háza. Csakhogy ebből a szép völgyből kell dolgozni járnia a város má­sik végébe a vak embernek, sárban, hóban, zimankóban és viharban is, amikor sokkal kevésbé idillikus a környék. Zavartan birizgálja az ab­roszt, mintha mentegetnie kellene a természetet. Kide­rül, már több ígéretet is ka­pott lakásra, egy kis garzon­ra a város közepén. És B. I. bízik az ígéretekben, rendít­hetetlen türelemmel várja, hogy megürüljön egy garzon­lakás, amit kiutalhatnak ne­ki. Ilyen szelíd lakásváromá­nyossal még nem találkoz­tam... Ilyen munkatárssal sem. Lelkes és őszinte áradozása szerint a bútoripari vállalat­nál a világ legjobb pajtásai, legőszintébb barátai, legsegí­tőkészebb, legértelmesebb, legbecsületesebb emberei dolgoznak, a vezetők ember­ségesek, és senki sincs, aki ne lenne valami oknál fogva szeretetre méltó... Művészi kivitelezésű bronz- kehely, zenélő díszdoboz, üvegpoharak, könyvespolc, magnószalagtárló a „bizo­nyítéka”, hogy a megbecsülés és szeretet kölcsönös. Az ajándéktárgyakat az avató alkalmából kapta a munka­társaktól, akik három éven keresztül tanúi voltak István birkózásának a tananyaggal. Kissé félénken érdeklő­dünk, hogy vajon tudják-e távozási szándékát? Persze, tudnak róla, megértik. — Szabad otthagyni egy ilyen ritka jó szellemű kö­zösséget? A tudás kötelez — Én itt nagyon jól érzem magam. A fiatalok befogad­tak a KISZ-be, tavaly párt­tag lettem, beválasztottak a vállalat közművelődési bi­zottságába... Voltunk kirán­dulni, munkás—paraszt ta­lálkozón, sakkversenyt szer­veztem: sokkal több minden köt ide, mint egyszerűn a kenyérkereset. De elvégeztem az egyetemet, diplomát sze­reztem, és ez is, a tudás is kötelez, hogy hasznosítsam. A telex- és telefonkezeléshez luxuscikk a jogi diploma! Nagyon szeretnék a szak­mámban dolgozni a pályára kerülni. A nem látó jogász lehet például jogtanácsos és végezhet jogsegélyszolgálatot. Nekem mind a kettőhöz nagy kedvem lenne... Nehéz a dol­A Braille-írógéppel gom. Körülbelül harminc vak jogász van Magyarországon, és közülük mindössze tízen dolgoznak a szakmában. Úgy­hogy nem vagyok túlságosan bizakodó. A munkahelyek tartanak tőlünk, azoktól az elkerülhetetlen apróságoktól, amelyek egy nem látó ember alkalmazásával járnak. Az a tíz jogász jól dolgozik. De hogyan bizonyíthatunk mi, többiek? Kérjem a munka­ügyi miniszter, vagy valami más magas hivatali személy közbenjárását? Irtózom az ilyen erőszakos megoldástól. Nem is vezetne jóra. Talán sikerül anélkül is — moso- lyodik el. Beszélgetünk még. Van mi­ről: Bozóti István tájékozott a politikában, és nagyon sze­reti az irodalmat. Könyves­polcán egy tucat az Ady- irodalomból, a magnóról pe­dig Bodor Tibor kellemes orgánumán Móricz Erdélye hallható. Kedvenc könyve a Száz év magány, nem érti, miért Böll, miért nem Marquiz kapta az irodalmi Nobel-díjat; járt a műszer­gyárban, a könyvheti író— olvasó találkozón — nagyon kevesen voltak... Ha lakása lesz, nősülnie is kéne, már harminchárom éves... Közben helyükre kerülnek az avatási fényképek, István a vaskos tankönyveket, Braille-írásos jegyzeteket ra­kosgatja. Nem akarja még elpakolni őket, időnként eszé­be jut valami, aminek utána kell nézni. Frissen akarja tar­tani tudását, mert ugyan azt állítja, „nem túlságosan bi­zakodó”, mégis reméli, hogy nehezen szerzett tudása gaz­dára talál Szekszárdon. VIRÁG F. ÉVA Fotó: kz Érettségizők - 1978 Kabala nélkül Az érettségi fogalmát hosz- szú évtizedeken át valami különlegesség lengte körül. Legemlékezetesebb szereplé­seik között tartották számon még az egyetemi, főiskolai vizsgák során megedződött egykori maturálok is. Nem is olyan régen az érettségit megörökíteni szándékozó új­ságíró — előregyártott sablo­nokból — behunyt szemmel összeállíthatta a riportot. Az érettségi természetesen az élet nagy eseménye volt, a légkör ennek megfelelően ünnepélyes, s az izgalom a tetőfokra hágott. A diákok kedvenc kabaláikkal felvér­tezve jelentek meg a nagy napon, ezzel is bizonyítva, hogy most lépik át a nagy­korúság küszöbét... Tény, hogy a szekszárdi Garay János Gimnáziumban 1978. június 13-án érettségiző IV/A-sok nem hoztak kabala­macikat magukkal. A „sze­rencsétlen” 13-as szám emlí­tésekor csupán elnézően mo­solyogtak, az esős időjárásról pedig mindössze annyit je­gyeznek meg, hogy lényegé­ben — teljesen mindegy. Ebben a nyugalmas hangu­latban valószínűleg az is sze­repet játszik, hogy a 37 fős osztálynak csaknem fele már tegnap túljutott az érettsé­gin. Az eredményhirdetést ugyan délután háromra tűz­ték ki, a „tegnapiak” közül mégis jó néhányan már reg­Szerinted, jól mondtam? gél vagy délelőtt bejöttek a gimibe. A „maiaktól” a „civil ruha” — vagyis a matróz­blúz hiánya — különbözteti meg őket, a társalgás témája viszont azonos. — Micsoda mázli, hogy Ba- bitsot húztam, esküszöm, ezt a tételt tudom a legjobban. — Nekem a protoplazma pont jó lenne... A két téma, amely körül a világ forogni látszik: a téte­lek, meg a holnapi bankett a Gemencben. A beszélgetők köre egyre bővül, egy páran — Rúzsa Éva, Ambrus And­rea, Németh Gábor, Pajger Judit és Pável Emese — ne­vüket is adják hozzá. — Előzetes izgalom? Szom­baton még a megyeváloga­tottban sakkoztam. Két hét múlva felvételizek Pesten, az ELTÉ-re, az nagyobb „meccs” lesz, mint az érettségi. , — Az izgalom nem ér serii- mit, sőt. Azzal rontottam el tegnap a tájékozódási futó­versenyt Kőszegen. — Vasárnap Szombathe­lyen kosaraztunk, és hétfőn leérettségiztünk. Legalább nem jutott időnk a lidérces álmokra. — Amikor már negyedszer említette, hogy eredeti tőke­Számadás... felhalmozódás, megkérdezték tőle, hogy mi is az? Majdnem elsírta magát, erre egy egész Márkát megitattak vele. — Hát képzeljétek! Hét forint ára fagyit evett meg, és rá egy jéghideg kólát. Még­sem ment el a hangja... — Hol a magyar könyvem? Mindjárt én következem! ...Kint és bent. Az előbbi a folyosót, az utóbbi a könyv­tárat jelenti. Az érettségi bi­zottság előtt felsorakoznak az ismeretek Zrínyi „Török áfiumáról”, Kossuth politi­kájáról, a dipolusos vízmole­kulákról, a háromszög szö­geiről, Solohov regényeiről, Radnóti háborúellenes ver­seiről... Magyarból és egy szabadon választott tantárgy­ból vizsgáznak. Vannak gyor­san pergő feleletek, s olya­nok is, amelyeket tanári kér­désekkel kell „megolajozni”. Az érettségi ma is ese­mény. A közhelyes sallangok azonban lassacskán lekopnak róla. KOVÁCS MÁRIA Fotó: Szepesi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents