Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-28 / 124. szám
1978. május 28. Népi írók Bérei László fotói ;::!!H:V5í:Sss:5::lsr:H:ss::!H!!»H:::::!::!ssss:ssSí:!s:!!:!:s!{*:!J::::«:”!p:5!s:!ss::s Bérei László, a Baján élő fotóművész a harmincas évek végén egy sor fényképet készített a népi írókról, s ott volt a balatonszárszói konferencián is, amelynek eseményeit ugyancsak megörökítette. Bérei nem egyszerűen fényképezte kitűnő kortársait, hanem olyan portrékat készített, amelyek bevilágítanak jellemükbe, jellemző tulajdonságaikat örökítik meg. A portrésorozat jelentősége igen nagy, hisz egyetlen fotós sem készített ilyen mennyiségben és minőségben képet az egykori népi írókról. Ennek jelentőségét ismerték fel Kecskeméten, ahol a művelődési központban kiállítást rendeztek Bérei László képeiből. A képek, mint Bérei mester írja a kiállítás szép katalógusában, mindig nappali fényben készültek, mert „az illett hozzájuk a legjobban”, s megjegyzi, , „lassan úgy érzem, ezek életem fő művei”. Mi is így érezzük. Féja Géza portréja Hatvanhét regiszteres orgona Ünnepélyes keretek között avatta fel Bengsch bíboros a berlini Sankt-Hedwigs kated- rális új orgonáját. Az új hangszer 67 regiszterével rendkívül változatos színskálát biztosít, mert a barokk orgonamuzsika mellett a romantikus és a jelenkori zene is megszólaltatható rajta. Az orgona felépítésénél fogva pontosan illik a kupolába ékelődő két oszlop közé, és harmonikusan kapcsolódik a berlini plébánia templom belső kiképzéséhez. A régi orgona 1943. március 2-án éjjel — akárcsak az egész katedrális angol-amerikai bombatámadásnak esett áldozatul. Szekszárdi tárlat ’78 % Az előkészületek közben, s a megnyitó ünnepségen is, többen kérdezték tőlem, hogy színvonalasabb-e a mostani szekszárdi tárlat, mint a két évvel ezelőtti volt. Meggyőződéssel válaszoltam: igen, a mostani kiállítás hatásában egységesebb, tehát színvonalasabb. Az olvasó most joggal elvárja, hogy az írásban megfogalmazott „ítélet” is hasonlóan egyértelmű legyen. Tudom, hogy ezt várja, és mégis: amint felidéztem a baráti beszélgetések közben mondottakat, automatikusan toliam alá siklana a „színvonalasabb” elé a „talán”, a „valószínűleg” ... Vagyis: szeretnék valamennyit visszavenni a meggyőződéses magabiztosságból. Visszakoznék, mert félő, hogy félreértenek. Hiszen semmiképpen sem akarom, hogy az olvasó egy határozott vélemény alapján azt higgye: egyedül lehetségesnek a színvonalemelkedés deklarálását gondolom. Okkal és joggal el lehetne mondani: a Tolna megyében élő és innen elszármazott művészek közös bemutatkozási lehetőségétől néhány olyan művész is távol maradt, akiknek meghatározó szerepük volt a korábbi tárlaton. És ebből a hiányból az következehetne, hogy esett a színvonal. Az ilyen mérlegelés az írásban sokkal inkább „kötelező” óvatoskodást jelentené? Aligha. Inkább annak nyílt bevallását, hogy véleményemnek csak szubjektív hitele lehet. A dühös elutasítás vagy fanyalgás ugyanúgy tartalmazhatja az igazság elemeit ... Nem hiszem, hogy óvatoskodás lenne, ha beismerem: csak azt írhatom le magabiztos meggyőződéssel, nekem miért tetszik az idei szekszárdi tárlat. Tehát: azért tetszik, mert a bemutatott anyag legfőbb hangsúlyait a számomra szimpatikusabb művek hordozzák. Olyan művészek alkotásai, akiknek munkásságát külön-külön is érdeklődéssel, emberi együttérzéssel figyelem. Csakhogy a „miért szimpatikus” kérdésére ismét nehéz az egyértelmű válasz, hiszen ezen az alapon különböző művészi törekvések (esetenként eltérő minőségek!) sorolódhatnak egymás mellé. Hiszen érdeklődéssel ' figyelem Bazsonyi Aranynak a környező világ elemeiből építkező, de lírai vallomásosságú, tehát a már-már valóságfeletti szférában újrateremtett képi világát. Becsülöm Mözsi Szabó István jelképi erejű portréit, tájrészleteit, melyek mindig szigorúan konkrétak (ez esetben „halászok” és „tolnaiak”), de azért, hogy általánosabb érvényűek lehessenek. Üjra és újra felfedezem magamnak (mer rezonál- nak bennem) Vecsési Sándornak a tárgyi világ leghétköznapibb elemeire, máskor az embernyugtalanságú tájra hivatkozó fegyelmezett indulatait. Szeretném, ha feloldódhatnék, megmártózhatnék — mint Újvári Lajosnak megadatott — a mindig egy, s naponta más tájban. Elhiszem Molnár M. Györgynek, hogy mindig új örömöt adó a természet inspirálta színhangulatok újra meg újra felfedezése. Szily Gézától azt tanultam meg, hogy egy templomrom látványa akkor is képszervező erő, ha nem a dokumentarista hűség a képpéformálás meghatározója. És olykor — mint ez alkalommal is — nem várt meglepetések is „hitelesítik” a folyamatos figyelmet: a megyei tanács művészeti díjával jutalmazott Farkas Pál az általam ismert legemberibb Babitsot mutatta be! Nem Babits arcú szobrot... Jólehet, már-már aggályosán pontos, nemcsak a karakter, de a jellemzőnek ismert mozdulat mintázásában. A kompozíció az esetlegesség, a ken mt MŰVÉSZÉT Farkas Pál: Babits resetlenség és a tudatos ki- számítottság egyensúlyát találta meg. Az egyensúly meg- teremtődése eredményezi azt is, hogy belső nyugalmába süppedten, pihenő mozdulatlanságba merevedve — nyugtalanítóan vibráló ez a szoboralak. Mintha a költő intellektussal fegyelmezett, de vibrálóan nyugtalan szelleme sugározna át a holt anyagon. Azt mondottam: azért tetszik a kiállítás, mert a számomra szimpatikus művek hordozzák a főbb hangsúlyokat. A fenti felsorolás azt jelentené, hogy a nem említettek „nem szimpatikusak”? Semmiképpen sem! A kiállításon bemutatott egy-két munka (esetenként néhány éve látott önálló kiállítás) nem volt elegendő ahhoz, hogy Ágh Ajkelin Lajos, Farkas Gabriella, Gyenei Judit, Horváth Olivér, Klie Zoltán, Marostordai Anna, Martinék József, Márton Béla, Mayer Berta, Palkó József, Sarkantyú Judit, Sarkantyú Simon, Simsay Ildikó, Staub Ferenc, Sugár Gyula, Végh András, Végvári János szándékaival szinkronba kerüljenek. Még akkor sem elegendő, ha tudom: illenék alaposabban figyelni, mert fontos életmű készülődik, máskor művészettörténeti rangú az eddigi teljesítmény is. Aki a „nekem tetszik” szemléletével közeledik egy kiállításhoz, azt is bevallhatja: a kellő áttekintés hiánya, kissé egyoldalú tájékozottsága is befolyásolja az ítéletét. Azért is jók tehát az ilyen kiállítások, mert az alaposabb tájékozódásra senkente- nek... SZILÁGYI MIKLÓS Egy Csontváry-képről ■ sontváry sokat vitatott, de még többet csodált művészete ma már az egyetemes emberi kultúrának s az ismert világ festészetének értékes öröksége. Sajátos képi világából híres és hírhedt alkotások emelkednek ki, melyek eredetiben vagy reprodukcióként is a közkedvelt műalkotások, sőt enteriőrdarabok közé tartoznak. A „Csontváry” ma már fogalom, márka és megfizethetetlen. Tivadar festőnek voltak azonban olyan — jelképes — alkotásai is, melyek a nagy (vagy csak híres) művek árnyékában mostoha gyermekként jöttek számításba, és alkotó atyjuk is kevesebb gondot fordított rájuk a szükségesnél, egyszóval: elkerülték a közfigyelmet. A különböző korok mindig különbözőképpen értékelnek, bár vannak slágerművek és -szerzők is.' Valószínű, hogy ez a patológiás lelki alkat igen jelentős gondolkodó, művész volt. A naivnak, őrültnek s egyéb kedves jelzőkkel egyformán bolondnak tekintett festő képei között régebben is találtak „normá- lisabbnak” tűnő, kevésbé áttételes, de a megszokottól azért elütő alkotásokat, közülük egy a Zrínyi kirohanása. (Ma már természetesen más szemüveggel nézzük az életművet, s többet is meglátunk, megértünk belőle.) Miért érdekes, miért érdemel kiemelést éppen az említett mű? A színek iránt oly fogékony festő művészete — akárcsak á szimbólumok, látomások iránt hasonlóan fogékony Adyé — erősen kora társadalmában gyökeredzett. Csontváry misztikumát éppen e még kellően nem értékelt szimbolizmus okozza, a nem csak ösztönös, hanem tudatosan is alkalmazott jelkép- rendszer. Mindig oka van annak, hogy egy művész — irodalmár, muzsikus, festő — mit, miért és hogyan ábrázol. A csodavárás és elhivatottság érzet is Adyval rokonítja. Az csupán jelképes hasonlóság, hogy bár idősebb volt a költőnél, ugyanazon évben, 1919-ben halt meg, Ady januárban, Csontváry júniusban. Az viszont külön pikantériája és érthetetlen kísérője analógiájuknak, hogy Ady — ki tudja, miért, — nem veszi észre Csontváryt (legalábbis nem ír róla, s az Ady képző- művészeti írásait tartalmazó kötetben sem szerepel ilyen), az ő zsánere Rippl-Rónai, a „Jóska”. Magyarázhatná ezt a festő éveinek száma (hogy ti. Ady betörésekor már túl van élete és művészete zenitjén), mégis: a lelki és értelmező-gondolati hasonlóság, a szellemi rokonság annyira nyilvánvaló, hogy csak meghökkenni lehet e kapcsolat szinte teljes hiányán. A „más” kívánása és kere- sése-megfestése, az álom-valóság keveredése és tudatosnak tűnő használata, az új mítoszteremtés vágya teljesen egyértelmű és azonos mindkettejüknél. Megérne néhány tanulmányt e kapcsolathiány okának kutatása (vagy ellenkezőjének igazolása!). Csontváry a külföldi tartózkodások, tanulmányutak után és közben vissza-visszatér rö- videbb időszakikra, így 1902- ben és 1903-ban is. Valójában e hazatérések is tanulmányutak, nyugtalanságot, keresést tükröznek. A Zrínyi kép ebben a korszakban' 1903 nyarán készül. Genezise is jellegzetes: Jajcéban tartózkodik még, de már új téma, új motívum izgatja-foglal- koztatja, a Hortobágy (Ady!). A lényeg, a főmotívum kiemelésére törekszik, s június 4-én kelt levelében (Ha- ranghy Györgyhöz) arról ír, hogy „innen valószínű e hó 20-ika után elutazom, valószínű Szigetvárra, s ha ott meglelém, amit kívánok találni, ott festek legalább egy hónapig; azután Hortobágy pusztát tekintem festői mo- tivnák...” Ez annyiból érdekes, hogy a motívumazonosság mellett elképzelhetően nemcsak tájképi céljai voltak a pusztával (Adynak sem), s ez a Zrínyi képen is látható, ahol más funkciót tölt be. Kampis Antal elemezte Tivadar festő alkotásmódját, s a fönti sorok is arra a következtetésre indították, hogy a festőt — igen érzékeny alkata miatt — egy-egy szó is képzelgésre indította, fantáziáját felgyújtotta, de — minő talányosság! — a téma csak akkor érdemelte ki érdeklődését, ha az egybevágott művészi prekoncepcióival, előzetes vízióival (tehát például szimbólumokban gondolkodott). Mint sok későromantikus — nem a táj, a látvány hatására gyúlt lángra, hanem lelkiállapotához, hangulatához igazította a természetet, a környező világ csodáit. Június 20-a után már a Dél-Dunántúlon, Szigetváron van. A név keltette képzet csak egy hősies kirohanás formájában lehet identikus alkotássá. A megvalósulás éppen ezért meglepő: annyi adalék, előzetes ismeret tapad már (más művészi közegből is) Zrínyi nevéhez és önfeláldozó tettéhez, hogy nehéz szabadulnunk tőlük. A kép — ennek ellenére — meghökkent. Mit látunk? A tudatunkban megbúvó, lőporfüstös romvárból kicsapó Zrínyi helyett egy barokkos, de inkább klasszicista stílusú kúria előtt látunk egy magányos, díszes öltözetű, piszolyt sütögető magyart a kép jobb oldalán; szinte mértanilag elhatárolva attól, a kép bal ol- ■» dalán egy teljesen más világ látható, mintha két, külön témájú kép lenne összeillesztve —, a pusztai gémeskút (!) mellett előlopakodó török katonák közelebbről kísértetiesen emlékeztetnek a festő korábbi, sajátos arcú alakjaira. Lehet, hogy tudatos a szétválasztás, s valóban két világ megkülönböztetése (a magyar mindenképpen jelképes!). Ám ez a Zrínyi nem rohan ki! kiáll, úgy magányosan, csípőre tett kézzel a biztos halál elé. (Sok példa van a tudatos ellentétezésre cím és alkotás között.) Hogy ezt a festő állítólagos naivsá- gának, vagy nagyon is tudatos értelmezésének fogadjuk el, alig vitatható. I 11 letrajzi adalék, hogy maga Csontváry elége- | detlen volt az ered- M--.iifi.irj ménnyel (később padlásra szánta az elkészült képet), mindenesetre érdemes lenne felfigyelni Csontváry magyarság- és történelemértelmezésére; festői hagyatékának és — elképzelhetően — kora történelmének értékelése is nyerne vele. DRESCHER ATTILA Mözsi Szabó István: Tolnai halászbárka
