Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-24 / 47. szám
1978. február 24. 'rSÉPÜJSAG 3 Ki mint ívet» úgy arat Szakemberek az ország minden részóbői A főhadiszállás egyelőre még az építkezés mellett faházakban székel. Minden embernek van helye, de ha egy kis szobácskába hárman bemennek, négynek ki kell jönni. A jó munkához azonban nem fontos bálterem. A Szekszárdi Húskombinát építkezése már kezd alakot ölteni és egyre inkább szükség van arra, hogy a jövendő gyár életét megtervezzék. Sorra érkeznek az ország minden részéből a szakemberek. Azt mondják: ki mint vet, úgy arat. A közmondás többnyire mindig igaz, hiszen évszázadokon keresztül alakult ki. Itt a nagy- beruházás mellett nagy súlya van a szavaknak. A mostaniak lesznek majd a leendő gyár vezetői. ÉRDEKLŐDTEM SZEKSZARD IRÁNT... Rékay Kálmán mielőtt elkötelezte volna magát, megnézett minden hozzáférhető statisztikát, ismerősöktől érdeklődött. Megtudta: gazdag megye Tolna, itt van a legtöbb személygépkocsi. Országos átlagon felüli az óvodai és a bölcsődei ellátás. — Miskolc kezdett terhes lenni. A nagyváros és a nagyipar közelében nem jó élni — mondja. — Ez is közrejátszott, hogy 330 kilométerre vállaltam munkát. Az idejövetel úgy indult, hogy Kiss Sándor, a Miskolci Húskombinát főmérnöke szólt: Jön Szekszárdra igazgatónak és szeretné, ha a régi munkatársa továbbra is együtt dolgozna vele. A családi tanács döntött, jöttek. — Nem hiányzik a nyüzsgés? — Semmivel sem kevesebb Szekszárd, mint Miskolc. Ha színházba akarok menni, van itt is, de egy óra kocsival Pécs. Egyet azért hiányolok: sokkal rosszabb az áruellátás Szekszárdon, kisebb a választék. — Idegennek érzi magát? — Hamar beilleszkedtünk. Mikor hoztuk a bútorokat, várt bennünket 10—15 ember. Mindnek munka sem jutott. Egy lépcsőházban lakunk mi húsosok, összetartunk. Kialakult már a baráti kör is, jó viszonyban vagyunk mindenkivel, különösen dr. Kovács Attila, Bracz- kó Jánosné, Sándorné családjával barátkoztunk össze. — A munkatársak? — Szervezési osztályvezető vagyok. A csapat már kialakult. Fiatal diplomás emberek jöttek ide. Ezeket neki lehet ereszteni a világnak. Baunok Dénes Vácról, Kocsis József Pápáról, Kö- rösztös Vincéné Pécsről, Bán- hidi László Pápáról, Sándorné Alvári Mária Miskolcról, Lampek István Pécsről, Ko- vácsné Stupek Ágnes és férje Gábor Budapestről, Schunkné Beke Erzsébet Budapestről jött. És természetesen a megye is adott szakembereket: Kincses Endréné Paksról, Sági János, Becze István Szekszárdról, Molnár Mihály Tolnáról, Sólyomvári Nándor, Péri Györgyné és Lehőcz Józsefné szintén Szekszárdról. valamint Kovács József Ozoráról került a szervezési osztályhoz. — Két év múlva lesz kész a kombinát, addig milyen munkájuk van? — Rengeteg. Csak egy példát mondok: a beindulásig a megfelelő munkaruházatot ki kell dolgozni, úgy, hogy 1979 végéig azok készen is legyenek. Lényeges feladat ez, mert a higiéniás megkötések nem engedik meg, hogy például az a munkás, aki az állatok felhajtásával foglalkozik, bemehessen a feldolgozó részlegbe. Ezt a munkaruhának is tükrözni kell. Jelen pillanatban ezen is dolgozunk, de ez csak egy részfeladat. Ennek a csoportnak a feladata, hogy meghatározza a gyár teljes technológiáját. Ki kell dolgozni azt is, hogy milyen ütemben érkezzenek a szakemberek, mert a beindulás napján itt 2000 kiképzett és betanított munkásra lesz szükség. A FÉRJ ATOMOS... Alig három hete dolgozik Szekszárdon Schunkné Beke Erzsébet. Tavaly végezte Szegeden a főiskolát, üzemmérnök. Úgy látszik, végérvényesen Tolna megyei marad. Férjét Paksra az atomerőmű építkezésére helyezték, ő meg a másik nagyberuházáson helyezkedett el. Úgy látszik szerencsésen indul mindkettőjük pályafutása: „Az ember életében csak egyszer fordul elő, hogy a zöld mezőn gyárat telepítsen.” Ezt Rékay Kálmán mondta, de Erzsiké is helyeselt. Mindketten nagyberuházáson dolgozhatnak. Fiatal házasok és jól jött, hogy Pakson az erőművállalattól kaptak lakást. — Paksot már régebb óta ismerem, mert többször jártunk ott, de Szekszárdon csak átutazóban voltunk — mondja. — Mivel szeretne foglalkozni mondjuk két év múlva? — Az elsődleges feldolgozás és a húskészítmények érdekelnek. Remélem, majd megfelelek a feltételeknek. Előtte ismertem már majd minden kombinátot és üzemet, de itt van az igazi lehetőség, nem bejáratott gépezetbe kell beilleszkedni, hanem egy teljesen újat kell létrehozni. Ez benne a nagyszerű. — Az első megbízatás? — A vágás és a mellék- termék technológiáján dolgozom. Ehhez szükséges a szakirodalom áttanulmányozása, mert mindenképpen más technológiát kell hozni, mint a mostaniak. A gépsorok, a berendezések itt már másak, korszerűbbek lesznek. EGY KIS VARGABETŰ — A szakembert csábítja az ilyen munka — mondja Körösztös Vincéné. Pécsen a kesztyűgyárban volt szervező hosszú ideig. A férje Szekszárdra jött a kórházhoz, számítástechnikai szakember. — Egy évig dolgoztam a kórháznál, de aki egyszer belekóstol az iparba, az többet nem menekül tőle. A szervezés pedig a legszebb munka a világon. Természetes, hogy mikor lehetőség adódott, mindjárt jöttem a húskombináthoz. — Többnyire a szervezőket szidják az üzemekben, mert intézkedéseik mindig fölfordulást okoznak. Igaz ez? — A szervezésnek akkor van haszna, ha azt a vállalat vezetői fel is használják. A jól előkészített és kidolgozott munka azonban nem okozhat sehol sem felfordulást. Mi a mostani vállalati munkákat is segítjük. A napokban fejeztem be az első ellenőrzés rendszerének kidolgozását, ez majd, kisebb kiegészítésekkel az új kombinátban is hasznosítható lesz. * Három szakember a 18-ból, akiknek az a feladatuk, hogy szervezzék meg 1979 végéig a húskombinát technológiáját. Izgalmas feladatot vállaltak, de ebben a munkában ez a szép. HAZAFI JÓZSEF Fotó: BAKÓ JENŐ Ravaszkodók Új acélmű épül Az értesülés illetékestől származik, és miután magas szintű tanácskozáson hangzott el, a teljes megbízhatóságához sem fér kétség. Az éves terv készítéséről volt szó, amikor a következő hangzott el: „...egyes szövetkezeti vezetők ravaszul aláterveznek.” Egészen pontosan arról van tehát szó, hogy valamiért olyan tervet készítenek, ami teljesíthető, akár esik, akár fúj. Más szóval: jól tudják, hogy mire képes a szövetke. zet, de nem annak megfelelően írják elő a feladatokat, hanem ravaszkodnak. Már most biztosítják a száz százalék feletti teljesítést. Csak az a kérdés, hogy miért? Egy biztos: nem azért, hogy ebből kára vagy hátránya legyen a terv készítőinek. Sokkal valószínűbb, hogy valami rosszul értelmezett dicsőség reményében teszik. Úgy hiszik, többnek látszik majd az év végén a tízezer munkadarab akkor, ha az százhúsz százalékos tervteljesítést jelent, mintha száz százalék lenne. Valóban így van? A tízezer az tízezer marad. A kérdés inkább az, hogy mennyire van belőle szükség. Ha kilencezerre, akkor sok, ha tizenegyezerre, akkor kevés a tízezer. A szövetkezetek is azért termelnek, hogy amit készítenek, eladják. Eladni csak úgy lehet, ha van vevő. A legbiztosabb vevő az, aki előre rendel. Nos éppen ezért kevéssé érthető, hogy miért nem keresik a példabeli tízezer darabra a vevőt, miért nem kötik le, ha úgyis tudják: ezt el tudják készíteni. Mi értelme van az önbecsapásnak? Kinek jó, hogy a gyártmányok egy részére — h száz százalék felettire — utólag, esetleg az év vége felé kell vevőt keresni? Ha nehezen eladható termékről van szó, akkor elsősorban önmagukat csapják be. Ha viszont könnyen értékesíthető, keresett a szövetkezet terméke, akkor — finoman szólva — tisztességtelen dolog eltitkolni a teljesítőképességet. Summa-summárum: nem szimpatikus ez a ravaszkodás, és könnyen megeshet, hogy a tervkészítők agyafúrtságát a szövetkezeti ta. gok, a dolgozók — ismerve a saját munkahely adottságait — versenyvállalásaikkal leleplezik. (F. I.) A Dunai Vasmű területén épül az új konverteres acélmű. A tízmilliárd forintért épülő, majd legkorszerűbb eljárással dolgozó acélmű évente több mint kétmillió tonna finomacélt fog előállítani. A Ganz-MÄVAG szakemberei az acélmű csarnokának hetvenöt méter magas tartóoszlopait emelik be. Hazánk és a viiágpiae (2.) A STATISZTIKAI hivatal nemrég közzétett jelentése az elmúlt évről is jelzi; a külkereskedelmi egyensúly megszilárdításában még igencsak nagy feladatok várnak a népgazdaságra. Igaz, tavaly a szocialista országokkal tervszerűen alakult kereskedelmi forgalmunk, ám a dollárelszámolású piacokon az elmúlt évben számtalan, nem várt esemény következett be. Ennélfogva helyzetünk — a dollárelszámolású külkereskedelmi mérleg passzívuma a nökvekvő kivitel ellenére — nem javult. Mindennek sokrétű okai vannak. Közrejátszott, hogy tavaly — főként ármegtakarítási szándékkal — az egyébként szokásosnál többet importáltunk egy sor olyan termékből, amelynek világpiaci ára emelkedő irányzatú volt. Kedvezőtlenül befolyásolták dollárelszámolású forgalmunkat a világpiaci áremelkedések is — s ezek nagy részét elővá- sárlásokkal nem, vagy csak részben lehetett semlegesíteni. Közismert példa erre a kávé, ám e sorba tartozik, hogy például a megnövekedett állatállomány miatt több növényi és állati eredetű takarmányt — hallisztet és fehérjedús szóját — kellett vásárolnunk mint a megelőző évben. Mindehhez hozzájárult, hogy exportunkban több termék világpiaci ára számunkra kedvezőtlenül változott. A tőkés acélipari válság, a gabonaárak esése érzékeny veszteségeket okozott kivitelünkben. Az elmúlt évben a világpiacon azonban más változásokat is megfigyelhettünk: a protekcionizmus terjedését. Igaz, a korábbi években is akadtak itt-ott kereskedelmet gátló intézkedések — gondoljunk csak a Közös Piac marhahúsbeviteli tilalmára —. ám az utóbbi időben érezhetően gyarapodnak a protekcionizmus jelei. KÉTSÉGTELEN a tőkés világ még nem jutott túl az 1974—75-ös válságon, s a kilátások sem rózsásak. Még az Egyesült Államokban sem, ahol tavaly a korábbi évek növekedési ütemét átlagosan ismét elérték, ám az év második felében a konjunktúra már érezhetően csillapult. Amikor számos fejlett tőkés ország tetemes külkereskedelmi deficittel zárja az évet, ráadásul a kilátások sem a legjobbak, még inkább előtérbe kerülnek a különböző vám- és protekcionista intézkedések. Ilyen rendelkezések elsősorban az acél, a közúti járművek, a közlekedési eszközök, a textil, a cipő és az elektromos készülékek piacát fenyegeti. A szaporodó dömpingvádak, a különböző adminisztratív beavatkozások azt jelzik, köny- nyen átcsaphatnak más termékek piacára is. Jellemző a szám: a GATT számításai szerint a vámháború eddig 30—50 milliárd dollár értékű áruforgalmat akadályozott meg. Az elmúlt években a protekcionizmus elsősorban Japán, néhány fejlődő ország és a szocialista országok ellen irányult. Ami a hazai külkereskedelmet illeti, hiba lenne, ha gondjaink mellett nem szólnánk eddigi erőfeszítéseink eredményéről. Arról például, hogy az ötéves tervidőszak első két évében, nem éppen a legkönnyebb körülmények között dollárelszámolású exportunk 25—26 százalékkal bővült. Ez a növekedési ütem elsősorban azért figyelemre méltó, mert meghaladja a tőkés világkereskedelem ebben az időszakban elért fejlődését. Nyilvánvaló azonban, hogy ezt a növekedési ütemet meglehetősen nehéz lesz tartani. A SZAKEMBEREK szerint a kiutat két irányban kereshetjük. Az elsőre álljon itt egy példa a nehéziparból. Ez az ágazat az elmúlt években, s az idén is nem csekély mennyiségű anyagot vásárol a tőkés piacokról. A vásárlásokra elköltött pénzt — devizát — azonban elő is kell teremteni, rendszerint azzal, hogy valamilyen terméket exportálnak. A fejlett tőkés országok piacain pedig az egyre érezhetőbb diszkriminatív intézkedések hatására a mi vállalataink mintegy harmincszázalékos vámhátránnyal indulnak. A következtetés kétirányú. Egyrészt nem cél a tőkés import korlátozása — ami egyébként oktalanság is lenne —, hanem az a feladat, hogy elemi gazdasági érdekeinket követve a szükséges műanyagokat, alapanyagokat a számunkra legelőnyösebb piacokról szerezzük be. Mindebből következik az is, hogy a KGST-n belül — s nemcsak a műanyagok területén — fejleszteni, bővíteni akarjuk a munkamegosztást, a szocialista integrációt. Mindez azonban nem jelenti, nem is jelentheti azt, hogy lemondunk a tőkés piacokról. Itt azonban szemléleti változtatásra is szükség van. Kivitelünket eddig ha úgy tetszik, az áruszemlélet jellemezte. A külkereskedő megkapja a gyártól a megbízását, hogy mondjuk adjon el három ilyen és ilyen gépet, mire ő nekiindul a nagyvilágnak, s megpórbál vevőt találni a portékára. A lényeg azon van, hogy az árut kisebb vagy nagyobb tételben, de darabonként adjuk el. A VILÁGPIACON azonban a megrendelők egyre inkább a komplett, a kulcsrakész szállításokat igénylik —• mégpedig nemcsak a fejlődő, hanem a fejlett országokban is. Fővállalkozásokra már néhány hazai vállalat is rászánta magát — gondoljunk csak az Egyesült Izzó lámpagyáraira, a különböző élelmiszeripari feldolgozó- üzemekre, iskolákra, egyetemekre — ám e területen még csak a kezdet kezdetén vagyunk. Ma még a szabályozó rendszer sem ösztönzi kellőképpen ezeket a vállalkozásokat, s ha kedv lenne is, a jpénzügyi nehézségek gyakran megakadályozzák az üzletkötést. A gördülékenyen működő fővállalkozó szervezetek létrehozása azonban nemcsak szabályozók kérdése, hanem egyrészt azon is múlik, milyen intézményes kapcsolatrendszer alakul ki a külkereskedők és az ipari vállalatok között. S mitagadás e téren is sok még a javítani való. K. Ny. J. Következik: Termelők és külkereskedők. Szedőkombájnok sorozatban A szántóföldi, nagyüzemi zöldbabtermesztést, a konzervgyárak folyamatos ellátását segítő szedőkombájnok sorozatgyártásába fogtak a hódmezővásárhelyi Mező- gazdasági Gépgyártó Vállalat szentesi üzemében. Az új típusú berendezésből az idén már 260-at adnak át a hazai és a külföldi megrendelőknek. Az országos zöldségprogram megvalósításának is fontos eszközei ezek a nagy teljesítményű gépek, hiszen — a termés nagyságától függően — műszakonként két-három hektárról takarítják be a termést. A nagy, forgó dobra szerelt hosszú, rugós, „acélujjak” valósággal lefésülik a bábot a száráról. Külön tisztítórendszer választja külön a levél- és szárrészektől, majd a megtisztított termést szállítószalag továbbítja a gép mellett haladó gyűjtőkocsira. Rékay Kálmán Schunkné Beke Erzsébet Körösztös Vincéné
