Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
1978. május 7. ffepÚJSÁG 11 Anyák napja Üjváry Lajos rajza Mözsi Szabó István simontornyai kiállítása Az önképzés hivatása Nem keresem az okait, ^flúk jelzem a jelenséget: a jelénkor (és a közelmúlt) művészetének elgondolkodtató és aggasztó tünete a verseny- futás, a csak azért is meg- hökkentés, a licitálás. Eluralkodott a művészeti kritikában is lóhossznyi előnyök méricskélése, mintha a művészet egy versenyistállóhoz lenne hasonlatos. És elural. kodott a „művésznek napról napra fejlődnie kell; ha nem mutat valami újat — megrekedt” szemlélet. Mit tehet a művész, ha tudja, hogy lóhossznyi előnyökön, tegnapi önmagát megtagadó „fejlődésen” múlik az egzisztencia? Vagy vállalja a versenyt, a jól kell élni parancsát, művészi meggyőződése ellenére is. Vagy nem vállalja, s ha senki sem figyel, akkor is, konokan ismételgeti, hogy az önmegvalósításra rendeltetett emberi élet végső határáig csak saját magával van elszámolni valója. De: mindannnyian emberek vagyunk korunk gyermekei. Miért értenénk meg a konok suttogókat, hisz mindenütt csak a tülekedés? ... Hogyan érthetnénk, ha — a múltban is mindig — a ko- nokak, a monomániásak nem suttogtak, de ordítottak, ha a süket falaknak, hát annak. És szembeköpték a kortársi értetlenséget. Csak az ilyen zsenik felfedezésére csiszolódott az optikánk. Azzal áltatjuk magunkat hogy erre jól kicsiszolódott. Az ordítozó őrülteknek nőtt meg tehát a becsülete, a konok suttogok, ra pedig lassan-lassan senki sem figyel. Aki mégis figyel: sajnálkozik és „bírál”. Arról szaval, hogy ismét nem fejlődött a művész. Sőt: ismétli önmagát, hiszen tavaly is házakat, bivalyokat, pásztorokat festett! Házak és bivalyok... Ugye világos, miért kellett ezt a hosszúra nyúlott bevezetőt éppen Mözsi Szabó István kiállításakor megfogalmaznom? Ugye, nem ünneprontás, ha most nem a „fejlődést”, az újabb kiállításon a meghökkentően újat, hanem a konok suttogást dicsérem? Nem „új anyagot” hozott Simontornyára Mözsi Szabó István, az újra-találkozás lehetőségét kínálja csupán. Lassan érlelő művész. Nem tud és nem akar mindenáron licitálni. Mert a konok suttogok fajtájából való: csak arról és csak úgy tud beszélni — a képeivel természetesen — amiről és aho. gyan beszélnie kell. Azt szeretem Szabó Pistában, hogy olyan, mint a képei. És — hadd játsszam a szavakkal — azért szeretem ezeket a képeket, mert megismerhetem általuk Szabó Pistát. Tőle tudom: ezekhez a vakítóan fehér falú házakhoz bizton odavethetem a hátam, ha támaszra van szükségem. Ö is az erőt adót, a lelki támaszt keresi a paraszti múltban Azért dolgozik, hogy jö- vőnkig érjen ez a múlt. Együtt valljuk: a magunk emlékezete teremtette rezervátumban örök életű lesz, ami megőrizhető. Szeretem a gyermekkorom tájain átbandukoló bivalyokat. Szent és nagy állatok, mert konokan lassúak, s mégis: mekkora terheket húznak! Szeretem tehát Szabó Pista bivalyait, mert ő is tudja, hogy nem lusták, ha elfekszenek a Tisza parti tocsogóban. Ha kell (és kell: újra meg újra), megbízhatsz a konokan lassú bivalyban, elbír minden terhet. Azt is szeretem Szabó Pistában, hogy apja helyett magát ülteti le kaszát kalapálni. Nem azért, mert játszik a „mi lenne, ha csak azt folytatnám, amit apám abbaha. gyott” lehetőségével. Azért, mert naponta meg kell élnie, amit ősei megéltek: a kétkezi munka gyötrelmét és örömét. Így tudja felmutatni a munka szertartásos ünnepeinek csöndes fenségét. Hiszen Nigeréiben érzi, mint apja érezte, a szerszámok lelkét. Tudja, hogy a kétkezi munka gyötrelmét nem kötelező vállalnia. Lehetne játékos és 'szertelen, mint annyian mások. A művésznek mindent szabad. Mégis vállalja: gyötrődik a kicsiny örömökért. Hadd ajánljam tehát Mözsi Szabó Istvánt a tárlatlátogatók figyelmébe azért, ami. Mert konokan suttogja: ilyen vagyok, nem tudok és nem akarok mássá lenni (Elhangzott a kiállítás megnyitóján.) SZILAGYI MIKLÓS i,;:;,,;;;,;» apjainkban már köz- jaj»; helyszámba megy a §|5p megállapítás: a tudás- &;&£) anyag jelentős része, amelyet birtoklunk, néhány év alatt elavul, hasonlíthatatlanul gyorsabb a „feleződési ideje”, mint például a fizikából jól ismert rádiumnak. A kor viszont állandóan új, egyben magasabb követelményeket állít elénk — ezeknek megfelelni pedig állandó érték- csökkenéssel küzdő tudásanyaggal rendelkezve aligha lehetséges. Korparancs tehát az úgynevezett permanens továbbképzés igénye és szükségessége, ami elől nem térhetünk ki következmények nélkül. Ha mégis megtesszük, kettős hátrányt hozunk létre. Hiszen tagadhatatlanul lépéshátrányba kerül az a munkahely, az a közösség, ahol a dolgozók többsége nem rendelkezik az állandó megújulás készségével és igényével — ám hendikephelyzetbe sodródik a képzését elhanyagoló egyén is ambiciózusabb társaival szemben, hiszen élete beszűkül, tudásanyaga elsorvad, devalválódik, így ő maga egyre inkább képtelen lesz a bonyolultabb feladatok megoldására, kivész belőle a kezdeményezés és megcsappan a képzelőereje. Vessük mindjárt közbe: nagyon sokan fölismerik napjainkban a képzésben- továbbképzésben rejlő hatalmas energiatartalékokat, és élnek az adott lehetőségekkel. Tanulnak, képzik magukat, mulasztásokat pótolnak be, új ismereteket szereznek a különböző iskolai tagozatokon, tanfolyamokon, kurzusokon, tehát a szervezett oktatás különböző fórumain. Ám az is tény, hogy a hangsúly — még a tömegkommunikációs fórumokon is — az iskolaszerű oktatásra, tanulásra esik, és nagyon keveset beszélünk az önképA téma és a probléma iránt ma nagyobb a közönség érdeklődése, mint az ötvenes évek eleje óta bármikor, de mások az indítékok, az okok. Az ötvenes évek elején új lehetőséget nyitott az az elementáris erővel feltörő igény, hogy új hősként ábrázolják a társadalmat meghatározó, megváltoztató munkásnak és a mezőgazdasági munkásnak az alakját, és megteremtsék a változásokat sűrítő új típust. A művész világosan láthatta vállalt feladatát, a közönség reagálása pedig többnyire viszonylag gyorsan igazolta szándékát és eredményét. Az azóta eltelt negyedszázad folyamán változott a típus, az eszmény, mint ahogyan más lett a munkás, a mezőgazdasági munkás élete és társadalmi tartalma is. És ami a képzőművészeti alkotás szempontjából különösen fontos: változott az üzemi, a mezőgazdaság munka környezete és maga a munkafolyamat. A munkásábrázolás iránti mai érdeklődés, amely néha már-már számonkérésként hat és hangzik el, természetesnek tartható, habár figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a társadalmi-történeti változás és annak művészi visszatükrözése nincs egymással szükségképpen időbeli szinkronban. A hajdani martinász-ideál egy kialakulóban lévő munkáshatalom visszfénye és előrejelzése volt. Akkor még társadalmilag is, külső vonásaikban is különböztek egymástól a munkások, parasztok, értelmiségiek. Mára már eltűntek a külső ismérvek (öltözködés, mozgás), a munkahelyi jellemzők sem vonnak éles határt például a munkás és a mérnök alakja közé. A korábban szimbolikus töltetű építőmunkás alakja sem lehet ma már realitás, mert a tégla, a vakolókanál helyét elfoglalta a nem attribútum jellegű házgyár és előregyártott elem. A képzőművész viszont vizuális-érzéki közlészés fontosságáról, egyben azokról, akiket e problémakör érint. Hiszen nyilvánvaló, hogy az önképzés az ismeret- szerzésnek olyan foka, amelyre a közép- és felsőfokú szellemi vagy mesterségbeli képzettség grádicsán át lehet eljutni. Lehetőségeivel tehát elsősorban azoknak kell élniük akik rendelkeznek a szilárd tudásalapokkal, akik önállóan, pedagógusi segítség nélkül is el tudnak igazodni a birtokolni kívánt új ismeretanyag útvesztőiben. S ha közelebbről vizsgáljuk e jelenségkört, már a konkrét tapasztalatszerzés első fázisaiban elgondolkodtató tanulságokra bukkanhatunk. Például arra, hogy a véltnél is nagyobb néha egyes emberekben az önelégültség, a kényelmesség, a rutin tisztelete és kedveltsége, az újtól való húzódás. Mert vajon nem az önképzés hiányával függ össze sok vonatkozásban, hogy egyes idősebb pedagógusoknál a Nyugat első generációjánál fejeződik be a magyar költészet? Vagy Móricz munkásságával a hazai prózairodalom? Vajon ha ezek a különben képzett és nagyon tiszteletre méltó emberek annak idején többet törődtek volna önművelésükkel, ha fejlesztették volna magukban az állandó érdeklődés, a folyamatos figyelés ambícióját — akkor is itt tartanának ízlésben, metodikában, tudásanyagban? Aligha: jóval előbbre, tehát jóval közelebb a realitáshoz, a mai igényekhez és követelményekhez. S ennek ők éppúgy nagy hasznát vennék, mint az iskolai oktatás folyamata. De vehetünk más területről is példát: néha riasztó ellentmondás tapasztalható egyes műszaki szakemberek konkrét szakmai fölkészültsége és az általuk alkalmazott munkaszervezési módszerek között. Előbbi esetleg sei szolgál, nem pedig fogalmakkal. Hosszú tapasztalat alakíthatja csak ki a megváltozott munkás-fogalomnak és osztály-fogalomnak új és érvényes képi megfelelőjét. A mai munkásábrázolás variánsait talán két fontosabb tartalmi-tematikai törekvéssel jellemezhetjük a leginkább: egy „össznépi” típus keresése és kialakítása, továbbá az ember és az általa formált anyag, világ új viszonyának megfogalmazása Az alábbiakban néhány jellemző példájukat említjük. Vígh Tamás debreceni Magvetőjének kődombormű- vén, az Üvegfúvó, vagy a Tudomány allegóriájának bronzalakjaiban formailag rokon módon és hangulatilag is hasonlóan általánosul új eszménnyé a munkásnak, a mezőgazdasági munkásnak, az értelmiségnek az alakja. Elbeszélő elemeinél fogva talán még szembeszökőbb ez a tematikai változás Szurcsik János Földosztás című, 1972- es, nyíregyházi faliszőnyegén, ahol a cölöpöt verő munkás és a vörös zászlót tartó parasztasszony típusa között tulajdonképpen már nincs Hegesztő. Pap Gyula festménye. európai színvonalú, utóbbi pedig egy harminc-negyven év előtti kóceráj követelményeinek is aligha felelne meg. Aztán: akadnak agrárértelmiségiek, akik elzárkóznak az általános műveltség kínálta tanulási-befogadási- formálódási lehetőségek elől. Szakmai munkájukba temetkeznek, hobbijaik, kedvteléseik is messze esnek olykor a kulturálódási igényektől. Szándékosan idéztünk egymás mellé szélsőséges emberi magatartásmodelleket. Azt szerettük volna érzékeltetni segítségükkel, hogy az önképzés nem csupán sürgető igény és követelmény egy igen széles és tevékenysége, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye szerint igen fontos réteg számára, hanem több irányú és szempontú cselekvési lehetőség is az egyén számára. Nem szűkíthető tehát le — bár sokan akaratlanul is erre tesznek a maguk gyakorlatában kísérletet —, a szakmai önképzés folyamatára, mert ennél többről van szó: a politikai továbbképzés szükségességéről csakúgy, mint az általános műveltség állandó bővítéséről, megújításáról. Kétségkívül fontos, hogy valaki jól, sőt minél jobban értsen hivatásához. Ám az élet olykor riasztó példákat produkál arra vonatkozóan is, hová vezethet a politikai ismeretanyag beszűkülése, elavulása — hatására mint bizonytalanodnak el egyébként kiválóan képzett és felkészült emberek, egyszerűen azért, mert elhanyagolják politikai önképzésüket, így képtelenek felmérni döntéseik, intézkedéseik emberi, társadalmi hatásait, összefüggésmechanizmusát. osztály szerinti megkülönböztetés. Igaz, ez esetben már maga a téma, a földosztás, történelmi téma, a parasztság életének-sorsának állomásait a szőnyeg szegélyének jelenetei vonultatják fel, és a földosztás mozzanatát monumentálisán megragadó képmező már a mai ember történelmi tudatát és ítéletét tartalmazza. Ügy látszik, a mezőgazda, sági munkás életét közvetlenebbül ismerő művészeket foglalkoztatja leginkább a múlt és jelen egymásrautaltsága. Ez ragadja meg a nézőt többek között Szalay Ferenc tsz-tárgyú képein, így a Történelem című, több önálló képből összeállított kompozíción, ahol egymást értelmezik a Tsz-közgyűlés című nagyobb kompozíció és a különféle mozzanatokat, típusokat felvonultató kis képek sora. Arra viszonylag ritkán van lehetőség, hogy állandó nyilvánosságnak szánt, tartalmában monumentális faldíszítő munka szülessék; több az igény az építészeti dekorációra, díszítőművészeti alkotásokra, Az utóbbi évtized ritka ellenpéldái közül való Kádár György hatalmas méretű, Olajbányászok című szegedi pannója, (1971) ahol triptichon-jellegű kompozíció fogja össze a munkáshősöket és a táji, környezeti elemeket, és expresszionisz- tikus erő hatja át nemcsak az alakokat, hanem a szín- nel-formával-térrel teremtett dinamikát. Korábban a művész sok mindent kifejezhetett a tárgyi környezet jelzésével. Egy hídfeljáró, egy vaskályha, egy nadrágszíjparcellákkal borított dűlő, egy üres tányér, egy szelet kenyér elég volt ahhoz, hogy emberi sorsról,'osztályról szóljon. Űj élményként hagyott nyomot az ötvenes évek közepétől az ipari táj, a megváltozott mezőgazdasági táj, de a hatvanas években a művészeket már leginkább a valóság Aminthogy sajnálatos olykor azt is tapasztalni, miként lesznek „szakbarbárrá” hasznos, tevékeny, a szakmájukért élő-haló emberek, pusztán annak következtében, mert érdeklődésük, ismeret- szerzésük egyoldalúvá válik, horizontjuk beszűkül, életük elszegényedik a kulturálisművészeti inspirációk hiányában. Ráadásul kapcsolataik is szimplifikálódnak, lévén, hogy szakmai bezárkó- zottságukban aligha tudnak olyanokkal szót érteni, akik’ náluk egyetemesebb érdeklődésűek és fölkészültségűek. Az önképzés nemcsak társadalmi igény — belső tartás, igényesség ügye-dolga is. Az egyénnek olyanná kell formálnia önmagát, hogy állandóan készen álljon új ismeretek befogadására, hogy csak állandó önképzéssel tudja elképzelni mindennapjait. Tyr^~x iszen itt — formális ij|jjp értelemben — nincs |Kp vizsga. Itt nem egy bi- .1 zottság, hanem önmagunk — és természetesen az élet követelményei — előtt vizsgázunk nap mint nap. Szocialista emberré formálódásunknak ez is egyik — fontos — alkotóeleme. PAPP ZOLTÁN megismerésének, birtokbavételének korszakos súlyú és általánossági kérdései foglalkoztatták. Prométheuszok, Ikaruszok feszegették a nagy kérdéseket, amit a világ megismerésének megnőtt lehetősége és felelőssége jelent; Segesdi György, Raszler Károly, Kiss István, Varga Imre stb. munkáiból áradt az erőnek, örömnek vagy a szorongásnak a tudata. Az utóbbi években inkább az anyag megmunkálásának technikai és tematikai racionalitása látszik új kutatási terepnek, és ez itt-ott már közvetlenül hat a munkásábrázolásra. Akár úgy, mint Rózsa Péter papírgyári munkásokat ábrázoló kétfigurás lábatlani kompozícióján (1972), ahol az absztrahált alakok szinte összeforrnak az általuk formált anyaggal és mintegy abból teremtődtek. Akár úgy, mint Gyurcsek Ferenc szobor-munka jelenetein (1975— 1977), ahol az állványzat vagy a nehézáram porcelánja új, értelmező funkciójú posz- tamens szerepét tölti be, szakítva a százados gyakorlattal, hogy a szobor talapzata tartalmilag semleges formaelem. A dolgozó ember ábrázolása a napi élet problémáit sem kerüli meg. Bálványos Huba Állásidő című grafikája, több festő vissza-visszaté- rő témája a magukra maradó öreg parasztokról, reális gondokat feszegetnek. Ez is hozzátartozik a típusok és helyzetek differenciáltabb feltárásával jellemezhető összképhez. A nagy távlatú művészi kutatómunkát azonban inkább az alkotói gond hatja át, hogyan lehet valóban hitelesen és mai érvénnyel megfogalmazni azt a munkást, aki külsőleg-belsőleg különbözik elődjétől, mint ahogyan megváltozott magának a munkásosztálynak a fogalma is, és állandóan változik a környezet — munkahely és otthon —, amit a munkás megteremt és amelyben él. ARADI NORA Munkásábrázolás a mai képzőművészetben