Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
A "rÉPÚJSÁG 1978. május 14. A véletlen, ez a nagy szervező úgy hozta, hogy utcánk majd minden házában lakik egy-egy özvegy. Szám szerint 15, vagyis 18, de három (egy iérfi és két nő) új házasságra lépett. így hát igazi mégiscsak 15. Közöttük mindössze egy férfi akad. Ha megnézzük az országos statisztikát, az is a nők fölényét mutatja. A hazánkban élő, hozzávetőleg 850 ezer özvegy között négy és félszer annyi a nő, mint a férfi. „Nem tudom, láttál-e már kéttörzsü fát?... az egyik kiszárad, lombja vész, de az eleven mellett ottmarad. Valahogy ilyen az özvegység is...” „özvegy? Az emberlánya egész életén át dolgozik, mint egy állat, aztán meghal az ura, és attól kezdve kettő helyett dolgozik. Hát ez az özvegység;” Életrajzuk — összevonva — századunk története. Van közöttük, aki az első háború után a Tanácsköztársaság leverésére felnyomuló szerbek elől menekült. „Akkor Alsónyéken laktunk. Úgy mondták, hogy Nyék is Szerbiába kerül. Valahol Bátaszék fölött húzzák majd meg a határt. Mi Magyarországon akartunk maradni. Egy éjjel aztán befogott az uram, és hajts! 60 hold bérletünk volt Nyéken. Mindent otthagytunk. Akkor sem mentünk vissza, amikor már lehetett” — meséli a 82 éves Mária néni, aki 16 éve özvegy. (Egyébként a legidősebb özvegy 90 éves, aki pedig legrégebb óta — 34 éve — özvegy az a 85 éves Viktória néni.) „Akkor még lent laktunk Zsablyán. Az most Jugoszlávia — meséli Viktória néni. — ’43-ban minket elhajtottak onnan. Üres német falvakba mentünk. Azokat már előbb kitelepítették. A családokat szétválasztották. Külön kellett menni a férfiaknak, és külön nekünk, asszonyoknak meg gyerekeknek. Egyszer aztán kapom az értesítést, hogy meghalt az uram. A temetésére nem lehetett elmenni. De nem is voltak azok rendes temetések. Ahány halott volt egy nap, azt mind elásták egy gödörbe. így aztán azt se tudom, hogy szegény uram hol pihen. Se sírja, se jele.” „Én azt sem tudom, hogy mióta vagyok özvegy, vagy egyáltalán özvegy vagyok-e? Csak annyit tudok, hogy eU tűnt az uram. ’42-ben bevonult, ’43-ban kaptam tőle utoljára egy tábori lapot. Aztán már csak a hazatérő hadifoglyok hoztak róla ilyen-olyan híreket. Kerestettem. írtam mindenhova. Még Rákosinak is. De csak az jött, hogy nem tudnak semmit. Eltűnt. Eltűnt, én meg magam maradtam a két gyerekkel. Nagyon kemény idők voltak azok. Testnek, léleknek egyaránt. De elmúltak. A gyerekek felnőttek, kitaníttattam őket. Mindig mindent úgy végeztem el, hogyha hazajön a férjem, akkor minden úgy legyen, mintha tegnap ment volna el. Én soha nem kértem a holttá nyilvánítását. Elment, hát visszavártuk. A helye, minden helyében megmaradt. Már 36 éve, hogy nincs. Azóta a magam erejére vagyok utalva. Sokszor — ha úgy végiggondolok mindent — magam is elcsodálkozom, hogy honnan is volt nekem erőm mindazt végigcsinálni, amit | végigcsináltam. Valóságos isteni csoda.” „Amikor jöttek a tsz-szer- vezők azt mondták, elég, ha az uram aláír, ö a fej, ő visz mindent a közösbe. Igen ám, csakhogy az uramon elhatalmasodott a betegsége. Nem tudott dolgozni. Én jártam el helyette, hogy kilegyenek a napjai, mert különben háztájit sem kaptunk volna. Dolgoztam erőm szakadtáig. Hiába. Nyugdíjam nem lett. Az uram 64 éves korában meghalt. Ez volt az egyik baj. Ha 65 éves lett volna, akkor megkapja a nyugdíjat, én meg az özvegyit. De így semmit. A másik baj meg az volt, hogy senki nem világosított fel minket arról, hogy mit kellene tenni. Tudatlanságunkban csak dolgozni voltunk jók, a gyümölcsből még böngészni se. Most már hiába megyek akárhova a nyugdíj, vagy valami ilyesmi miatt, mindenhol csak az a válasz, hogy nem. Tizenegy évet dolgoztam a tsz-ben. Most hetvenéves vagyok és csak dolgozom. A kert, néhány jószág. Mit bír hetvenéves fejjel az ember? A mama (az anyós, vele él együtt) nyugdíja a biztos pénzünk. És ha kidűlök, beteg leszek? Nem is tudom, mi lesz?” Az özvegyek közül egy még nem ment nyugdíjba. Az egyszem férfi, a tsz nyugdíjasa, de éjjeliőrnek még eljár. A nyugdíjasok közül ötnek a járandósága meghaladja az ezer forintot, de az ezerötszázat egyiké sem éri el. A többié ezer alatt van, kettő pedig nem kap semmit sem. „Abban az időben az asz- szonynak otthon volt a helye. Az meg nem volt nyugdíjas munkakör — mondja Viktória néni lánya. — Mi nem megyünk sehova kére- getni. Amíg a mi tányérunkba kerül, addig jut az övébe is.” „Egynek kettő helyett dolgozni — mondta az egyik asszony — ez az özvegység.” Vajon miért nem kötnek újra házasságot, hogy javítsanak sorsukon? „Az is bolond, aki egyáltalán megházasodik. Hát én is mit értem vele? Alig voltunk együtt, meghalt az uram. Itt maradtam egyedül a lányommal. Fölneveltem. Jött 56, kidisszidált Amerikába. Most kaptam tőle levelet, de ennek előtte hat évig egy sort se írt. Hát jobb lett nekem, hogy férjhez mentem?” „Asszony létemre jól kerestem. Jobban mint sokan férfiak. Most én osszam meg a keresetemet valaki emberfiával? Neadjisten iszákos legyen... Azt nem! így legalább tudom segíteni az unokáimat. Az anyjuk úgyis nagyon beteg. Az is segítségre szorul.” „Lett volna módos is, jó kiállású is, válogathattam is, de hozzám való kerek e föl-* dön csak egy termett, az meg már nincs.” Az özvegyek utcája csendes utca. Szép, kertes házak sorakoznak benne. Legtöbb özvegynek a kert a munkahelye. És az otthon. Szinte mindegyik nélkülözhetetlen pillére a családnak a ház körüli, a háztartási munka végzésével, az unokák, a dédunokák gondozásával, nevelésével. Közöttük tán egy sincs, aki fel tudna emelni akár egy kisebb zsák búzát is, de kitartó szívóssággal, konok, makacs, embertelenül emberi kitartással többet elvégeztek és elvégeznek, mint amennyit a legerősebbek. Sorsuk bár hasonló, de mégsem olyan, mint a többi emberé. Kevesebb és több. A társsal kevesebb és a társ- talansággal több. „Nem tudom, léttől-e már kéttörzsü fát? Két külön fa, de a törzsük egy ponton összenőtt. A koronájuk is teljesen egybe van. Na most az egyik kiszárad, lombja vész, de az eleven mellett ott marad. Valahogy ilyen az Özvegység is. Nem nyűg, nem kölönc, de a másik mindig mellette van. És tudod, ha az eleven sárgul, sorvad, a kiszáradt, nedvet ad neki. Én kifigyeltem, nekem elhiheted. És azt is kifigyeltem, hogy — pláne tavasszal — az eleven a kiszáradtat itt-ott rügybe csolja. Csak hát nem tudja egészen virágba borítani, mert ha nagyon akarná, belepusztulna maga is.” CZAKÓ SÁNDOR Mai tettek - holnapi legendák Amikor az öreg mesélni kezdett, a fiatalok csak legyintettek, hogy megint jönnek a legendák a hőskorról... Aztán, akár akarták, akár nem ,oda kellett figyelniök. Arra, hogy a rommá bombázott gyárban hogyan húzkodták ki kötéllel, gerendával a bombatölcsérekből a mázsás gépeket, Stanpedliről, aki úgy adogatta tovább a betontömböket az első gyárkerítés építésekor, mintha csak kilós kenyereket raknának bele az alapba. A legendákat mindig az öregek mesélik, a fiatalok meghallgatják. Aztán az élet egyszerre beszól — mint futballedző a meccs közben: „Csere van...” És mi, akik tegnap még kételkedő-álmélkodó hallgatói voltunk a történeteknek, egyszerre mesé- lővé változunk. Tőlünk várják a szót, az addigra tegnappá öregedett máról. Vajon tudunk-e majd mi is mesélni nagyszerűt, színeset, izgalmasat és igazat...? — 1 — Hallgatom a főmérnököt. Ideges, kifakadt, mint egy gombostűvel cirógatott léggömb. Valami átkozott csavarról beszél, hogy hivatalosan lehetetlen volt elintézni, és hogy emiatt az exportgépek kiszálítása... Hallgatom. És azon töprengek, tud-e majd ő ezekről a mai gondokról, erőfeszítésekről legendázni? Két héttel ezután, bevezet a raktárba. Ott sorakoznak a csillo- gó, fényesre festett masinák.” „Ezek még szinte nullszériának számítanak” — mondja és végigsimogatja őket a szemével. „Pofásak ugye?” Úgy jön ki a raktárajtón, hogy a feje majdnem súrolja az ajtófélfát. Pedig nem is olyan szálfatermetű... — 2 _ A tanárnő szeme vörös a sírástól. „Most robogott el tőlem az egyik kedves anyuka és közölte velem, hogy ne neveljem a gyereket a szülei ellen.” Szipog. „Érdemes ezt csinálni kétezernégyszázért?” Múltkor újságolta — juttatom eszébe —, hogy alig tudott kigyógyulni az influenzából, mert a gyerekek egymásnak adták a kilincset az albérletében. Szeme még karikás, de a fényét már nem töri meg a kesergés. — Látod, az ember milyen hamar elfeledi a saját kis örömeit, győzelmeit? — mondja. — 3 — Az elmúlt esztendőről faggatom az ag- ronómust. Nagy tetteket, nehéz napokat kérek tőle. Nincs. Meló rogyásig, mérgelődés, mert nem volt elég növényvédő szer, meg alkatrész, meg eső, meg napsütés. Bár végül is jó volt az esztendő. Nagy tettek? Csak mindennapi feladatok vannak. Aztán egyszerre felderül az arca. Tavaly tavasszal napokig félvakon mászkált. Rogyásig füstöltek a gyümölcsösben, és kinn volt még éjjel is, hogy jól száll-e a füst. Nem is lett komoly a fagykáruk. Ugyanez a történet tizenöt év múlva: „— Akkor ha jött a tavaszi fagy, egész éjjel füstöltünk, mint az indiánok. A fülünk majl elfagyott, de a virágok megúszták. Bezzeg nektek már...” — 4 — A napok egymás mellé állnak és ilyen híreket hoznak: „Társadalmi összefogással kibővítették a kultúrházat...”, vagy „Száz mázsás kukorica-termésátlagot értek el...”, „Sok száz állami gondozott gyerek töltötte az ünnepeket a patronáló brigádok tagjainál, igazi családias hangulatban...” Alig figyelünk rájuk, nem beszélve a saját, hétköznapi kis győzelmeinkről. Ezek lennének majd egyszer legendává? Hogy is jönnek ezek a romeltakarításhoz, a mozdonytemetők feltámasztásához, a földhöz- juttatottak első vetéséhez-aratásához? Kihalnak hát azok a tettek, amelyek legendává válhatnának? Nem hiszem. A betonnal súlyozó Stampedli akkor csak egy volt a többi között. Mára vált legendává... És ma ki figyel föl arra az egyre — a többi között? A füsttel virrasztó agronómusra, vagy a sírásig lelkiismeretes tanárra, a kultúrházépítő százakra? Mindennapok megszokott részesei ők is, tetteik is. Talán holnapra legendává fényesednek ezek a tettek. GYŰRI VARGA GYÖRGY Kertész Péter: Blind úr, az anyagbeszerző MÁS LENNE a helyzet, ha fémjelezné legalább egy hős az anyagbeszerzés históriáját. Egyetlen szerényen meghúzódó hírecske valamelyik lap ládafiában: „X. Y. békésen sétálgató anyagbeszerző felismerte és elfogta a Balaton utcai gyilkost!” Toldi-méretű tett lenne. De hát manapság nem fújtatnak bikák a Nagykörúton, s ha mégis, legfeljebb egy sárga- mellényes utcaseprőt öklelnek fel. Könnyű az ügynököknek: Arthur Miller szülötte, Willy Loman meghalt a földkerekség valamennyi képernyőjén. Az anyagbeszerzői mesterség viszont úgy tűnik — a pálya- választási tanácsadóban sem szerepel —, törvényen kívül áll. Beszerzőnek senki nem tanul. Azzá lesz — akinek szerencséje van. Persze azok szerint, akik irigylik őket. Az anyagbeszerzők a helyhez kötöttek Simon Templar- jai, a blokkoló tisztviselők idegenlégiósai. * A kulcskirálynál futunk össze. Hatalmas táskát cipel magával. Átröntgenezem. Elsőnek a csontok: kopott bőrdosszié védi a lágyszerveket — áttekinthetetlen feljegyzések, szigorúan saját használatra. Bélyegző — a szív: kísértések ezreinek kitéve. Négy-öt Parker-betét, két főbb tojás, bicska, papírban só, Népsport, Rejtő Jenő. És az elmaradhatatlan csekkfüzet. — Kicsi a piac. A lelkesek sorra járják az összes üzletet. Semmi értelme. Kurren- ciát úgysem kap outsider. Időben átadott kis ajándék, toll vagy naptár év végén, természetesen a cég költségére, megteszi a hatását. S még valami: hölgyeknek kézcsók, férfi eladókat uramnak szólítani egész évben. „Elvtárs” megszólítással nem lehet megélni a kereskedelemben. Már lefelé sem használják. Blind úr vasban utazik harminc éve. Sört iszik módjával, reggel hosszú duplát. Fradidrukker, vidékre is elkíséri csapatát. Miről mesélhet az unokájának? Vasban utazik. És aki bányássza a vasércet, aki kohó- sítja, aki hasznossá formálja a vasat, aki eladja? — az is vasban utazik. Nem fáradt? — A vágóhíd közelében lakom. Mikor a levágásra ítélt marhák kiszállnak a vagonokból, rozzant kordákra terelik őket. Tetováltak, rogy- gyantak, nem védekeznek. Nem is hiszem, hogy van bélszín ezekben a jószágokban. Két ló húzza a kordét, minden szállítmányt megköny- nyeznek, mintha tudnák, ha nem bírják innal, végez velük is a tagló. Álmomban gyakran húzom a halálra ítélteket, sírva ébredek. * Az egyik vállalatnál anyag- beszerzőt keresnek. Megpályázom. K. úr, az akció felelőse fogad. — Ismeri a nyomtatványokat? — kihúz egy jól olajozott fiókot: ott vannak. Micsoda látvány egy nyomtatványgyűjtőnek ! — Igyekszem majd... — Az előző kollégával nem voltunk megelégedve. L. kartárs többször leszólt a műszakról, hogy látta, amint munkaidő alatt privát ügyeit intézte. Kénytelenek voltunk ráállítani a rendész kartársat. — Igyekszem majd... — Úgy terveztem — hajol közelebb K. bizalmasan —, hogy elbeszélgetünk huszon- egynéhány pályázóval, majd a négy legalkalmasabbat visszahívjuk. Ezek között azután rendezünk egy jó kis vetélkedőt. Aki a legtalpra- esettebb lesz... De jó lenne győzni! * — Ki az ideális anyagbeszerző? — kérdezem ismerősömet, Blind urat. — Gyors, határozott. Ha kidobják az ajtón, menjen be az ablakon. — Fiatal? — Lehet öreg, sánta. Az agya járjon szaporán. — Mi van, ha határozatlan? — Lenézni az eladó. — Megbízhatóság? — Erkölcsi bizonyítvány szükséges, hiszen a beszerző készpénzt és csekket kap a cégtől. Ha teszem azt, saját céljaira vállalati csekkel fizet, egy hét alatt lebukik. Ha elveszíti a csekktömböt, a „becsületes megtaláló” sem tudja használni, mert vásárláskor rá kell írni a nevet és a személyazonossági igazolvány számát a csekk túlsó oldalára. — Azonosítják a csekkre írt adatokat? — Előfordul, hogy nem. — Mellékes kereset? — Elmúlt az aranykor. Jóformán egyetlen esély maradt — maszekkal dolgoztatni. Többnyire akkor van erre lehetőség, ha állami vállalat nem tudja rövid határidővel vállalni a munkát. A maszek mindent vállal, neki a kis széria is üzlet, s ami a lényeg: premizálja a beszerzőt. — Más? — Tsz-beszerzés, másodállásban. Egyéb nemigen akad. Nagy ritkán bejön egy svarc, ha van kocsi, és nem majrés a sofőr. A jól jövedelmező feketefuvar azonban állami rendszámú kocsival túlságosan kockázatos. És akkor még Tisztelni kell a pilótával. — Mégis? — Mégis. Ha megéhezek — hazamegyek. Délelőtt megnézek egy jó filmet, esetleg randevú, uszoda. Higgy^ el, én előbb észreveszem az első rügyező fát tavasszal, mint bárki más... — Csak nem romantikus? — Nem. Nem lehet romantikus az ember.
