Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
1978. április 30. ^PÚJSÁG 11 m Munkások az új Égető gondja és eleven problematikája régóta a magyar színházi életnek a munkásábrázolás. Drámaíróink egy része tudatosan keresi a munkástémákat, s próbál betörni ebbe az oly izgalmas, oly nehéz és bizonyára csak kevés alkotó által ismert, eleven drámai összeütközéseket kínáló világba. A hazai színházak vezetői, rendezői és színészei régóta tudatában vannak annak, hogy színpadaink talán éppen a munkáséletet ábrázoló drámairodalomban a legszegényebbek. Pedig sokoldalúan igényelnék a magyar drámák soraiban a munkásélet, a szocialista társadalomban for_ málódó munkássors, az új típusú munkásjellem konfliktusainak mély és őszinte ábrázolását. Gábor Miklós mondta néhány évvel ezelőtt lezajlott beszélgetés során, hogy bár ő maga sohasem játszott még munkást, ennek ellenére a munkásélet színpadravitelét, drámai feldolgozását a legizAz új magyar drámairodalom a munkásélet differenciálódott rétegeinek problémáit feszegeti. Törekvéseik, szándékaik őszinték és mél- tányolandók. Eredményességük pedig elgondolkoztató. A színdarabok a munkáséletben fellelhető, a szocialista társadalmi viszonyok közepette megtalálható ellentmondásokra, konfliktusokra vezetik rá a nézőket. A legfrissebb drámatermés munkásfigurái bár alapvetően különböznek a Mesebeli János figurájától, sok mindenben mégis azonosságról árulkodnak. Mesebeli János talán a holnapok munkástípusát sejteti meg velünk. Amilyennek megálmodjuk a munkását. S valójában, amilyennek szeretnénk látni. Ennyiben elvontabb s talán kevésbé vérbő ez a figura. A legutóbbi színpadi termés munkásalakjai viszont nagyon is földön járó emberek, akik magukban hordozzák koruk minden ellentmondását, baját, nyűgét, életterheit. Valóban a munkásélet sűrűjébe nyúlnak le. Remélhetően ez a folyamat, az az egészséges pezsgés, amely megindult a magyar színpadokon, tovább folytatódik. A magyar színházi élet várja a művészi indíttatású, őszinte hangú, munkásvilágot hűen ábrázoló, de egyút- al előre, a jövőbe mutató, új, magyar drámákat. SZÉMANN BÉLA magyar drámairodalomban galmasabb színházi témának tartja. „A munkások között ugyanis, a legdrámaibban, a legőszintébben zajlik az élet. összecsapásaik, összeütközéseik a lehető legdrámaibb konfliktusok. Ennek az életnek az ábrázolásához azonban belülről és nagyon jól kellene ismerni a munkásvilágot.” A hazai drámairodalom termésében az elmúlt időkben, ha nem is frontáttörés, de megélénkülő és elmélyülő mozgás indult meg. Elmondhatjuk, hogy vannak már drámaszerzőink, akik nem a felszínen keresgélve, nem kívülről, de mélyebb, belső megközelítésben igyekeznek írni erről a világról. Érdemes felidéznünk egy jó néhány évvel ezelőtti, 1973—74-ben lezajlott drámai kísérletet. Nagyon őszinte, izgalmas, de sajnos gyorsan feledésbe merülő és talán közönybe fulladó szocialista színházi kísérletnek lehettek tanúi a békéscsabai színház látogatói. A színház társulata Szűcs János rendezésében, Schwajda György fiatal drámaszerző Mesebeli János című darabját mutatta be. Olyan munkástémát vittek színpadra, amely valójában mindannyiunknak szólt, mindannyiunkra ránkpirított. Agitatív, őszinte és egyértelműen elkötelezett hangja (a szerző maga szocialista vagy vörös színháznak nevezte vállalkozását) nemcsak meglepte, de megnyerte a békéscsabai közönséget. Mai munkástémát, de mindannyiunkat érintő, égető kérdést a társadalom építésének mikéntjét feszegette ez a darab. Azóta jó néhány esztendő múlott el. Az elmúlt két-há- rom év alatt, hosszabb szünet után, újabb munkásélettel foglalkozó, mélyen elemző, őszinte, igaz konfliktusokat ábrázoló és kereső, kritikai hangot megütő darabok kerültek a . magyar színházak színpadaira. A sort Kertész Ákos nagy sikerű Névnap-ja nyitotta meg, kendőzetlenül tárva fel a munkáshétköznapok szürkeségét, kozmetikázatlan valóságát. Majd ezt követte László-Bencsik Sándor szociográfiai dolgozataiból és személyes tapasztalataiból született Történelem alulnézetben című színdarabja, az Asztalos brigád életének és munkás napjainak dramaturgiai eszközökkel feldolgozott színpadi ábrázolás. Ezek után két Fejes Endre-mű került színpadra a Jó estét nyár, jó estét szerelem, amely zsákutcát, kiúttalan társadalmi magatartást fogalmaz meg, valamint a novellából lett színmű, a Cserepes Margit házassága. S ebbe a sorozatba tartozik még Csurka István Nagytakarítás című színdarabja is. Jelenet a Történelem alulnézetben című színmű Thália színházbeli előadásából Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem című színművének vígszínházbeli előadásából A szocialista irodalom kezdetei nagyjából egybeesnek a modern munkás- mozgalom kibontakozásával. Az irodalomtörténet bizonytalan fogalmi meghatározásokkal követi a szocialista eszmék egyre szélesedő és elmélyülő áramlatát, amely hovatovább befolyásolja az egész világirodalmi mezőnyt. Hajlamos arra, hogy munkásirodalmon a kezdetek inkább ösztönösségre hajló, részvétet és panaszt nyilvánító, szociáldemokrata szellemiségű irodalmát értse, s a huszadik századi proletárforradalmak eszmei körében felnőtt irányzatot proletárirodalomként jelölje meg, avagy proletárforradalmi, forradalmi-szocialista irodalomnak nevezze, megkülönböztetésül az opportunista szellemiségű, bár szociális érzületű művészettől. Ugyanakkor csakis a marxizmus— leninizmus tanításaitól áthatott, egyetemes igényű szocialista irodalom képes — úgy tetszik — magas művészi szintre jutva, mély realizmussal kifejezni korunk és társadalmi küzdelmeink bonyolult teljességét. A húszas évektől kezdve azonban mindmáig egyre- másra felbukkan az a nézet, hogy a munkásmozgalom iro- dalmi-művészeti-kulturáli s tevékenysége legpontosabb megjelölése a proletárkültú- ra avagy a munkáskultúra fogalmával lehetséges. Voltak, akik kizárólag a munkástémát fogadták el a mozgalom hű kifejezőjének^. Közismert, hogy a kizárólagosság eme elmélete egyúttal éles vitában állt azzal a trockista felfogással, szerint a proletári nem lehetséges, mive0(jalom nyomott proletariát ij az einem képes önálló ij| még létrehozására, a fels^£Vészet proletariátus, mint rfegszunő osztály pedig már ijem hoz létre önálló kultúrát, hiszen az osztálytalan társadalom és László Munkásirodalom - szocialista irodalom művészete általános emberi művészet lesz. A proletárkultúra kizárólagosságának hívői ugyanakkor az ellenkező extremitást képviselték. Elutasították általában a hagyományokat, mivel azt lényegében a polgári korszak termelte ki, elutasították a korabeli polgári művészetet, mint amely a válságot fejezi ki, s úgy vélték: a proletariátus irodalma, művészete totális kiteljesítése teremti meg az alapját a proletárdiktatúra kultúrájának; ezt köteles átvenni valamennyi más osztály és réteg, beleértve a parasztságot, a kispolgárságot, az értelmiséget is. A kérdés ismerői között felesleges részletesebben fejtegetni, hogy ez a szektás ultraradikalizmus milyen személyi tragédiákhoz, a szövetségi politika milyen durva megsértéséhez vezetett. Ez a problematika nemcsak a múlt vonatkozásában érdekel bennünket, hanem elsősorban abban az összefüggésben : milyen módon nyilatkozik meg ez a folyamat a mai világban. A Szovjetunióban több mint fél évszázada létezik a szocialista rendszer, s ezen idő alatt kialakult egy sajátos arculatú kulturális modell; míg ugyanezen időben Nyugat- és Dél- Európában és a harmadik világban váltakozó intenzitással folyik az az osztály- c, és ezen osztályharc hatikségleteinek megfelelően szú-málódik a mozgalomhoz f«pcsolódó irodalom arcula- É^is. A szocialista társadalomban a vezető munkásosztály kultúrateremtő funkciója szervezi és áthatja az egész szocialista kultúrát; de ugyanakkor magába szívja a tradíció és a jelenkori kultúra (közelebbről az irodalom) valamennyi más, progresszív teljesítményét, s lényegében népi kultúrává alakul át. A szocialista országok kulturális politikájában többnyire az okozza a gondot, hogy a művészet tartalmában egyre inkább az ún. általános emberi kérdések, az etikai problémák felvetése felé vonzódik, és osztálymeghatározottsága nem közvetlen. Az emberi egzisztencia övezeteiben felvetett és megválaszolt kérdések is természetesen a szocialista társadalmi élet viszonylataiban jelentkeznek. Feltűnő azonban, hogy miközben a munkás- osztály a szocialista építés vezető ereje nálunk, az irodalomban, művészetben mégis aránvtalanul csekélv mértékben fejeződik ki tematikailag az a szerep, s a helyzetnek a szélesebb művészeti szférában is kedvezőtlen következményei lehetnek. (Erről folytatott vitát nálunk a szakszervezetek lapja, a Népszava emlékezetes, 1969. évi cikksorozata.) A kérdésre vonatkozó lenini tanításokból tudjuk, hogy mivel a proletariátus a kizsákmányolás és egyáltalán az osztálytársadalom megszüntetésére tör és így alapvető érdekei összeesnek valamennyi dolgozó osztály érdekeivel, az irodalomban és művészetben sem törekszik a proletárjelleg konzerválására, hanem a munkásosztály érdekeit világnézeti szinten kifejező marxizmus—leninizmus jelenlétét követeli meg a művészetben, ebben látván a Olvasó munkások (Szabó Zoltán festménye) szocialista irodalom pártossága kritériumát is. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az osztálykülönbségek teljes felszámolása, a nemzeti egységben történő feloldódásuk hosszan tartó, bonyolult folyamat, s ennek alakításában változatlanul vezető szerepet játszik a szocialista viszonyok közt létszámban is nagymértékben megerősödött munkásság. A munkásosztály kultúrateremtő energiái a társadalmi lét valamennyi területére kiterjednek, s áthatják azt, s természetes, hogy különös igényt támasztanak a művészet eszmei befolyásolásán túlmenően is, mind az osztály soraiban rejlő alkotó tehetségek „felhozására”, mind pedig az osztály léte tartalmi elemeinek műalkotásokba emelésére. Külön problémát jelent a szocialista országok irodalma eszmei minősítésének kérdése. A hatalom átvétele előtt még viszonylag egyszerűbb volt annak meghatározása: hova tartozik az író, hiszen ezt legtöbbször egyéni magatartása is eldöntötte. Ha írásművészetében a dolgozó osztályok kizsákmányolásáról és felszabadulásokról szólt — szocialista írónak számított. Ma az irodalom és művészet szocialista kritériumainak meghatározása sokkal nehezebb. A korábbi időszak humanista polgári, és paraszti irodalma sok jeles képviselője éppen korszakunkban teljesíti ki életművét, amelyre nagy hatással vannak a szocialista társadalmi viszonyok. A szocialista rendszerben felnőtt írói nemzedékeket is természetesen a legkülönbözőbb hatások érhetik. így a különböző tradíciók és áramlatok integrációja rendkívül bonyolult képletet eredményez. Időnként még az a kérdés is felmerült: vajon szükséges-e, hogy ideológiai-eszmei kritériumok alapján minősítsük az irodalmat? — nem érkezett-e el az ideje, hogy csupán a humanitás általános problematikáját fejezze ki az író, s csak ezt értékelje az irodalomkritika. Ezzel a kérdésfeltevéssel nem lehet egyetértenünk, ellenben egyre sürgetőbbnek tetszik az az igény, hogy a fejlett szocialista társadalmak nemzeti irodalmában pontosabban jelöljük meg: mi a realizmus, a szocialista realizmus, a pártosság, a népiség, az eszmeiség, s a szocialista irodalomelmélet más alapvető fogalmainak mai pontos értelme. Vannak olyan problémák is, hogy miképpen illeszkedik be a szocialista társadalom szerves folyamatába az az irodalmi produkció, amely az ún. személyi kultusz megrázkódtatásaival való szembenézést transzponálja művészeti síkra. E témával például a magyar irodalomban rendkívül jelentős írók magas színvonalú művei foglalkoznak; elég talán Illyés Gyula, Déry Tibor, Lengyel József, Benjámin László nevét említenünk. Úgy vélem, amennyiben a súlyos megrázkódtatás ellenére képes az író a hatalom és erkölcs problematikáját megtartani a szocialista perspektívák vonalában, vagyis a relativizmus elkerülésével a szocialista távlatok a feloldás ígéretét nyújtják, ez esetben az irodalmi mű a munkás- osztály érdekeit fejezi ki, és ezért a szocialista irodalom részét is képezi. t í
