Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-09 / 83. szám

io "KÉPÚJSÁG 1978. április 9. Egy szegény kis palack panaszai A palack whiskys, vagy mind közönségesen viszkis- üveg volt, de nagyon pana­szos. En, aki mindenkor jó alanya voltam és leszek a pa- naszkodóknak általában is, hogyne hallgattam volna meg a szegény kis palack pana­szait, amelyet feketén fehé­ren sipogott el nekem... — ... mert nincs rám szük­ség. Érti ezt. Uram? Nincs rám szükség? Pedig valódi, fekete-fehér viszki vagyok és mégsem kellek... ön Uram, ha meg nem sértem, a tizen­ötödik, de úgyis tudom, hogy önnél sem melegszem meg, akarom mondani önnél sem hülök le egy darabka jéggel a metszett pohárban... Hogy miért, Uram? Ez az, amit nem tudok, ez az, amit nem értek... Hogy mit hallottam? Hát igen, valami olyast hal­lottam, az első gazdámtól, hogy Ibiké... ez valami titok­nő ott nála... szóval, hogy Ibiké fel ne bontsa, holnap János lesz, aztán milyen jó lesz ez ajándéknak... így mondta, meg valami elfo­gyott reprezentációról és rep- rezentálásról beszélt. Igen Uram, ez az első gazdám volt... Aztán elvitt egy se­lyempapírban és egy nagy kocsiban valakihez, aki meg- rázot, gazdámat, az elsőt, öröméről biztosította, s félre­tett engem, míg ők valami mást ittak. Nem belőlem, Uram... Akkor még azt hit­tem, hogy tévedés az egész, de félóra múlva hallottam, hogy második gazdám rári- vall valami Julika nevű nő­re, hogy meg van huzatva ta­lán, meg fel ne bontsa, úgyis vége az év végi repinek, mi­lyen jó lesz, viszi tovább va­lami Istvánhoz... Igen, Uram, nem téved. Megint selyem­papír. Megint autó. Megint megráztak és félretettek és aztán... Úgy van, Uram... Kis­vártatva vittek tovább. Es megint vittek. Uram én még annyi selyempapírt és annyi autót nem észleltem, mint most néhány nap alatt... Es nem kellek, Uram. Senkinek sem. Illetőleg kellek, de nem rendeltetésszerűen, Uram... Ugye érti, mire gondolok, Uram? — Értem — mondtam a szegény kis palacknak, de gyorsan befogtam a száját egy kis selyempapírral. Ne­kem sincs reprezentációm, meg pénzem sem, viszem to­vább. Remek ajándék, egy üveg eredeti skót whisky, kérlek, a névnapod alkalmá­ból. — öregem — mondta név­napi ismerősöm —, a próba sikerült. Az üveg visszake­rült. Ráismerek. En indítot­tam ajándékútjára. Nézd, mi van benne? — mondta gúnyos mosollyal és egy üvegnyi teát gondosan szét­öntött közöttünk. — A felesé­gem főzte. Valódi grúz tea Jó, mi...? — tette hozzá, mi­közben én látni véltem, amint a szegény kis palack kajánul éppen az arcomba vigyorog. GYURKÓ GÉZA Dunatáj-köszöntő Uj lapot kézbe venni min­dig izgalmas, szép élmény. A még friss nyomdafestékilla­tot árasztó Dunatáj esetében ez hatványozottan így van. Az érdeklődés első oka azonos azzal, ami minden új újságnak, folyóiratnak ter­mészetszerűleg kijár; a foko­zódás első lépcsője, hogy igényesen: Tudományos és művészeti antológiának ne­vezi magát; a második, hogy megyénk szülötte. Anakronizmus azt monda­ni, hogy hiánypótló ez a fo­lyóirat külsejű, nyolcvanol­dalas lap, hiszen hazánkban soha ilyen választékban, so­ha ilyen példány számban nem jelentek még meg hasonló feladatot vállaló ki­adványok, mint napjainkban, ám mégis igaz. Igaz, hiszen aligha van jelenleg Magyar- országon olyan megye, ame­lyik legalább egy, de eseten­ként akár két — saját kiad- ványú — irodalmi, művésze­ti, tudományos folyóiratot, vagy időszaki lapot ne jelen­tetne meg. És ez nem kiva­gyiság, hanem meglévő, ter­mészetes igény kérdése. DUNATAJ A Dunatájt sem az indítot­ta útjára, hogy „miért éppen nekünk ne lenne”, mégke- vésbé a „van pénzünk, mire költsük”, hanem éppen egy adóság törlesztésének belső kényszere. Az alig több mint három éve megjelent Korok és em­berek című összeállítás — amely a Tolna megyével tar­tós kapcsolatban lévő szemé­lyiségek gondos adattára — nyolcvanöt nevet sorol fel az írók, költők, nyelvészek, új­ságírók címszó alat. A név­sor — amely az ABC szerint Alpári Gyulával és Babits Mihállyal kezdődik, Vörös­marty Mihállyal és Zsigmond Jánossal végződik — me­gyénk e vonatkozásban is pá­ratlan gazdagságát mutatva szinte önmaga is kérdez: itt eddig nem volt ilyen termé­szetű folyóirat? Az igaz vá­lasz pedig: a nem. Nem lenne bölcs dolog azt kutatni, hogy miért csak most indult meg ez a lap. A lényeg a fontos; van. Múltba utaló, de a jövő derűjét idéző szép kiállításban, múltunkat és jelenünket, értelmi és ér­zelmi elkötelezettségünket egyaránt tükröző igényes tartalommal. Köszöntünk, Dunatáj! Ügy illenék most, hogy né­hány jó szávai beajánljunk olvasóink figyelmébe. Ám er­re aligha van szükséged. El­végzed ezt magad. Mi jó szív­vel hosszú életet, a születé­sednél felmutatott tisztes szándék minél teljesebb meg­valósítását kívánjuk! Ze/ei Miklós: Hűvös, sötét helyen Mostanában csak úgy ott­hon töltögeti el az estéket. Nemcsak azért, mert egykori törzshelyüket, a Borostyánt lebontották és egy talán túl­ságosan is tágas, Bukarest nevű étterem épült a helyén, ahol a kicsi európai országo­kat, no meg fő- és egyéb vá­rosaikat — így Budapestet is Bukaresttel — összekeverő, hangos és tájékozatlan új­világi turisták valódi magyar csorbalevest esznek és cuikát isznak rá, amitől még hango­sabbak és még tudatlanabbak lesznek, hogy némelyik éjfél felé már azt hiszi, hogy a Budapest Körszállóban van Bukarestben és nem a Buka­rest étteremben Budapesten. Ezen morfondírozott Gás­pár, valahai lámpagyújtoga­tó, a városháza nyugdíjas hi­vatalsegédje. Hozzá lehetett igazítani az órákat, illetve hát, nem volt akkor még fűnek-fának órája, amit hoz­zá igazíthatott volna, de leg­alább napjában egyszer, ami­kor Gáspár horgász botjával megjelent az utcában, min­denki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksé­ge volt rá. Ült a nyikorgó divány szé­lén, nézett ki a nappali fé­nyű estébe, s ekkor ma este fedezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik neki ilyen­kor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillago­kat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakát. Az autók, a buszok és a villamo­sok, a lámpák meg a reklá­mok úgy pazarolják fényüket, hogy az éjszakából semmi nem marad. — Hm — mondta Gáspár és tekintetével a Holdat ku­tatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, az­után bement a kamrába, le­akasztotta a szegről a kiszol­gált horgas botot, aztán a szekrény aljából előkereste a régi dobozsipkát, lekefélte, fejébe csapta és elindult. A villamoson rászólt a ve­zető: — Két méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni!­— Ez munkaeszköz, kérem — mondta Gáspár, koppintott a padlón a bottal és rendít­hetetlenül állt a peronon. — A trolitól, ugye? — mo- solyodótt el a villamosvezető és bólintott is, helybenhagyó- lag. Gáspár hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, el­indult az Átlós út felé, ke­resni az éjszakát, megtalálni a Holdat. Távol, az utolsó lámpák irányában már söté­tedett, csillagok fénylettek a sötétben és köztük ott sárgál­lott a Hold. Gáspár szuszogva közele­dett, aláállott, horgas botjá­val felnyúlt és leakasztotta a Holdat. Alig fért a zsebébe^- pedig aznap éjjel szerencsére még nem is volt telihold. Hazaérve elővette legna­gyobb uborkásüvegét, akko­rát, ami holdtöltekor sem fog belülről szétrepedni, óva­tosan belétette a Holdat, az üveg száját lekötötte celofán­nal, az oldalára ragasztotta a cédulát: hűvös, sötét helyen tartandó. A stelázsi legalsó polcára tette és lefeküdt aludni. Keresztury Dezső: Levendula Levendula, levendula, fanyarédes animula, lettél lila lángfurulya, mert perzsel vad kánikula. Kék a lába, zöld a szárnya, a madár beh gyöngyön járja; vele hívó szép dalára vén szívem is lépne párba. Fenn az égen sűrű csillag, lenn fekete falú falvak; éj ködében tarló, parlag, jobb ki békén hazaballag. Levendulaillat illan, az a madár meg se cikkan, de ami volt mégis itt van híven őrzött álmaimban. Talán csak egy pillantásra megéled az éj varázsa: virággal telik a váz, ha szívós élet lobban lángra. Viliik tánca hív már útra, s valami megárad újra: telt szívem veled virulna levendula, levendula. Román Babits-kötet Bukarestből Az utóbbi években külföl­dön megjelent Babits-fordí- tásokhoz az orosz, az ukrán, a lengyel, a cseh, a szlovák, a szerb és a szlovén kötetek­hez most egy román nyelvű Babits-versgyűjtemény is csatlakozik. A bukaresti Edi- tura Univers nevű kiadóvál­lalat Colectia Poesis című sorozatában Poeme címmel jelent meg egy éppen száz­oldalas kötet. Fordítója Constantin Olariu a 19. és 20. századi magyar klasszikusok ismert fordítója. A negyvenes éveiben járó román író a Székelyföldön, Zabolán szüle­tett. Eddig Jókai, Petőfi, Ady, Móricz, Karinthy, Móra, Jó­zsef Attila, az élő drámaírók közül Örkény és Sütő András műveit fordította. Kedvenc magyar írója azonban Krúdy. A 44 Babits-verset tartalma­zó, szép kiállítású és rend­kívül olcsó (6,75 lei árú) kötet egyharmad része a legnehe­zebb és legfontosabb Babits- verseket tartalmazza. Hogy irodalomtörténeti fontosságuk szerint utaljunk a válogatás hozzáértésére, itt adjuk a versek címét: Húsvét előtt, Fortissimo, Fekete ország, Esti kérdés, A Danaidák, Vakok a hídon, Május 23., Rákospalotán, Fia­tal katona, Hegyi szeretők idill je, Síremlék, Ujesztendő, Mint a kutya... Ósz és tavasz között. De ad egy töredéket a Laodameiaból és közli a Jó­nás könyve teljes fordítását is. Szász János, a fordító egyik sugalmazója írta a be­vezető tanulmányt Babits tö­mör jellemzésével és életrajzi adataival. A maga időrendi helyén szerepel Babits nagy önvallomása 1925-ből, az Örökkék ég a felhők mögött. A fordító az eredeti versfor­mát tartja meg, de van egy érdekes kísérlete, am.i ma­gyar eredetiben is utánozható lenne nyomdatechnikailag: a Danaidák versszakainak lép­csőzetes sorokba való törde­lése. A román nyelvű Babits- antológiával egy időben je­lent meg a romániai magyar olvasóközönség részére egy nagy válogatás Babits költé­szetéből. GÁL ISTVÁN Weöres Sándor: Rapszódia Behajtom éjre ablakom és egy kopott bérházról álmodom, lehet Kőbányán vagy Újpesten vagy sehol sincs talán csak álmomba bújva testtelen-resten. De fölremeg belőlem, hintázik, meleg életek hajtják, lehelletek ringatják az éjfél ágbogán. Ébrenlétek és álmok szuszogása feszíti a tetőgerendát s nyög mintha értené, fáradtak öntudatlan hangja gondok szünetlen vészharangja vágyakozók szerelmes kínja reménykedők kék baldahinja hintázik gödrök közt az ég felé. Hajléktalannak még itt sincs lakása ahol a lakó befalazva tombol, ahol rossz csapok s vécék csobogása kíséri örök zenével a hintát, zuhog a tenger a falból. Valaki mondja: — Istenem segíts legyőzni végzetem — Valaki súgja: — Kedvesem ne hagyj el, csak te vagy velem — Valaki sírja: — Jaj nekem most rázza ki a láz az életem — Valaki káromkodik: — Isteném hát öld meg minden gyermekem — és nem tudják meg sohasem hogy mind e fuldokló meleg beszédes éhes életek egy nagy palotát építenek; lesz annyi szobás mint a bérház és mégse lesz szegényház: aki most éhes, ajakán tiszta méz lesz, fagyos szerető csókja méz lesz, káromló nyelve is csupa méz lesz, mily messzi cél, mégis közel! Már labdázhatnak gyümölcseivel. Siracusai bolond Farkas ístván festménye a Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállításon Anna Margit festménye a Műcsarnokban rendezett kiállításáról

Next

/
Thumbnails
Contents