Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
1978. április 23. it műemlékek ügye Aki látni akarja, gyönyörködni kíván benne, vendégeinek szeretné mutogatni, az úgy tartja, hogy kevés. Aki viszont a ráfordított pénzre gondol vagy éppen az afelől szállongó hírekre, az mindjárt soknak találja. Akkor is, ha néha ugyanazok a személyek képviselik — a maguk szűkebb vagy nagyobb társaságában — a kétféle álláspontot. Nem találós • kérdés a fenti. Amiről szó van: a műemlékek ügye. Értékeinkre büszkén szeretünk hivatkozni, újra meg újra elnézegetjük őket, ám adófizető állampolgárként sokszor úgy gondoljuk: sokba kerülnek. Mi hát az igazság? összesen 8500 körül van azoknak az épületeknek a száma, amelyeket műemlékként, műemlék jellegű épületként vagy városképi építményként tartanak nyilván. Évszázadok viharos történelmét okolhatjuk csak azért, hogy az első kategóriába — más országokkal összehasonlítva — igen kevés épület tartozik. Ezekre viszont úgy vigyáz a törvény, hogy előírja: csak az építésügyi és városfejlesztési, meg a kulturális miniszter közös engedélyével lehet épületet törölni a műemlékek sorából. KÖZPONTBAN AZEMBER Korszerűtlen volna az olyan műemlékvédelem, amely csak a puszta falak —, ha még oly régiek is! — megőrzésére törekszik. Már csak azért is, mert az épületek nem is tudnak megmaradni önmagukban, lakatlanul. No meg az sem utolsó szempont, hogy a mai nagy épülethiány idején igazán indokolatlan luxus volna a csupán falainak szépségéért megcsodált műemlék. Nem kell messzire menni a példákért: Székesfehérvár, Sopron évszázadokkal ezelőtt épült házaiban ma is lakások vagy hivatalok vannak. A külső jelleg változatlan megóvása mellett belül korszerűsítették ezeket az épületeket csakúgy, mint a budai várnegyed műemlékpalotáit. A gótikus ülőfülkék vagy a reneszánsz boltozatok mit sem vesztenek szépségükből azáltal, hogy a házakban központi fűtés működik és fürdőszobák szolgálják a lakók kényelmét. Ha az egykori építtetők mindezt láthatnák, bizonyára ők is helyeselnék nagy gonddal épített lakóházaik korszerű hasznosítását a huszadik században. Még azt is, hogy — bizonyos értelemben — versenyez a régi az újjal. Az Országos Műemléki Felügyelőség munkájának vezérelve, hogy a régi épület többet tudjon adni, mint az új. Például — rossznéven ne vegye Mátyás király építészeitől vagy akár Pollack Mi- hálytól, a két Hűdtől valamelyik mai tervező — az öreg falaknak jobb a hő- és hangszigetelésük, mint a maiak legtöbbjének. Széchenyi István hajdanában minden áldozatra kész volt a nemzetért. Most az ő nagycenki kastélya is a köz szolgálatában áll. A középső szárnyban múzeum van, a gazdasági épület a magyar lótenyésztési felügyelőség bázisa. A teljes helyreállítás után az Országos Vízügyi Hivatal levéltárává és vízügyi múzeumává tervezik átépíteni az egyik kastélyszárnyat, turistaszállóvá és étteremmé a másikat. Kalocsán az egykori rendházból kulturális központ lett 17 millió forintos költséggel, ugyanez újonnan építve legalább 70 millióba került volna. Mihályiban a Dőry bárók egykori kastélyában most a Győr-Sopron megyei Tanács közigazgatási továbbképző központja működik, a költség 9 millió volt. Talán mondanom sem kellene, hogy új épületekkel ennek sokszorosát kellett volna ráfordítani. S ez csak néhány példa az igen sok közül. GAZDA KERESTETIK Több gondot okoz az, hogy számos műemléknek nehéz gazdát találni. Országszerte igen sok zsinagóga maradt gazdátlanul, miután a hívőket elpusztította a fasizmus. Az épületek között számos műemlék van, de ritka az olyan ésszerű felhasználás, mint Kecskeméten, ahol a tudomány és technika háza lett belőle, s egyik nevezetessége ma az alföldi városnak. Hasonló gondok vannak több egykori sváb falu evangélikus templomával, amely a kitelepítések után vált gazdátlanná, továbbá a grábóci görögkeleti műemlék templommal. A helyreállítással, rendbe hozással ugyanis sokszor nem lehet addig várni, amíg valaki jelentkezik a műemlék majdani használatáért. Baj- nán (Komárom megye) a legendás „ördöglovasnak”, Sándor Móricnak egykori kastélyát a Műemléki Felügyelőség és a Bábolnai Állami Gazdaság állította helyre — gazdája azóta sincs. Ugyanazon a környéken, Majkon az egykori remetelak — emeletes főépület és 17 kis ház — kitűnő lenne alkotóháznak, de sorsáról nem született döntés. A Fejér megyei Lovasberényben a termelőszövetkezet használja — értékéhez méltatlan módon — a volt Cziráky-kastélyt. Most a Műemléki Felügyelőség és a tanács rendbe hozatja, de nem tudni, ki és mire használja majd azután. Hasonló példákat ugyancsak könnyű lenne méghosz- szan sorolni. Magtárak, raktárak, baromfiházak ás hasonlók vannak számos falusi és tanyai műemlék épületben. A terv — s nem is távlati — az, hogy ezeket kiköltöztetik az értékes falak közül. De legalább ennyire fontos, hogy méltó felhasználást nyerjenek a helyreállítás után a műemlékek. NÉPI EMLÉKEK, VÁROSKÉPEK Több helyen vannak már skanzenek, a népélet jellegzetességeit őrző „házgyűjtemények”. A terv az, hogy ezeket kell teljessé tenni, újakat nem érdemes nyitni. Kormányhatározat intézkedik a népi műemlékek védelméről, Tihanyban, Szigli- geten, Hollókőn, a csongrádi halászfaluban, a hajósi pincesoron és másutt is sikerült megszűnt vagy szűnőben lévő életformák emlékeit megmenteni. Sok olyan ház van országszerte, amelyet érdemes megőrizni. Ha tulajdonosa hajlandó karbantartani, ehhez a Műemléki Felügyelőségtől évi 2000—5000 forint hozzájárulást kap. Ahol már nem lakik a házban régi tulajdonosa, igyekeznek másokat rábeszélni, hogy — megfelelő támogatással, ami elérheti a 30 ezer forintot is —, hozzák rendbe a népi műemlék házakat. Ahol lehet, falumúzeumot, tájházat rendeznek be a népi építészet szép hagyományait őrző házakban. Nehéz ugyan rangsorolni, de talán a legtöbb gond a városképi szempontból fontos épületekkel van. Itt működhet ugyanis a legszabadabban az egyéni megítélés. Valakinek tetszhet — például — a debreceni városközpont számos régi háza, más inkább modern épületeket képzel helyükre, Nem csupán a példa kedvéért említjük Debrecent: a Nagytemplom közelében három házat a Műemléki Felügyelőség mentett meg a lebontástól, éppen azért, mert őrzik a város mekszokott képét, hangulatát, amit még oly szép épületek is (bár tapasztalat szerint kevés ilyen kerül a régiek helyére) elrontanának. S ahogy múlik az idő, egyre gyakrabban adódik a kérdés: mi az, amit az újból meg kell védeni? Hiszen ilyen is van, sőt egyre több. A közelmúlt, a huszadik század egymást követő építési stílusainak néhány emlékét feltétlenül meg kell őrizni —■ még akkor is, ha némelyiket nehéz szépnek mondani. (Ide tartoznak például az új, ipari városok első házai.) Mindinkább közüggyé lesz a műemlékvédelem. A felügyelőség bevonja munkájába az állami intézményeken kívül a társadalmi szervezeteket, a tájegységek idegen- forgalmi intéző bizottságait, a szocialista brigádokat, fiatalokat, népfrontbizottságok lokálpatriótáit. Minden észszerű, épkézláb javaslatot érdemes megfontolni, megtárgyalni. Azért is, hogy több legyen a büszkélkedni, mutogatni való rendbehozott műemlék épületünk. Meg azért is, hogy mindenki érezze: az ember áll a műemlék- védelem középpontjában, s az erre a célra fordított milliók jó célt szolgálnak. VÁRKONYI ENDRE Nem a madár - a madár röpte! A Biblia béketűrő Jóbja, aki nem lázadt az Ur ellen, hanem szemétdombján ülve megadással bólintott mindenre, születésem óta itt /él bennem. Néha beszélgetek, olykor vitatkozom vele. Talán egyszer majd sikerül meggyőznöm. A szem, ugye, Jób, a szem... Azzal látod a világot, olyannak látod, amilyen, és azzal látod azt a másik világot, amely művészi modellje a valódinak — a festmények és a szobrok világát. Lám, máris elhúzod a szájadat és tiltakozol: „A tudomány sokkal pontosabb modellt készít a világról, mint a művészet!” Hát nem, Jób, nem pontosabbat, csak másfajtát. De erről talán ne vitázzunk most, lesz még rá idő... Sokan úgy gondolják — és te magad is úgy gondolod —, hogy a tudományt tanulni kell, a művészet pedig csak úgy, magától válik birtokunkká. Nos, majd meg fogod látni, hogy micsoda konzervatív ostobaság ez! Azt mondtam: látni fogod. Látni. A látás, a szem... Szemünkre vigyázunk a legjobban, szemünk útján kapjuk születésünktől halálunkig a legtarkább, legváltozatosabb és — gyakran — azonnal megérthető információkat. Ugye, te is így gondolod? „Hát persze” — mondod te — „világos: ha reneszánsz, vágj barokk festményt látok, azonnal értem, hiszen olyan az mint a valódi világ, azt ábrázolja.” No hát akkor hallgass ide, elmesélek neked egy barokk festményt, ami nem létezik, nem is létezett soha, de bátran elképzelhetjük, megfesthették volna a tizenhatodik- hetedik században: egy éle- medett, kopasz férfi bal kezével nyakon ragad egy Ámorkát és jobb kezével tépdesi szárnyának tolláit. Érted? Érted a fenét! A barokk kor embere értette, mert ezek az allegóriák akkor a levegőben voltak: „Az öregkor már nem élvezi a szerelem örömeit”. Most már érted? De vajon ettől az „értéstől” szebb lett-e számodra ez a kép? Ugye, nem? Éspedig azért nem, mert ez a mondat nem festészet, hanem irodalmi bele- magyarázás. Szép viszont (vagy szép lehet) ez a festmény az öreg férfi alakjától, a háttértől, a formák és a színek egymásmellettisé- gétől — önmagától. Szép lehet, mert kifejezhet valami emberit, valamit, ami mindnyájunkban közös. A Gioconda a csendes, belső öröm emberi szépségét, egy Turner-festmény az ember által humanizált természet szépségét, Picasso Guernicája a háború borzalmainak, Grünewald Golgotája az értelmetlen emberi szenvedésnek rettenetét —, mert a borzalom, a rettenet is a művészi szépség fogalmköré- be tartozik ám, Jób! Hallgass csak ide: azt talán még elfogadod, hogy bármi, amit az ember készít, a maga korának gyermeke. Űrhajóba nem szerelünk bükkfa tengelyt, autósztrádát nem építünk macskakövekből. Miért volna ez másképp a művészetekkel ? Miért kifogásolod azt a szobrot, amelyen üvegszálköteg vezeti a fényt oda, ahová kell, és egy véletlen — generátor villant fel benne, hol piros, hol zöld fényt; vagy: egy modern mobil szobor mozgását maga a néző programozhatja be magának. Program a művészetben? No igen — talán bizony Michelangelo Dávidja, Mantegna Krisztusa nem programozás eredménye? Látom, fintorítasz, és hallom: „Elemlám- pa-művészet! Természetellenes!’ De hát mi a természetes és mi a természetellenes? Természetellenes volna a tudomány? S a tecnika, a tudomány leánya? Természetellenes-e az emberi civilizáció? Nemcsak a tengerek és a hegyek, nemcsak a tűzhányók és vízesések, nemcsak a réten legelő tehenek, a vadon burjánzó liánok, a napsütés és a villámlás tartozik a természethez, hanem az is, amit az ember, a természet gyermeke, a társadalom neveltje maga hozott létre: az utak, az épületek, a gépek. Bensőséges barátaink ezek, környezetünk nélkülözhetetlen (fizikailag és érzelmileg is nélkülözhetetlen) részei Gondolkozzál el ezen, MUb, jusson eszedbe, hogy a reneszánsz jelegzete* 4B0- fin tormái, a rokokó 4Mn ismétlődő kagyló motívumai nem a távoli partok meghódításának, a Föld birtokbavételének vágyait és eredményeit jelképezik-e. Miért idegenkedsz hát a villogó, mozgó szobroktól, tud- ván-tudva, hogy ezek éppen a mai ember vágyainak és eredményeinek szimbólumai. Biztos nem vagyok benne, Jób, de úgy hiszem, hogy a jövő embere még jobban át fogja érezni az egyetemes természeti és társadalmi törvények mély realitását, s nem lesz szükség arra, hogy egy képen, egy szobron felismerjen valamit, valami tárgyi, anyagi valóságot, nem lesz szükség rá, hogy a műalkotás bármit is „ábrázoljon”. Nem a madár, hanem a madár röpte, nem a tenger, hanem a tenger kegyetlen ereje, nem a fa és a fű, hanem a termékenység, nem az emberi arc, hanem az emberi gondolat... Álmos vagy, Jób? Jó éjszakát. Álmodj a művészetről, álmodj szépet. KEMÉNY DEZSŐ >mn»mkié. Késsék I^MrftMMénye Térplasztika. Csekovszky Árpád munkája A budai Vár, előtérben a Dózsa-szoborcsoport
