Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-01 / 77. szám
1978. április 1. íÍíépújság 5 h nagy család a nagycsaládikéit Színésznő a Népszínházban Nem is olyan könnyű Egyik este Faddon, aztán Simontornyán játszotta a Bolond lány főszerepét. Ma Bácsbokodra, holnap Tabra utazik, remélve, hogy a közönség ott is olyan önfeledten szórakozik majd játékán, mint Faddon és Simontornyán. Némedi Máriának hívják, vékony, barna hajú, közlékeny: ma még csak akkor tudjuk róla, hogy színész, amikor kilép a színpadra. „Bajai vagyok, Pécsett jártam építőipari technikumba. Színész akartam lenni. Felvételiztem, nem sikerült. Akkor is színész akartam lenni... Pesten vállaltam állást, és mellette az akkor alakult 25. Színház stúdiójába jártam. Eltelt egy-két év, és akkor már komolyabb kapcsolatra vágytam a színházzal... Lehettem volna felléptidíjas, de havi ezer forintból nem boldogultam volna, albérlet, ennivaló, ruha... Próbálkoztam a József Attila Színháznál is, ott is csak a napi építésztechnikusi munka után jutottam színpadra. Jöttem- mentem, táncoltam, de szerep nem jutott. Közben működési engedélyt szereztem az ORI-nál. Jelentkeztem a Déryné Színháznál. Nem bírtam már együtt a kétféle elfoglaltságot, és azt akartam, hogy végre megszólalhassak a színpadon. Három éve... Az első darabban a szobalány szerepét kaptam, három hét telt el, mikor közölték, ezután kettős szereposztásban játsszuk a főszerepet, azzal a színésznővel, aki eredetileg játszotta. Nagyon boldog vol,.Felvételiztem, nem sikerült” tam, kell ennél nyilvánvalóbb bizonyíték rá, hogy tehetségesnek találtak? Azután még négy nagyon szép szerepem volt a Déryné Színházban, csupa komoly feladat. Mit mondjak? Megtanultam egy sor olyan technikai megoldást, ami a mesterséghez elengedhetetlen. Rengetegszer találkoztam a közönséggel, megtanultam, hogyan kell együtt játszani azokkal, akik odalenn ülnek. Nem, nem volt minden sima és kellemes. A hosszú együttlétekből hamar születik ingerültség, súrlódás, mi pedig egy-egy turné ideje alatt szinte össze vagyunk zárva. Voltak, akiket bosszantott az én gyors sikerem... A Déryné Színházban sem ment simán az átszervezés. A Népszínház megszületése néhány kollégának azt jelentette, hogy új hely után kellett néznie. Tudtuk, hogy most az évad végén újabb tizenhét színész kap elbocsátó üzenetet... Feszült a légkör. Valami új születik, érezzük, de mi — például az én társulatom — még ugyanúgy tesz mindent, mint korábban. A közönség még dérynéseknek hív minket... Néhány év múlva talán kapok szerepet várszínházi darabokban is. Nagyon gondolkodom, talán mégis meg kellene próbálnom valamelyik vidéki színházban... Szeretnék sokat és sokfélét szerepelni, nem egy szerepet játszani egy éven keresztül. Albérletben lakom. Kétezerötszáz forint a fizetésem. Elég nehéz ebből gazdálkodni... Úgy gondolom, most talán kapok valami emelést. De akkor is: mikorra gyűjtök össze egy lakásra valót? A Bolond lány igazi sikerdarab, és nagyon jó a szerep. Dómján Edit és Schütz Ila játszotta a Madáchban... Mindenütt szeretik, csak nem mindenhol ismeri be a közönség, hogy élvezi... Faddon és Simontornyán nagyon kedves, őszinte közönség van, nagyon jólesett a jókedvük. Van, ahol félve nevetnek, úgy a tenyerükbe rejtve a szájukat. Hát, én azt szeretném, ha mindenki nevetne vagy sírna, ahogy jólesik, és nem takarná el az arcát. Huszonhét éves vagyok.” VIRÁG F. É. Fotó: BAKÓ JENŐ Az egyik falu presszójában toprongyos kinézetű, erősen ittas társaság követeli a kiszolgálótól a panaszkönyvet, mivel az nem hajlandó őket kiszolgálni. Persze a panaszkönyvet sem adja. Mire a sértettek azzal fenyegetőznek, hogy feljelentik a tanácsnál. A presszós nevetve biztosítja őket, mondván „legalább majd meglátják ott is, hogy mire költitek a szociális segélyt!”. Tudom, ez szélsőséges eset, de elég ok arra, hogy az ember utánanézzen egy-két dolognak. Elmentem hát néhány faluba a nagycsaládosok tanácsi-állami segítése felől érdeklődve. BOGYISZLÓ A tanács könnyű helyzetben van az egykejkétke miatt. A néhány háromgyermekes család pedig olyan körülmények között él, hogy talán el sem fogadná a segélyt, nemhogy maga folyamodjon, így a község költségvetésében ilyen összeg nem is szerepel. DUNAFÖLDVÁR A nagyközségben 20 sok- gyermekes család élvezi a tanácsi gondoskodást. 1977-ben közülük 15 kapott ezer-ezer forint egyszeri segélyt. 1978- ra 8600 forint gyámügyi segélyt terveztek, mely összeget a tanköteles gyerekek iskolaszerének megvásárlására fordítják. A faluban eddig hét eiagycsalád kapott lakást. A mostani évre — célcsoportos hitellel — négy lakás átadását tervezik. bölcski; A községi tanács 50 nagycsaládot tart nyilván, ezek többsége a cigánytelepen él. 1978-ra 40 ezer forint rendkívüli segélyt terveztek a költségvetésükben. Az összeget — főleg, a leginkább rászorulóknak adják majd, általában ezer forint körüli egyszeri segély formájában. A napközi otthonban továbbra is biztosítják a rászorult gyermekeknek a térítés nélküli étkeztetést. Ez 18 ezer forint „segélyt” jelent a nagycsaládok számára. Az elmúlt évben elkészült ■— cél- csoportos támogatással — egy lakás, az idén pedig kettő átadását tervezik ugyancsak nagycsaládok részére. TOLNA 25—30 rászoruló család élet- körülményein igyekszik javítani a nagyközségi tanács, öt család tíz gyermeke részesül rendszeres nevelési segélyben. Tíz család 36 gyermeke pedig rendkívüli gyámügyi segélyben. 1975-től a négy- és több gyermekes szülőktől a tanács átvállalta a napközi térítési díját, ami évente közel 60 ezer forinttal terheli a község és köny- nyíti a családok költségvetését. Az elmúlt évek során hat lakást adtak át nagycsaládoknak. Jelenleg 8 igénylő van. A nagyközségi tanács az effektiv juttatásokon túl úgy is segít, hogy a lakások építési költségeinek betartása mellett megnövelte azok alapterületét. A PVC helyett parketta lett a padlóburkolat és a mosdóhelyiség helyett fürdőszoba készül. Tolnán meggyorsítaná a népes családok lakásgondjának megoldását, ha a tanácsnak módja lenne az üresen álló házak ilyen célra való megvásárlására, de mivel ott is célcsoportos hitellel építkeznek, így ez a jelenlegi jogszabályok szerint lehetetlen. Pedig jelenleg is több üresen álló családi ház van a községben. Néhány tapasztalatról. Az egyik tanácsnál elmondták, hogy egy elvált fiatalasszony költözött a faluba, három apró gyermekkel. Albérletbe ment lakni, munkát vállalt és beadta szomorú sorsát ecsetelve a lakáskérelmet. Kinek ne esne meg a szíve egy ilyen elesett teremtésen? Egy év elteltével megkapta a lakást. És mi történt? Csodálatos módon helyreállt közte és férje közt a béke, a férj is beköltözött a lakásba, megjött a magymama is és boldogan... nevettek a markukba. Magam is fültanúja voltam, annak, amikor olyan személy könyörgött temetési segélyért, akinek négy jól kereső gyermeke van. Mikor a tanácsi dolgozó megkérdezte, nem gondol-e arra, hogy esetleg olyantól vonja el ezt a pénzt, aki jobban rászorul, az ügyfél így válaszolt: „Elég nekem a magam bajára gondolni, nem hogy még másokéval törődjek!”. Több helyen hallottam, hogy a kérelmező erőszakos, sokszor szemtelen módon, fenyegetőzve követelik a különböző segélyeket. Ezek jobbára olyan emberek, akik do- logtalanságuk miatt sodorják nagyobb családjukat rossz körülmények közé. Az ilyenek aztán teljesen elfelejtik, hegy a segélyezéssel a tanácsok nem a munkakerülést kívánják előmozdítani, hanem a népesebb családjukat is becsülettel, tisztességgel nevelők gondját akarják mérsékelni családpolitikánknak megfelelően. — czakó — Kultúra címén Szégyen A csúfos história március 4-ről 5-re virradó éjjel esett meg a szekszárdi 505. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet szép, modern diákotthonában. Persze történhetett volna éppen máshol is. Mindenesetre a szemközti lakótelep felháborodott lakói, csupán emlegették a rendőrség kihívását, kár, hogy végül is nem tették meg, helyette beérték a kollégium szidalmazásával. (A portásnő sem tárcsázta a 07-et). Pedig a hajnalig tartó randalírozás szereplői nem a diákok, hanem — úgymond — felnőtt emberek, népi táncosok, a szövetkezeti találkozó résztvevői voltak. Ök 270-en mindössze egyetlen éjszakára vertek tanyát a diákotthonban, akkor viszont fenemód erősnek érezték magukat. Csodálatos erőpróba lehetett például a fémvázas szék lábainak el- görbítése, a fiú és lány szárnyat elválasztó rács kifeszítése, vagy a három biztonsági zár feltörése, amelyek közül egyet el is vittek emlékbe. Játékos szórakozásuk után cigarettával kiégetett rekamié, tartóstól leszakított függöny, felhasított bőrű, szék, parkettába taposott csikkek és szétszórt üvegek maradtak. A keletkezett anyagi kárt a szerződő utazási iroda — jelen esetben a COOPTOU- RIST — megtéríti ugyan, de vajon az okozott erkölcsi kár mérhető-e forintokban? S itt sokkal többről van szó, mint a lakótelepiek megzavart álmáról! A kollégium 470 diákját erkölcsileg jóval inkább veszélyeztették. A „műsor” egészét körülbelül 80 kollégista látta, mert a többieket hét végére haza- küldték. Csakis így biztosíthatta a diákotthon vezetősége a 270 népi táncos részére a szállást, ők aztán „gondoskodtak” arról, hogy a „főműsorból” kimaradt gyerekek is „élvezhessenek” valamit, mert a vasárnap délután visszaszállingózott tanulók egy részüket még ágyban találták, holott legkésőbb két órakor távozniuk kellett volna az épületből. Szerencsére az a rossz emlékű márciusi nap egyedülállónak tekinthető, de a tömeges elszállásolás gondja minden tanévben kétszer- háromszor érinti az 505-ösön kívül a többi szekszárdi diákotthont is. Nyilvánvaló, hoc"’ ezt a hullámot szállodai kapacitással győzni képtelenség. Magától értetődik az is, hogy évi 2—3 alkalomért nem áll módunkban milliós szállodákat építeni. így hát a megoldás — a diákotthonok igénybevétele. Mármint kényszermegoldás. Ki tagadná, hogy ez tanítási időben, a tanulókra nézve enyhén szólva is kellemetlen? Utazzon haza és hagyja ott a holmiját, ágyát — idegeneknek. Lám, a biztonsági zár sem nyújt védelmet, mi lesz, ha egyszer nem passzióból, hanem lopási céllal teszik tönkre a vendégek? Aztán, akik különböző okokból nem tudnak hazamenni, szintén kényelmetlen helyzetbe kerülnek: betegszobában, itt-ott húzzák meg magukat. Kilyukadtunk tehát oda, hogy sokféle érdek metszési pontján majdhogynem lehe- hetetlen mindenkit kielégítően cselekedni. S mégis kínálkozik kiút, csak emberséggel szükséges viszonyulnunk egymáshoz. Visszatérve március 4-hez, azt, ami megtörtént, utólag már nem lehet megváltoztatni, de a szóban forgó együttesek frakkját nagyon üdvös volna elkapni. Sajnos, a hat együttes névsorában két Tolna megyeit is találunk: a budapestiek, a me- cseknádasdiak, a pécsváradi- ak, a kálóziak mellett a dombóváriakat és a duna- földváriakat... KOVÁCS MÁRIA A maszek sóderhalász Csípős, nedves hideg nyomja az embert a víz felett. A kétujjnyi kötél mintha merev drótból lenne, nehezen engedelmeskedik, de a hajlott vállú ember csak ráveri a halászhurkot a végére. Feszül a kötés, fogja a görgőkön a kéttenyérnyi markolókanalakat. Vörös Lajos szereli a kotróhajót. Jön a tavasz, a harmincadik azóta, hogy iparengedélyes sóderkotróként kimegy hajóján a Dunára. * — Egy maszekról akarsz írni? — fintorgott egyik ismerősöm, mikor elmondtam neki, hogy miért megyek Dunaföldvárra. — Teleszedik magukat pénzzel, egy év alatt annyival, hogy te tíz évig sem keresed azt meg... * Az ifjú pár a mézesheteket az aratóknál töltötte. A közös napszámbérből vette meg Vörös Lajos gazdasági cseléd egy jó komával azt a részesdereglyét, amely a „maszek vállalkozás” alapját képezte. így indult három évtizede a sóderkotó „nagyüzem”. Egyszerű gépekkel dolgoztak. Lapáttal, kötéllel, talicskával, partról vontatott csónakkal, váll a váll mellett. A sekélyből merték fel a sódert, bele a részesdereglyébe, onnan aztán billegő deszkán ki a víz fölött a partra, talicskával. A talicska súlya 110 kiló volt. így festett hát a munkanap, az asszony a parton a kötéllel, az ember a vízben lapáttal, talicskával. Közben a családi örömök: hat gyerek nevelődött már a vízparti házban. így a maszekolás ellenére sem tombolt a jólét. A sóderhalász éppúgy ki van téve az időjárás és a víz szeszélyeinek, mint az igazi halász. Teltek az évek, fejlődött a „technika”. 1960-ban maguk szereltek fel a csónakra egy kézi hajtású kotrókanalat. Ma már egy százhuszonöt köbcentis kismotor pöfögteti a sóderhalász dereglyéjét a földvári partok mellett, vizes nyelven szólva az 1561 és 1564-es kilométerszakasz között. Ide szól a „horgászengedély”... Mit adott a Duna Vörös Lajosnak az elmúlt évek alatt? Most, amikor még a tavasz nem ért le ide a Duna-partra, reggeltől sötétedésig kinn a vízen javítgatja a felszerelést, hogy jó legyen a fogás azon a négy kilométeres szakaszon. Tavaly úgy hétszáz köbméter sódert hoztak fel a vízből. Kanálból a mini uszályba, onnét lapáttal a pár méteres szállítószalagra — aztán ki a partra. Onnét viszik az emberek házalapba, útépítéshez. Vagy ahogy erre kérdik! — mennyit jussolt ki magának? Van egy fél háza kinn a parton, egy örökké javítanivaló kotrófelszerelése, egy kis szőlő — no meg hat tisztességben felnevelt felnőtt gyerek. családja megátkozta a Dunát... GYŐRI VARGA GYÖRGY Fotó: CZAKÓ SÁNDOR Ha együtt lenne a harminc esztendő alatt kikapart Du- na-kavics, jókora hegy lehetne belőle. Időben messze láthatna a tetejéről a „maszek” sóderhalász. Talán egészen addig a viharos éjszakáig, amikor az apa nélkül maradt A kisfiú mindössze négyéves volt. Tolón éppen azon a héten „ünnepelték” a Du» na-parti házban a születésnapját Azon a héten fogyott el a tüzelő és az apa, a nagyobbik fiúval csónakon indult a túlpartra, rozséért Mégsem gyújtottak be Vöröséknél. — A Duna nem eresztette partra az apát és a testvért... Vörös Lajos négyéves volt akkor és döbbenten hallgatta, mikor az egész család átkozta a Dunát... Sötétedésig a vízen Feszüljön a kötés „Hat gyereket neveltem...”
