Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-12 / 110. szám
u Képújság 1978. május 12. A közoktatás kérdései Mitől jó egy tantestület? Nincs az országnak olyan állampolgára, aki valamilyen módon — diák, szülő, esetleg éppen tanár minőségben — ne kerülne kapcsolatba a tantestületekkel. Vitathatatlan az is, hogy a tanári kar szelleme, légköre átragad az egész iskolára, s azon túl is messze sugárzik. A címben jelölt kérdést a bátai általános iskolában tettük fel, de valószínű, hogy bármely iskolában hasonló válaszokat kaptunk volna. Az öt pedagógus — Péter Albert igazgató, Farkas Lajosné a helyettese, valamint Bánki Nándor, B. Tóth Józsefné és Nagy István nevelők — általános érvényű dolgokat fogalmaztak meg. — A mi helyzetünk csupán annyiban speciális, hogy kis település lévén, a falusi iskolák kategóriába tartozunk. Vannak köztünk, akik úgynevezett nagy iskolákban is tanítottak, mégis többre becsülik az itteni, családiasabb légkört. Nálunk pusztán a tanári kar alacsony létszáma miatt sem alakulhatnak ki különféle klikkek; a szakmai féltékenység sem erősödhet fel, mert nincsenek egymással versengő, azonos szakos pedagógusaink... — Sajnos olyannyira nincsenek, hogy egyes tárgyakból nem rendelkezünk szakképzett pedagógussal, kénytelenek vagyunk képesítés nélküliekkel helyettesíteni őket. Meg aztán a szakosoknak is hiányzik a szakmai tapasztalatcsere lehetősége. — Megvan a hátulütője annak is, hogy mindenki mindenkit ismer a faluban. Ha egy pedagógus bemegy cigarettáért a presszóba, lehet, hogy másnap már azt terjesztik róla, hogy részeges. Persze, a pletykákra, mendemondákra nem kell adni. — Biztos, hogy mi jobban reflektorfényben élünk, mint a városban tanítók, de legalább közvetlen a kapcsolatunk a családokkal. A gyerek személyiségét nem lehet teljesen feltérképezni az órákon, hasznos, ha a környezete sem ismeretlen előttünk. — A nyitott iskola elve is könnyebben megvalósítható egy kis településen: a pedagógusok társadalmi funkcióik révén aktív formálói például a közművelődésnek is. — Helyes, hogy az iskolát nyitottá tesszük a társadalom felé, de ennyire? Egy-egy pedagógus annyi funkciót lát el a faluban, hogy maholnap már éppen a tanításra nem jut ideje. Az agrárértelmiségnek vajon nem ugyanúgy kötelessége-e a közművelés? — Akik mindenből részt vállalnak, azokban a pedagógusokban legalább van hivatástudat. Enélkül nem tanár a tanár. Az esztergapadnak se mindegy, hogyan állnak melléje, de a gyerekkel végképp nem csinálhatjuk, hogy tessék-lássék reszelgetjük, aztán majd csak lesz belőle valami... — Nyomban vége a tanári kar egységének, ha hivatás- tudattal eltelt nevelők és jobb híján a pedagógus- pályára sodródottak kerülnek össze. Főleg a képesítés nélkülieknél jelentkezik ez a probléma, bár szerencsére nagyrészük tényleg komolyan készül a pályára. Néha talán át is esnek a ló másik oldalára, mert csak a felvételi létezik számukra, és az iskolai pluszmunkákkal nem szívesen törődnek. — Hát ez nemcsak a képesítés nélkülieknél ütközőpont. Alkat kérdése is, hogy ki mennyire aktív, meg az objektív körülmények függvénye is. A bejáró pedagógusok helyzete például eleve hátrányos. De szolgálati lakás híján nehéz a letelepedés. — Még mindig jobb, ha az esetleges súrlódásokat a munka elosztása és nem az anyagiak miatti torzsalkodás okozza... — Ezek a kényes pontok válhatnak igazán mérgezővé egy-egy tantestületben. Ha az illetőnek nincs komoly fel- készültsége, ha kampány- munkákba keveredik, de a szája nagy... s, ha a tekintélyt nem a végzett munka, hanem például az anyagi helyzet határozza meg... Szerencsére a mi tantestületünk nem ilyen, s nem mennék el innen dolgozni sehová. Ez utóbbiban mind az öt bátai pedagógus egyetértett. Ha a fentiek olvastán más szakmák képviselői is hellyel- közzel magukat vélték felfedezni — az nem véletlen. Általános emberi tulajdonságainkból fakadó realitás. KOVÁCS MÁRIA A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen korszerű szemléltetőeszközök és -berendezések segítik az oktatást. Anyagvizsgálat gyakorlása a földtan-tereptan tanszék kőzetmechanikai laboratóriumában. Népszámlálás a Szovjetunióban Jövő év januárjában, a szovjethatalom fennállása óta immár hatodszor nép- számlálást tartanak a Szovjetunióban. A népszámlálás adatainak fontos szerepük lesz az ország gazdasági és társadalmi fejlesztésére vonatkozó tervek kidolgozásában, ugyanakkor tükrözik majd a kommunizmus építésében elért sikereket, a szovjet nép az utóbbi kilenc esztendő alatt elért eredményeit, és a szociális intézkedéseknek azt a gazdag programját is, amely ebben az időszakban valósult meg. A népszámlálási információkat széles körben hasznosítják majd a demográfiai, a népesedéspolitikai feladatok megoldásában is. Újabb demográfiai prognózisok készülnek, tanulmányozzák a városi és a falusi lakosság mozgásának irányát, a családok számát, foglalkoztatottságát, nagyságát és struktúráját. Segítséget nyújtanak a ngp- szaporodás dinamikájának és alakulásának alaposabb tanulmányozásához, továbbá a népesedést befolyásoló' tényezők jobb megismeréséhez. (BUDAPRESS ’oúriAPNJ Rend I az asszony sértette meg. Csepülte pucok- A házat túrásnak, ólnak, romnak, hullaháznak, ............ ..........-,.-J trágyadombnak, odúnak. Szavától elsápadt a moha a nádtetőn, köhögött a kémény, csikorgóit a konyhaajtó üvege, pörgött a meszelés a paticsfalról, a kislány pedig sírt-rít a bölcsőben; bömbölt szegényke örökké. Az ember hallgatott. Hallgatott hétközben is a városban, az építkezésen, hallgatott szombat-vasárnap odahaza. Sohase költözött volna el a tanyáról, ha az el nem unja az asszony rikácsolását, és össze nem dűl. De összedűlt egy égiháborús hétfői éjszakán, maga alá temetve az asszonyt meg a kislányt. Az ember nem maradhatott ott, mert nem volt már. A munkásszálláson együtt lakott vele pár hétig egy alak, aki folyton a szabadságról pofázott. Sok idegen szót tudott, mivel fölső iskolákat járt, amíg rá nem unt a tudományra. Azidőtt a munkások életét akarta átélni, belülről, s természetesen a kétkezi munkát mint olyant. Az ember majdnem háromszor beszélt vele. — Marhaság — mondta neki először a munkásszállás hálójában. — Miért? — kérdezte a kíváncsi értelmiségi kedvesen. A közbeszólás ridegsége ellenére úgy érezte, hogy végre közel férkőzhet egy dolgozó leikéhez. Az ember hallgatott. Hanyatt feküdt az ágyán, a fölső matrac lógó ülepét bámulta. A vaságy szürke kerete körülzárta (védelmezőleg?) akár egy (négyszögesített)) bűvös kör. A másik nem is mert melléje ülni — a szomszéd ágyra telepedett. — Vallja be, barátom, hogy maga is vágyik a szabadságra. A szabadság mindenkinek fontos, hogyan lehetne marhaság? — Mert az. — Az ember a feje alá csúsztatta a kezét, óvatosan, nehogy átnyúljon az ágykeret védővonalán. — Dehát... — az értelmiségi bizalmaskodva áthajolt a két ágy közötti szakadékon, ujja csaknem megérintette a kopott festésű vasat; aztán mégse, dologtalan, vékony ujjai táncoltak fölötte, kapdostak, mint lepkék a tűz fölött, majd hirtelen összegörbültek, visszahúzódtak, gazdájuk nem merte átlépni az illendőség határát, legalábbis testileg: keze helyett szavakat küldött a másik ágy felé. Nedves, meleg szavakat, pszichológiából tanult lágy kiejtéssel bocsátotta ki őket dús szakálla-bajusza közül. (Az e-ket édes dunántúlias ä-kal fűszerezte.) A bajusz, -a szakáll, sőt a haj pamacsai nyájasan intettek utánuk, mint a peronon maradt kedvesek keszkenői. Nem tudni, mi lett a szavakkal. A munkásszállás sűrű levegője általában csak káromkodásokat, éles pörlekedéseket bocsátott át, a sima csevegést fölitta, mint a spongya. Az ember nem figyelt. Hogyan lehetne az ember szabad, amikor meghal? A beszélőnek fiatalos külseje volt; húszon- évesnek látszott, holott valószínűleg elmúlt már harminc, ki tudja, nem fontos, a fiatalos külsejűek nem mutatják az öregedés jeleit, el se jutnak odáig, mivel időnap előtt meghalnak. Persze nem fogalmazott meg magában ilyesmiket, rá se nézett a másikra, (a buggyos matracot bámulta a feje fölött) csupán tudta. Második beszélgetésük a Kecske Sörbárban zajlott, ahol az ember minden szombaton megivott huszonöt korsó sört. Átlagban. Olykor többet, máskor kevesebbet, aszerint, hogy a könyöklő, a pénztáros, a csapos, és a vécé közti útvonalat be tudta-e járni anélkül, hogy a mintás kőpadló fekete kockáiról lelépett volna. A szakállas a tizenhetedik korsó után érkezett, a tizennyolcadikat ő fizette. Az ember kibámult az ablakon, a Kecske utca girhes madárcseresznyefáira. A levelek már kiasztak rajtuk, elernyed- tek, csak a kegyes szélcsönd tartotta őket odafönt. A szarkaláb ághegyeken (az öreg, őszi levegő ráncai?) apró, barna gyümölcsök (gyümölcsszemecskék ?). ö kezdte a beszélgetést. — Minden olyan, amilyen. Ha másmilyen lenne, akkor más lenne. Ha annak a fának — teszem azt — szeme lenne, akkor bekívánkozna ide, a kocsmába, és kihörpintené a maga sörét. Az értelmiségi udvariasan mosolygott (mosolya nem látszott a sűrű szőr alatt), már megfeledkezett múltkori előadásáról. Egyelőre fölhagyott a világmegváltással; életformakutatásra adta fejét. (Az alapoknál kell kezdeni: előbb a mi, utána a miért és csak legvégül a mit!) Az alkoholizmusról kezdett értekezést. Természetesen általánosságban, nehogy megsértse emberét. Beszéd közben szőrzetét huzigálta; a csimbókok végén kúposán megnyúlt a bőr, mint megannyi kifakadni készülő kelés. Egyébként jól állt neki a szakáll meg a bajusz, mert a hús esetleges, lompos táskákban borította arckoponyáját. A szőrbozont fölött például egyenesen bájosan hatott fehér, pingponglabda-szerű orra. (Az ötödik korsó tájékán pirosodni kezdett, a kilencediknél elzsibbadt.) Még első éves egyetemista korában vágta sutba borotváját, for- radalmiságból; különbözni akárt a szüleitől, akik a maguk képére és hasonlatosságára formálgatták — akár Isten Ádá- mot —, mindenáron értelmiségit akartak faragni belőle. A kocsmán végigsétált a Karmester. Táskarádióját a bal kezével a füléhez szorította, jobbjával vezényelt. A Szabad Európa teenager party-ját hallgatta, régi Beatles-számok mentek. — Az operát szeretem — súgta két ütem közt a körül- állóknak. Az ember hallgatagon járja útját a könyöklő, a pénztáros, a csapos és a vécé között a fekete kockákon. Amíg a korsóját kiürítette a könyöklőnél, a villanyrendőrt bámulta. Piros. Sárga. Zöld. Igen. A piros még a száz, vagy ki tudja hány lóerős kamionokat is megjuhászítóttá, pedig azokkal a távolság se bír óceántól óceánig, a zöld pedig milyen könnyen lódította ki őket a Kecske utca fekete bazaltkockáiról! — Babona? —kérdezte a szőrmék a huszonhetedik korsó után. Ekkor zsibbadt el az orra. Az ember piros kockára lépett. Egy pillanatig beledermedt a tévedésbe, aztán kifordult az ajtón. A Karmester átszellemült arccal követte. Jobbjának érzékeny mozgása sorra csalta elő a táskarádióból a Sárga tengeralattjáró taktusait. — Hiába, nincs gyönyörűbb az operánál! A daru egy hétfői délelőttön ölte meg a szakállast. Az ember fönt ült a gémnél a kis üvegkalitkában, a szerencsét.at SfiliSfiXTie -tßjlB .. len flótás pedig odalent téblábolt; tán egy meleg szót keresett az építkezés hegy-völgyei között. Éppen összeveszett a feleségével; mialatt ő Göcsejben faggatta a parasztokat az elvándorlás okairól, az asszony összeszűrte a levet a fogorvosával, kiábrándult a szociológiából; mivel a parasztok a munkásoknál is zárkózottabbaknak bizonyultak. Egy betontálcán ,gilt éppen, onnan kiáltott föl az emberhez: — Maga az? A daru hajszálvékonynak tűnő kötelein lengett a betonelem. A gém lassan fordult vele, ormótlan vasszerkezetéhez nem illő könnyedséggel. A szürke égben föloldódott a négy acélfonal — a panel alacsonyan szálló felhő. Dehogy Negédesen táncoló kígyó, amely áldozatát bűvüli. Aztán lecsapott. A csörlőben reccsent valami, és a panel a tálcára zuhant. Az ember verítékes homlokát törülgette az üvegkalitkában. A daru már elfordult a tetthelyről, szemérmesen, szégyenlősen, a sodronyok végén enyhén lengett a panel, mintha bólogatna, beismerné bűnét. Lent, a tálcánál, összeszaladtak a népek. Az áldozatra már ráborították a barna csomagolópapírt; ilyen esetekben mindig kerül valahonnan, a föld alól is, még ha éppen hiánycikk is az egész országban. Az ember kigombolta kabátját. Csuromvíz volt. Végiggondolta az elmúlt másodperceket. Gombok-fogantyúk, a vezérlés valamennyi szerkezete a helyén. Épen. A csörlő is rendben működött, amikor utána fölemelte a panelt. Valamennyi mozdulatot elvégezte a kritikus pillanatokban, amelyek az óriás hibátlan működéséhez szükségeltettek, pontosan, az előírt szertartásrend szerint. Elődje tanácsát követve megpaskolta a toronytraverz mind a négy lábát műszakkezdéskor, .köszönt a gépnek rendesen — és mégis. ölt. Minden ok nélkül. Az ember tudta, hogy a világban rend van. Rendnek kell lennie, különben lehullana a nap az égről, a csillagok járása összegabalyodna, nyáron esne a hó, a fák a kocsmában könyökölnének, a rigók gyökeret eresztenének, az emberek mészárolnák egymást. Az van, ami van, ami van, az olyan, amilyen, mindennek oka van — mert ha nincs, ha egyetlen csavar meglazul, ha egyetlen fűszálnak lába kél — vége az egésznek. Megindította a hídon a futómacskát. Befelé. A szégyenlősen csóváló panel egy minutáig a helyén maradt, mint aki csodálkozik, aztán fölágaskodott (tán ellenkezett?), de az acélkötelek maguk után rántották. A macska vinnyogott, a híd csikorgóit, a kötelek pengtek, a panel zúgott — sikított, szétszaladt odalent a nép! — aztán.,. — Drannggg! — fölbődült a torony, amint a panel a lábának csapódott. Ripityára ment a kalitka üvegezése, az ember alig bírt a helyén maradni. De megkapaszkodott, visszaküldte a macskát, meg a megrepedt panelt erőt gyűjteni, aztán ismét neki a lábnak! — Drannnggg! Prinn! Priiiin! ordított, acéllábának elemi A toronytraver* szálacskáiban nyikorgó visítá_ ______ *... .... sok rohantak föl a kalitkához k önyörögni, pörgött a festék, kopogott a hulló betontörmelék a panelből, de egybemaradt, acélhálója összetartotta a harmadik rohamra. Negyedikre már nem volt szükség. A toronydaru megadta magát. Térdben meggörbült, aztán utolsót kiáltva előrezuhant, majd elfeküdt mozdulatlan, mint a geri ncetört kígyó az útpadkán. Korszerű szemléltetőeszközök
