Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

1978. május 7. ffepÚJSÁG 11 Anyák napja Üjváry Lajos rajza Mözsi Szabó István simontornyai kiállítása Az önképzés hivatása Nem keresem az okait, ^flúk jelzem a jelenséget: a jelénkor (és a közelmúlt) mű­vészetének elgondolkodtató és aggasztó tünete a verseny- futás, a csak azért is meg- hökkentés, a licitálás. Elural­kodott a művészeti kritiká­ban is lóhossznyi előnyök méricskélése, mintha a mű­vészet egy versenyistállóhoz lenne hasonlatos. És elural. kodott a „művésznek napról napra fejlődnie kell; ha nem mutat valami újat — megre­kedt” szemlélet. Mit tehet a művész, ha tudja, hogy lóhossznyi elő­nyökön, tegnapi önmagát megtagadó „fejlődésen” mú­lik az egzisztencia? Vagy vál­lalja a versenyt, a jól kell él­ni parancsát, művészi meg­győződése ellenére is. Vagy nem vállalja, s ha senki sem figyel, akkor is, konokan is­mételgeti, hogy az önmegva­lósításra rendeltetett emberi élet végső határáig csak saját magával van elszámolni va­lója. De: mindannnyian embe­rek vagyunk korunk gyerme­kei. Miért értenénk meg a konok suttogókat, hisz min­denütt csak a tülekedés? ... Hogyan érthetnénk, ha — a múltban is mindig — a ko- nokak, a monomániásak nem suttogtak, de ordítottak, ha a süket falaknak, hát annak. És szembeköpték a kortársi értetlenséget. Csak az ilyen zsenik felfedezésére csiszoló­dott az optikánk. Azzal áltat­juk magunkat hogy erre jól kicsiszolódott. Az ordítozó őrülteknek nőtt meg tehát a becsülete, a konok suttogok, ra pedig lassan-lassan senki sem figyel. Aki mégis figyel: sajnálkozik és „bírál”. Arról szaval, hogy ismét nem fejlő­dött a művész. Sőt: ismétli önmagát, hiszen tavaly is há­zakat, bivalyokat, pásztoro­kat festett! Házak és bivalyok... Ugye világos, miért kellett ezt a hosszúra nyúlott beve­zetőt éppen Mözsi Szabó Ist­ván kiállításakor megfogal­maznom? Ugye, nem ünnep­rontás, ha most nem a „fej­lődést”, az újabb kiállításon a meghökkentően újat, ha­nem a konok suttogást dicsé­rem? Nem „új anyagot” hozott Simontornyára Mözsi Szabó István, az újra-találkozás le­hetőségét kínálja csupán. Lassan érlelő művész. Nem tud és nem akar minden­áron licitálni. Mert a konok suttogok fajtájából való: csak arról és csak úgy tud beszélni — a képeivel termé­szetesen — amiről és aho. gyan beszélnie kell. Azt szeretem Szabó Pistá­ban, hogy olyan, mint a ké­pei. És — hadd játsszam a szavakkal — azért szeretem ezeket a képeket, mert meg­ismerhetem általuk Szabó Pistát. Tőle tudom: ezekhez a va­kítóan fehér falú házakhoz bizton odavethetem a hátam, ha támaszra van szükségem. Ö is az erőt adót, a lelki tá­maszt keresi a paraszti múlt­ban Azért dolgozik, hogy jö- vőnkig érjen ez a múlt. Együtt valljuk: a magunk emlékezete teremtette rezer­vátumban örök életű lesz, ami megőrizhető. Szeretem a gyermekkorom tájain átbandukoló bivalyo­kat. Szent és nagy állatok, mert konokan lassúak, s még­is: mekkora terheket húznak! Szeretem tehát Szabó Pista bivalyait, mert ő is tudja, hogy nem lusták, ha elfek­szenek a Tisza parti tocsogó­ban. Ha kell (és kell: újra meg újra), megbízhatsz a ko­nokan lassú bivalyban, elbír minden terhet. Azt is szeretem Szabó Pis­tában, hogy apja helyett ma­gát ülteti le kaszát kalapálni. Nem azért, mert játszik a „mi lenne, ha csak azt foly­tatnám, amit apám abbaha. gyott” lehetőségével. Azért, mert naponta meg kell élnie, amit ősei megéltek: a kétkezi munka gyötrelmét és örömét. Így tudja felmutatni a mun­ka szertartásos ünnepeinek csöndes fenségét. Hiszen Ni­geréiben érzi, mint apja érez­te, a szerszámok lelkét. Tudja, hogy a kétkezi mun­ka gyötrelmét nem kötelező vállalnia. Lehetne játékos és 'szertelen, mint annyian má­sok. A művésznek mindent szabad. Mégis vállalja: gyöt­rődik a kicsiny örömökért. Hadd ajánljam tehát Mö­zsi Szabó Istvánt a tárlatlá­togatók figyelmébe azért, ami. Mert konokan suttogja: ilyen vagyok, nem tudok és nem akarok mássá lenni (Elhangzott a kiállítás megnyi­tóján.) SZILAGYI MIKLÓS i,;:;,,;;;,;» apjainkban már köz- jaj»; helyszámba megy a §|5p megállapítás: a tudás- &;&£) anyag jelentős része, amelyet birtoklunk, néhány év alatt elavul, hasonlíthatatlanul gyorsabb a „feleződési ide­je”, mint például a fizikából jól ismert rádiumnak. A kor viszont állandóan új, egyben magasabb követelményeket állít elénk — ezeknek meg­felelni pedig állandó érték- csökkenéssel küzdő tudás­anyaggal rendelkezve aligha lehetséges. Korparancs tehát az úgynevezett permanens továbbképzés igénye és szük­ségessége, ami elől nem térhe­tünk ki következmények nél­kül. Ha mégis megtesszük, kettős hátrányt hozunk lét­re. Hiszen tagadhatatlanul lépéshátrányba kerül az a munkahely, az a közösség, ahol a dolgozók többsége nem rendelkezik az állandó megújulás készségével és igényével — ám hendikep­helyzetbe sodródik a képzé­sét elhanyagoló egyén is ambiciózusabb társaival szemben, hiszen élete beszű­kül, tudásanyaga elsorvad, devalválódik, így ő maga egyre inkább képtelen lesz a bonyolultabb feladatok meg­oldására, kivész belőle a kez­deményezés és megcsappan a képzelőereje. Vessük mindjárt közbe: nagyon sokan fölismerik napjainkban a képzésben- továbbképzésben rejlő hatal­mas energiatartalékokat, és élnek az adott lehetőségek­kel. Tanulnak, képzik magu­kat, mulasztásokat pótolnak be, új ismereteket szereznek a különböző iskolai tagozato­kon, tanfolyamokon, kurzu­sokon, tehát a szervezett ok­tatás különböző fórumain. Ám az is tény, hogy a hangsúly — még a tömeg­kommunikációs fórumokon is — az iskolaszerű oktatás­ra, tanulásra esik, és nagyon keveset beszélünk az önkép­A téma és a probléma iránt ma nagyobb a közönség ér­deklődése, mint az ötvenes évek eleje óta bármikor, de mások az indítékok, az okok. Az ötvenes évek elején új le­hetőséget nyitott az az ele­mentáris erővel feltörő igény, hogy új hősként ábrázolják a társadalmat meghatározó, megváltoztató munkásnak és a mezőgazdasági munkásnak az alakját, és megteremtsék a változásokat sűrítő új típust. A művész világosan láthatta vállalt feladatát, a közönség reagálása pedig többnyire vi­szonylag gyorsan igazolta szándékát és eredményét. Az azóta eltelt negyedszá­zad folyamán változott a tí­pus, az eszmény, mint aho­gyan más lett a munkás, a mezőgazdasági munkás élete és társadalmi tartalma is. És ami a képzőművészeti alko­tás szempontjából különösen fontos: változott az üzemi, a mezőgazdaság munka környe­zete és maga a munkafolya­mat. A munkásábrázolás iránti mai érdeklődés, amely néha már-már számonkérésként hat és hangzik el, természe­tesnek tartható, habár figyel­men kívül hagyja a tényt, hogy a társadalmi-történeti változás és annak művészi visszatükrözése nincs egy­mással szükségképpen időbe­li szinkronban. A hajdani martinász-ideál egy kialaku­lóban lévő munkáshatalom visszfénye és előrejelzése volt. Akkor még társadalmi­lag is, külső vonásaikban is különböztek egymástól a munkások, parasztok, értel­miségiek. Mára már eltűntek a külső ismérvek (öltözködés, mozgás), a munkahelyi jel­lemzők sem vonnak éles ha­tárt például a munkás és a mérnök alakja közé. A ko­rábban szimbolikus töltetű építőmunkás alakja sem le­het ma már realitás, mert a tégla, a vakolókanál helyét elfoglalta a nem attribútum jellegű házgyár és előregyár­tott elem. A képzőművész vi­szont vizuális-érzéki közlés­zés fontosságáról, egyben azokról, akiket e probléma­kör érint. Hiszen nyilvánvaló, hogy az önképzés az ismeret- szerzésnek olyan foka, amely­re a közép- és felsőfokú szel­lemi vagy mesterségbeli kép­zettség grádicsán át lehet el­jutni. Lehetőségeivel tehát elsősorban azoknak kell él­niük akik rendelkeznek a szilárd tudásalapokkal, akik önállóan, pedagógusi segít­ség nélkül is el tudnak iga­zodni a birtokolni kívánt új ismeretanyag útvesztőiben. S ha közelebbről vizsgál­juk e jelenségkört, már a konkrét tapasztalatszerzés első fázisaiban elgondolkod­tató tanulságokra bukkanha­tunk. Például arra, hogy a véltnél is nagyobb néha egyes emberekben az önelégült­ség, a kényelmesség, a rutin tisztelete és kedveltsége, az újtól való húzódás. Mert vajon nem az önkép­zés hiányával függ össze sok vonatkozásban, hogy egyes idősebb pedagógusoknál a Nyugat első generációjánál fejeződik be a magyar köl­tészet? Vagy Móricz munkás­ságával a hazai prózairoda­lom? Vajon ha ezek a külön­ben képzett és nagyon tisz­teletre méltó emberek annak idején többet törődtek volna önművelésükkel, ha fej­lesztették volna magukban az állandó érdeklődés, a fo­lyamatos figyelés ambícióját — akkor is itt tartanának ízlésben, metodikában, tu­dásanyagban? Aligha: jóval előbbre, tehát jóval közelebb a realitáshoz, a mai igények­hez és követelményekhez. S ennek ők éppúgy nagy hasz­nát vennék, mint az iskolai oktatás folyamata. De vehetünk más terület­ről is példát: néha riasztó el­lentmondás tapasztalható egyes műszaki szakemberek konkrét szakmai fölkészült­sége és az általuk alkalma­zott munkaszervezési mód­szerek között. Előbbi esetleg sei szolgál, nem pedig fogal­makkal. Hosszú tapasztalat alakíthatja csak ki a megvál­tozott munkás-fogalomnak és osztály-fogalomnak új és ér­vényes képi megfelelőjét. A mai munkásábrázolás varián­sait talán két fontosabb tar­talmi-tematikai törekvés­sel jellemezhetjük a legin­kább: egy „össznépi” típus keresése és kialakítása, to­vábbá az ember és az általa formált anyag, világ új vi­szonyának megfogalmazása Az alábbiakban néhány jel­lemző példájukat említjük. Vígh Tamás debreceni Magvetőjének kődombormű- vén, az Üvegfúvó, vagy a Tu­domány allegóriájának bronzalakjaiban formailag rokon módon és hangulatilag is hasonlóan általánosul új eszménnyé a munkásnak, a mezőgazdasági munkásnak, az értelmiségnek az alakja. Elbeszélő elemeinél fogva ta­lán még szembeszökőbb ez a tematikai változás Szurcsik János Földosztás című, 1972- es, nyíregyházi faliszőnyegén, ahol a cölöpöt verő munkás és a vörös zászlót tartó pa­rasztasszony típusa között tulajdonképpen már nincs Hegesztő. Pap Gyula festménye. európai színvonalú, utóbbi pedig egy harminc-negyven év előtti kóceráj követelmé­nyeinek is aligha felelne meg. Aztán: akadnak agrár­értelmiségiek, akik elzárkóz­nak az általános műveltség kínálta tanulási-befogadási- formálódási lehetőségek elől. Szakmai munkájukba temet­keznek, hobbijaik, kedvtelé­seik is messze esnek olykor a kulturálódási igényektől. Szándékosan idéztünk egy­más mellé szélsőséges embe­ri magatartásmodelleket. Azt szerettük volna érzékeltetni segítségükkel, hogy az ön­képzés nem csupán sürgető igény és követelmény egy igen széles és tevékenysége, a társadalmi munkamegosz­tásban elfoglalt helye szerint igen fontos réteg számára, hanem több irányú és szem­pontú cselekvési lehetőség is az egyén számára. Nem szű­kíthető tehát le — bár sokan akaratlanul is erre tesznek a maguk gyakorlatában kísér­letet —, a szakmai önképzés folyamatára, mert ennél többről van szó: a politikai továbbképzés szükségességé­ről csakúgy, mint az általá­nos műveltség állandó bőví­téséről, megújításáról. Kétségkívül fontos, hogy valaki jól, sőt minél jobban értsen hivatásához. Ám az élet olykor riasztó példákat produkál arra vonatkozóan is, hová vezethet a politikai ismeretanyag beszűkülése, elavulása — hatására mint bizonytalanodnak el egyéb­ként kiválóan képzett és fel­készült emberek, egyszerűen azért, mert elhanyagolják politikai önképzésüket, így képtelenek felmérni dönté­seik, intézkedéseik emberi, társadalmi hatásait, össze­függésmechanizmusát. osztály szerinti megkülön­böztetés. Igaz, ez esetben már maga a téma, a földosz­tás, történelmi téma, a pa­rasztság életének-sorsának állomásait a szőnyeg szegé­lyének jelenetei vonultatják fel, és a földosztás mozzana­tát monumentálisán megra­gadó képmező már a mai ember történelmi tudatát és ítéletét tartalmazza. Ügy látszik, a mezőgazda, sági munkás életét közvetle­nebbül ismerő művészeket foglalkoztatja leginkább a múlt és jelen egymásrautalt­sága. Ez ragadja meg a né­zőt többek között Szalay Fe­renc tsz-tárgyú képein, így a Történelem című, több önál­ló képből összeállított kom­pozíción, ahol egymást értel­mezik a Tsz-közgyűlés című nagyobb kompozíció és a kü­lönféle mozzanatokat, típuso­kat felvonultató kis képek sora. Arra viszonylag ritkán van lehetőség, hogy állandó nyil­vánosságnak szánt, tartalmá­ban monumentális faldíszítő munka szülessék; több az igény az építészeti dekorá­cióra, díszítőművészeti alko­tásokra, Az utóbbi évtized ritka ellenpéldái közül való Kádár György hatalmas mé­retű, Olajbányászok című szegedi pannója, (1971) ahol triptichon-jellegű kompozí­ció fogja össze a munkáshő­söket és a táji, környezeti elemeket, és expresszionisz- tikus erő hatja át nemcsak az alakokat, hanem a szín- nel-formával-térrel teremtett dinamikát. Korábban a művész sok mindent kifejezhetett a tár­gyi környezet jelzésével. Egy hídfeljáró, egy vaskályha, egy nadrágszíjparcellákkal borított dűlő, egy üres tá­nyér, egy szelet kenyér elég volt ahhoz, hogy emberi sorsról,'osztályról szóljon. Űj élményként hagyott nyomot az ötvenes évek közepétől az ipari táj, a megváltozott me­zőgazdasági táj, de a hatva­nas években a művészeket már leginkább a valóság Aminthogy sajnálatos oly­kor azt is tapasztalni, miként lesznek „szakbarbárrá” hasz­nos, tevékeny, a szakmáju­kért élő-haló emberek, pusz­tán annak következtében, mert érdeklődésük, ismeret- szerzésük egyoldalúvá válik, horizontjuk beszűkül, életük elszegényedik a kulturális­művészeti inspirációk hiá­nyában. Ráadásul kapcsola­taik is szimplifikálódnak, lé­vén, hogy szakmai bezárkó- zottságukban aligha tudnak olyanokkal szót érteni, akik’ náluk egyetemesebb érdeklő­désűek és fölkészültségűek. Az önképzés nemcsak tár­sadalmi igény — belső tar­tás, igényesség ügye-dolga is. Az egyénnek olyanná kell formálnia önmagát, hogy ál­landóan készen álljon új is­meretek befogadására, hogy csak állandó önképzéssel tudja elképzelni mindennap­jait. Tyr^~x iszen itt — formális ij|jjp értelemben — nincs |Kp vizsga. Itt nem egy bi- .1 zottság, hanem önma­gunk — és természetesen az élet követelményei — előtt vizsgázunk nap mint nap. Szocialista emberré formá­lódásunknak ez is egyik — fontos — alkotóeleme. PAPP ZOLTÁN megismerésének, birtokbavé­telének korszakos súlyú és általánossági kérdései foglal­koztatták. Prométheuszok, Ikaruszok feszegették a nagy kérdéseket, amit a világ megismerésének megnőtt le­hetősége és felelőssége jelent; Segesdi György, Raszler Ká­roly, Kiss István, Varga Imre stb. munkáiból áradt az erő­nek, örömnek vagy a szoron­gásnak a tudata. Az utóbbi években inkább az anyag megmunkálásának technikai és tematikai racionalitása látszik új kutatási terepnek, és ez itt-ott már közvetlenül hat a munkásábrázolásra. Akár úgy, mint Rózsa Péter papírgyári munkásokat ábrá­zoló kétfigurás lábatlani kompozícióján (1972), ahol az absztrahált alakok szinte összeforrnak az általuk for­mált anyaggal és mintegy abból teremtődtek. Akár úgy, mint Gyurcsek Ferenc szo­bor-munka jelenetein (1975— 1977), ahol az állványzat vagy a nehézáram porcelánja új, értelmező funkciójú posz- tamens szerepét tölti be, sza­kítva a százados gyakorlattal, hogy a szobor talapzata tar­talmilag semleges formaelem. A dolgozó ember ábrázolá­sa a napi élet problémáit sem kerüli meg. Bálványos Huba Állásidő című grafiká­ja, több festő vissza-visszaté- rő témája a magukra maradó öreg parasztokról, reális gon­dokat feszegetnek. Ez is hoz­zátartozik a típusok és hely­zetek differenciáltabb feltá­rásával jellemezhető össz­képhez. A nagy távlatú mű­vészi kutatómunkát azonban inkább az alkotói gond hatja át, hogyan lehet valóban hi­telesen és mai érvénnyel megfogalmazni azt a mun­kást, aki külsőleg-belsőleg különbözik elődjétől, mint ahogyan megváltozott magá­nak a munkásosztálynak a fogalma is, és állandóan vál­tozik a környezet — munka­hely és otthon —, amit a munkás megteremt és amely­ben él. ARADI NORA Munkásábrázolás a mai képzőművészetben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents