Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
1978. május 7. Képújság 7 Egy bögre Rozálka néni azt mondja, megélt 78 évet — s abból harminchetet özvegyként, úgyhogy kijutott neki, mire iparost nevelt a három fiából, de — jó órában legyen mondva — orvosságra eddig egy petákot sem adott. — Soha nem volt beteg? — álmélkodom. — Haj, de hányszor! — Ki gyógyította? Rám nevet titkot sejtetően és szemében sajnálkozásféle: — Még ezt sem tudja? A füvek. — Maga ért a füvekhez? — Valamikor asszony se volt az, aki nem ismerte az apróbb bajok írját. — Talán csak nem kuruzsolt Rozálka néni? — A kórság! Csak a magunk baját purgálgattam, ahogy az anyám. — Meséljen erről. — Hogyne, hogy kinevessen? A mai fiatalok mindent kicsúfolnak, ami régi. Haszontalan lenne győzködni, hogy téved. Rozálka néni aranyos lélek, de híresen kemény fő. így azt hallgatom végig, hogy ittjártam óta megrogyott a ház hátsó fala és most az a pár krajcár, amit rosszabb napokra rakosgatott félre, átvándorol a kőműves pénztárcájába. De hiszen, menjen inkább az a pénz, mintsem rárokkanjon a ház. s — A gyerekek is küldözgetnek, én is megfogom a forintot. Összejöhet megint. Nem igaz? — Hát persze. Csak az egészsége megmaradjon, túlzásba ne vigye a serénykedést, garasoskodást. Fogadkozik, hogy ő aztán nem. De lássam be, itt jó neki, ahol élt és a világért sem akarna bármelyik fiánál városlakó lenni, amíg jól szolgál neki ez a megszokott kis szegénység. — Sejti egyáltalán, mennyien irigylik magát ezért a pénzesutalványokkal bélelt szegénységéért? — Sejthetem éppen, mert elegen hozzák-viszik a szót. De inkább irigyeim legyenek, mint sajnálóim. Elég az nekem, hogy maguk helyett pénzt küldenek a gyerekek... Rozálka nénit nyolc éve ismerem. Egy öregek napjának kekszes-teás lakomáját diskuráltuk végig meghitten. Akkor vallotta, hogy neki az öregségben az a legrosszabb, hogy ritkán nyitják ajtaját a gyerekei. — Na, ha erre járok, egyszer majd egyik, másszor a másik helyett bekopogok. Nekividult ettől az ígérettől, de nem vette komolyan. — Most látom először, meg utoljára. Azóta — mintegy akkori kétkedése jóvátételeként —, soha nem ereszt üres kézzel az utamra. Tavasztól késő őszig tele van a kertje virággal. Mikor nincs szép virág? van pár szem paradicsom, vagy paprika, kötényszéllel kifényesített alma, amit azzal csúsztat a táskámba, zsebembe, hogy visz- szutasítással meg ne sértsem. Szóval, jóban vagyunk. Minhársfatea denről eshet szó közöttünk, csak egy valamiről nem, a füvekről. Az én szakmámnak pedig a kíváncsiság az első sírig tartó ártalma... e Régen járt erre — paskolta föl a kispárnát a szobából kihozott széken, legutóbb, némi szemrehányással. — Azt hittem, elfelejtett. Na, mi a baj? Átfújta a szél? Alighanem Rozálka néni. Fáj a fejem, káprázik a szemem, ráz a hideg. — Főzök gyorsan egy kis bort szegfűszeggel. Nem kívánja? Akkor hársfateát kap, jó sok mézzel! Sürögne-forogna. Mondom pedig, „ne csináljon semmit, csak pár percre jöttem, lázas vagyok és az a legokosabb, ha nagyon gyorsan hazapályázom.” Megérinti a homlokomat, nyakamat, eltol magától, úgy vizsgál. (Honnan olyan ismerős az aggodalomnak ez a villó- zása?) — Hallja, még a szeme sem áll jól! Tudja mi kellene? Forró lábvíz, be a nagydunna alá nyakig, aztán pirított lóköröm pora, elkeverve pálinkával. Megfázásra, hideglelésre az volt a legjobb. Jól hallok, vagy a fülem is káprázik? Hallgatok, mint aki megkukult, s ez a szerencsém, mert jön kéretlenül az eddig annyiszor könyörgött „tudomány”. — Üljék már nyugodtan azon a széken! Akár hiszi, akár nem, nyavalyatörés esetében a kámforos pálinka használt leghamarabb, sörben áztatott ürömgyökérrel. (A nyavalya ugyan nem tör még, de őszintén félek, hogy akad a házban valahol egy kis maradék lókörömpor.) — Talán egy kis hársfateát Rozálka néni kedves, ha nem nagy fáradtság. Anyám is azt adta, ha megfáztunk — nyög- décselem szerencsétlenül. Az arcom alighanem olyan, mint egy tőrbecsalt kisördögé. — Na lássa! Az öregek értettek ehhez nagy iskolák nélkül — veti oda tőle szokatlan magasságból és platnira kerül a kislábas, a kamrából asztalra egy sereg gézféléből eszkábált zacskó. — Itt van, ez lesz az. (Kivételesen nem a hidegrázástól koccan össze a fogam. Azt lesem, hogy csakugyan a hársfavirág kerül-e elő a dús halmazatból. Rozálka néni ezenközben cikázik, mint egy öregasszonnyá varázsolt szitakötő. Olyan buzgalmú ez a sürgés, hogyha nem hallottam volna a patareszelékről, menten meggyógyulnék tőle. Utoljára édesanyám bodza-, vagy zsúrló- fűteája készült ehhez fogható sietséggel. Elég volt kettőt köhögni éjjel, reggel ágyhoz jött a tea. Főként zsúrlófűből. Most a hársfa a soros.) o — Már egészen jól vagyok — mondom, de nem lehet valami meggyőző a hangom, mert rám sem pillant. — Megijedés, félelem ellen tudja mit kellett csinálni? Szárított csikólépet törtek porrá, azt keverték el édes pálinkában. (Nem merem kijelenteni, hogy aki bármilyen formában lovat eszik, az kannibalizmussal is gyanúsítható. így, folytatódik a varázslat.) — Talán el sem hiszi. Még az undoros sárgaságnak is megvolt a házi patikaszere. (Szerfölött jó lenne megtudni, hogy ember-undoros- sárgaság ellen használna-e ez a patikaszer, de kérdezni változatlanul annyi, mint elzárni a zsilipet.) — Megfőzték a varjutüske alsó héját — egy maréknyit, egy liter patakvízben — cukros teának. De volt, aki pálinkával oldotta föl. Ebből napjában többször kellett fogyasztani. Hát persze, epekővel sem futkorásztak nyomban kés alá a régiek, mert annál több eszük volt. Lereszelték a feketeretket, állni hagyták, hogy levet eresszen. Abba aztán pálinkát öntöttek. Napjában háromszor kellett a készítményből kupicáz- ni. Itt van aztán a magas vérnyomás. Régen a szellemekkel, most ezzel ijesztgetik egymást az emberek. Ahelyett, hogy lennének egy kicsit békésebbek, nyugodtabbak. Ha valakinek magas volt a vérnyomása, a csombord herbáját főzték meg neki teának. Ezt elegyítették foghagymával, fagyöngygyei és jóféle szilvapálinkával. Ez még az érelmeszesedésre is jó volt. Étvágycsináló kellett? Volt éppen elég ezerjófű a réten! o öblítődik, törölgetődik a hasas cserépbögre és Rozálka néni arcán a mosoly csintalanra vált. — A férfierő serkentésére is megvolt ám a mód! Fürj- tojásból sok rántotta és hozzá paprikás bor. (Szegény hajdanvolt erősítésre szorulók! — sóhajtom magamban, főként a paprikás bor miatt. Rozálka néni közben okosítgat tovább, mire volt használatos — nem éppen jó erkölcsű szüzek körében — a rutafű, mire a festő pipitér, sárga margaréta, bagolyfű és nehéz illatú iglice. A refrén marad: mit borral, mit pálinkával elegyítettek.) — Nem volt sok a borból, meg pálinkából? — Csak amennyi kellett. Különben direkt jót tett a férfiembereknek, ha egy hónapban egyszer földig részegedtek. Az megtisztította őket. (Akaratlanul jajdulok egyet, mert egészen lesújtó a véleményem az efféle tisztálkodásról.) — Semmi jajgatás. Itt a teája, tessék kihörpölni gyorsan. Tűzforró a főzet, fúvogatással is csak ízlelgetésre alkalmas. — Rozálka néni fogyasztott maga valamit abból, amit felsorolt? — Fogyasztott a fene! De ha nem tartom szóval, meg sem várja a teáját. Pedig most még a színe is más, mint amikor jött. Mit tehetnék? Együtt nevetek vele, majd félkomolyra fordítva a szót, azt tudakolom, hogy fejbajokra volt-e házi medicina? — Volt fiam, hogyne lett volna! A legjobb most is érvényes. Sokat kell nevetni. Az távol tartja a félelmet meg a bánatot. Haragudni se engedi sokáig az embert. Búcsúzáskor rágyönyörködöm az elmaradhatatlan glan- cos almára és köszönöm a hársfateát. (Alighanem ez volt ebben a házban az első lódításom, mert a bögre teánál jóval többet köszöntem és köszönök Rozálka néninek!) LÁSZLÓ IBOLYA Családmozaik tizenhármán Ok Edina, Andrea, Ernő, Zoltán, László, János, Krisztina, Anita, Lilla, Gábor (utóbbiak ikrek), Julianna. Edina tizenhárom éves Julianna az elmúlt karácsonykor született. — Én megmondtam annak idején, jól gondold meg, ha hozzám akarsz jönni, mert én hat gyereket akarok. — Csak ötöt mondtál. — Hat volt az. Jót nevetnek. Miért civód- nának? Tizenegy gyerekük van már. * A tolnai tanácsnál mondják: „Fácánkertben van egy család. Tizenegy gyerekes. Soha egyetlen egy alkalommal sem kértek még segélyt. Sokan már 3—4 gyerek után majdnem ránk borítják az asztalt, úgy követelőznek. Tavaly külön kérés nélkül kiutaltunk nekik háromezer forintot. Bejött az asszony, szépen megköszönte és azt mondta: „Máskor ne küldjenek nekünk pénzt, hanem adják olyanoknak, akik nálunknál jobban rászorulnak.” * „Mi pontosan ugyanolyan család vagyunk, mint bármelyik másik. Semmi csoda nincsen. Hacsak nem az, hogy nem herdáljuk el az időnket és erőnket, hanem a család javára fordítjuk. Mi sem dolgozunk többet, csak annyit, amennyit mindenkinek kellene. Eddig nem is szorultunk még semmilyen segélyre. Sőt mi segítettünk másokon. Nem szeretném, ha a gyerekek azt látnák, hogy mindenfelé könnyen jött segélyekért ácsingózunk. Azt akarom, hogy megtanulják, az embernek van annyi ereje, hogy a feladatait maga is megoldja, ha dolgozik.” ( * Lukács Ernő és Csath Julianna 1964-ben kötött házasságot, és Szekszárdon, albérletbe költöztek. „Két gyerekig még valahogy elnyomorogtunk — mondja az apa —, de hárommal ott már nem lehetett lakni. Akkor gondoltunk egy nagyot, és elhatároztuk, hogy vesznük egy tanyát. Ezt választottuk, de A nyáj mellett szívesen segédkeznek a gyerekek pénzünk nem volt elég. Hatvanezer forint kellett volna. Kölcsönkértünk. Azok nagyon nehéz esztendők voltak. Kerékpárral jártam be Szek- szárdra. Hazafelé meg gyalog, mert a biciklin tápot toltam, meg takarmányt. Kibírtuk. Ma már csak úgy gondolok rá, mint valami jó heccre.” Nevetni kezd. Ellenállhatatlan kedve mindnyájonkra átragad, együtt nevetünk. * A ház, háromszobás. Kettő a gyerekeké egy pedig a szülőké. Ügyes, praktikus, több rendeltetésű bútorok teszik lehetővé, hogy a viszonylag kis helyen is van mód tanulásra, étkezésre, játékra. Négy gyerek már iskolás. Az édesapjuk autóval viszi őket Szekszárdra, merthogy oda járnak a „Babitsba”. Különben jó tanulók. „Mindig pedánsan öltözve, rendesen jönnek az iskolába a Lukács gyerekek — mondja egyik tanáruk. — Én nagyon szeretem őket. Annyi szeretet, mások iránti érzékenység van bennük. Biztos, a sok testvér miatt.” * „Ha eltörik egy tányér? Nem baj. Kitörik az ablak? Az se baj. Birkóznak, hancú- roznak egymással? Csinálják. Erősödjenek, ügyesed- jenek. Ám ha valami gonoszságot veszek észre — akkor a kezem is eljár. Hogy jó órában mondjam, szeretik is egymást.” * „Televíziónk, rádiónk van, de sajnos villanyunk az nincs. Ennek főleg a feleségem látja kárát, mert kézzel kell mosnia. Segítünk magunkon, ahogy tudunk. Az ágyneműt a Patyolatba visszük, ami itthoni, ketten mossuk. Tolnán szeretnénk családi házat vásárolni, hogy ezek a gondok megszűnjenek. Nem akarjuk, hogy a gyerekeknek hátránya legyen a tanyán lakásból. Nem beszélve arról, hogy ősztől Laci is iskolás lesz, aztán Jancsika. Utána a többiek. Nem férnek be az autóba. Iskola közelében kellene laknunk, hogy maguk is eljárhassanak. Meg is alkudtunk egy házra, de jelenleg nincs elég pénzünk. Háromszázhatvanezer forint az ára. Eddig volt, ahogy volt, most mégis be kell mennem a tanácshoz, hogy segítséget kérjek, valamilyen nagyobb ösz- szegű kölcsön megszerzéséhez. * „Ahhoz, hogy a mi gyerekeink is tarthassák azt a színvonalat, amit az egy-két gyerekes családok gyerekei, gondolhatja, nem kis pénz kell. Én nem engedem meg, hogy az anyjuk melegítőben, vagy farmerben küldje őket iskolába. Rendesen fel kell nekik öltözni. Állatokat tartunk — birkát, - hízó marhát — a földön megtermelem az állatoknak a takarmányt. Van egy darab kert, egy kis szőlő, vannak gyümölcsfák. A krumplitól a babon, hagymán át a dinnyéig minden megterem a családnak, ami kell.” * — Lesz-e még több gyerek? — kérdezem. — Nem — mondja az asz- szony. — Én is azt mondom, hogy nem. — A feleségem 34 éves, én 35 vagyok. Mire egy még kisebb felnő, addigra mi már jócskán benne leszünk a korban. Ám, ha mégis úgy adódik, hogy egy közénk kívánkozik, akkor jöjjön. Jó helye lesz. Legfeljebb eggyel több sor krumplit vetek. A szemükben — arcukon mindig ott bujkáló mosoly újra cinkos', pajkos nevetéssé változik. Megint együtt nevetünk. De nagyon jó így nevetni! CZAKÖ SÁNDOR A Lukács-tanya Fácánkert határában
