Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
1978. február 19. ^pújságh Múzeumok, múzeumalapítók Beszélgetés dr. Szilágyi Miklóssal ...szakosítsuk a múzeumi kiállításokat. Mérlegen: Hetvenöt év Nincs még egy nemzet Európában — leszámítva a franciákat —, amelynek műtörténetében olyan szerep jutott volna a „városból kivonulásnak”, mint a miénkben. Elég csak a Hollósy-kör nagybányai kirajzására, a gödöllőiek telepalapítására gondolnunk. A példák sorát gazdagítja az időnként viták tüzét lobbantó szolnoki művészkolónia, amely a múlt évben 75 éves jubileumához érkezett. A ritka évfordulót a műtörténetírás és a könyvkiadás díszes monográfia megjelentetésével tette emlékezetessé. Az egykori alföldi kisváros, a porfészeknek is szegényes Szolnok és környéke „egzotikumát” ide utazgató, kiránduló osztrák festők fedezték fel, s választották képeik tárgyául. A két folyó partjai, a földszintes, falusias utcák, a vásárok színes forgataga visszahatott a nyugatot is megjárt művészek munkásságára. Különösen a magyarokkal szimpatizáló August von Petten- kofen festészetét befolyásolta. Míg társai inkább csak a felszínt észlelték, ő emberibb közelségbe tudott jutni a föld népéhez. Követői, a magyar mesterek pedig nemcsak felfedezték a festészet számára az Alföld látványát, hanem „megragadta őket az a hazai valóság, amelynek egyszerű igazsága sokkal inkább kívánkozott a vászonra”, mint a tetszelgő népies- kedés. Festészetünk jelentős alakjai (Bihari, Deák-Ébner, stb.) fordultak meg a városban. Példájuk nyomán kialakult egy sajátos alföldi stílus, a századfordulóra pedig megérlelődtek a feltételei az állandó művésztelepnek is. 1899-ben megszületett a kérelem. Aláírói között olyanok is szerepeltek, mint Mednyánszky, Fényes Adolf és Vaszary. Három év múltán, 1902-lben már át is vehették a festők a kész műterméket. 1919-ig zavartalanul folyt a munka, pezs- dült a művészeti élet. Fiatalok és idősebbek, állandó műterembérlők és vendégek találtak itt otthonra, témára. A felszabadulás után új művészekkel népesültek be a helyreállított műtermek. Chiovini Ferenc az egyetlen, ki ma is zászlóvivőként dolgozik itt a régiek közül. A festők mellett — kik újraértékelve a hagyományokat, küzdenek saját művészetük megteremtéséért — szobrászok is teret kaptak, s figyelmet érdemlő sikerékkel gazdagították Szolnok művészeti életét. A művésztelep-monográ- fia mintáját Réti István alkotta meg Nagybányáról szóló könyvével. Az utódoknak nem kis erőfeszítésbekerül eltérni az egyébként jó példától. Egri Mária — több értékes munka szerzője — eredményesen oldotta meg a dolgot. Szemléletben, szerkezetben, módszerben merőben más utat járt a hetvenöt év mérlegének megvonása közben. Már bevezetőjében jelezte vitakészségét, tudatában annak, hogy itt saját, magyar festészet született, amelynek megítélése legalábbis ellentmondásos a szakirodalomban. Alapállása pozitív, s ez végigvonul az egész dolgozaton. Felvázolja a társadalmi, politikai, gazdasági hátteret, amely a művésztelep keretéül szolgált, majd három szakaszra bontva leírja, bőven adatolva a telep történetét. Többször is párhuzamot húz Nagybánya és Szolnok között. Utóbbi életrevalóságát abban látja (ezt bizonyítja is!), hogy körültekintőbb volt már az alapozás is. Hiszen előbb alakult egy helyi Művészeti Egyesület, amely igyekezett magára vállalni minden gondot — 1950-ig. SALAMON NÁNDOR Szaporodnak a múzeumok, nemcsak nálunk, szerte a világon. És természetesen szaporodik a bemutatásra váró anyag. A történelem iránt megnőtt az érdeklődés, de vajon lépést tud-e tartani a muzeális tárgyak szaporodásával? S egyáltalán, mi a múzeumok feladata napjainkban? Ezekről beszélgettünk dr. Szilágyi Miklóssal, a szekszárdi múzeum igazgatójával, néprajzossal, aki most írta meg kandidátusi értekezését. — A múzeum szó a magyar nyelvbe az 1750-es években került, s a század végére már megkapta mai jelentését. De változott-e az a fogalom, amit a szó takar? — A lényegi azonosság mellett a múzeum az elmúlt évszázad során nagyon sokat változott. Elsősorban a tudó. mányos és közművelődési munka aránya változott a múzeumon belül, és változott a közönség kapcsolatmódszere. Konkrétabban: a múzeumok úgy alakultak meg, s ... anekdotába illő példáit lehet idézni... vidéken ez még a két háború között is jellemző volt, hogy a múzeumi gyűjtemény azonos volt a közönségnek szóló látnivalóval. A szekszárdi múzeumról készült első fotók is raktárszerűen mutatják a kiállítást, a közönségre bízva, hogy válassza ki az eléje rakott kőbaltákból, szarvas, csontból faragott csákányból, hálósúlyból, hogy melyik mond neki valamit az adott korról. Ezek a raktárszerű kiállítások tehát túl sokat bíztak a közönségre. — Álljunk meg itt egy pillanatra. Szekszárd még szerencsés helyzetben volt, mert két kiváló ember, Apponyi Sándor és Wosinsky Mór tudatosan hozott létre egy gyűiteményt. De sok esetben a múzeumok egy-egy magángyűjtő buzgalmából jöttek létre, s ott aztán a harisnyacsatig bezárólag minden volt. — Igen, ennek anekdotába illő példáit lehet idézni. De ne felejtsük, a múzeumalapítás nem volt szakképzettséghez kötve, és ma sincs. így sok magángyűjtő van, aki falumúzeumot alapít, szerény képességekkel. így jöttek lét. re teljesen eklektikus gyűjtemények. A nagyobb múzeumoknál a századforduló tájékán kezdődött a változás, és ebbe az áramlatba tartozott Wosinsky is. De Szekszárd később is az élen haladt, s a két világháború között is az élvonalba tartozott. Az igazi fejlődés az ötvenes években indult meg, s ennek az volt a lényege, hogy a múzeum erős tudományos bázis legyen, s erre a tudományos bázisra épített didaktikus kiállítás jelentse a múzeumot. Itt a didaktikus jellegen van a hangsúly — De kinek a számára? Az iskolásoknak, a nagyközönségnek vagy a múzeumban dolgozóknak? — A múzeumi kiállítás úgy szól a közönségnek, hogy figyelembe kell vennie az iskolai oktatás igényeit is, s ezekre a helyenként korrigá. landó ismeretekre kell ráépíteni azt a történelmi mondanivalót, amit a múzeumi kiállítás hordoz. Azt viszont el kell kerülni, hogy az egyes múzeumok kiállításai egyformák legyenek. Tehát ne abban különbözzenek, hogy Szekszárd vagy Kaposvár tör. ténetét mutatják be az őskor, tói napjainkig, ahol véletlen különbségek ugyan lehetnek, de nem feltétlenül történelmi különbségek. Ennek elkerülésére olyan koncepció for-., málódik, hogy szakosítsuk a múzeumi kiállításokat. A mi. nisztérium erősen pártfogolja, a szakmabeliek, az irányító szervek nem mindig értenek ezzel egyet. Ez azt jelenti, ha például Szekszárdon jó anyag van a népvándorlás korára, akkor ne mutassuk be a megye történetét az őskortól a középkorig, hanem mutassuk be a legjellegzetesebbet. Az őskori kiállítást mondjuk Pécsett nézheti meg a látogató, ami mobilizálódott korunkban nem’ probléma. Mi az új kiállításunknál a népvándorlás korára fogunk koncentrálni. Mégpedig úgy, hogy lesz egy kronológiai áttekintés az előzményekről, a legjelentősebb leletekkel, amit keres a látogató, mint a kocsurna, de csak a vázlat szintjén, hogy bevezessen a népvándorlás korával, illetve a római korral kezdődő, és a magyar honfoglalással záródó koraközépkori történelembe. Ez nem jelenti azt, hogy 10—15 év múlva, amikor új állandó kiállítás készül, nem lehet egy másik korszakot kiválasztani. De nem tudok olyan érvet, ami ez ellen szólna. — Menjünk tovább. Mennyiben bemutató termek a múzeumok, és mennyiben jelentenek tudományos központot is? Vagy másként fogalmazva: minden muzeológusnak kötelező, hogy kutató tudós is legyen? — összetetten fogalmaztad a kérdést, tehát részeire kell bontani a választ. Nagyon röviden: a múzeum olyan közművelődési intézmény, amely. A kutató egyben népművelő is nek saját magának kell megtermelni azt az anyagot, amit a közművelődés rendelkezésére bocsát. A múzeumnak régészeti, helytörténeti, néprajzi kutatásokat kell végeznie, a begyűjtött anyagot meg kell határoznia, s megfelelő összefüggésben be kell mutatnia. Ez mindenképp tudományos munka. Az aztán a másik kérdés, hogy ugyanaz az ember legyen tudós is, meg népnevelő is. Ez szervezési kérdés is. A vidéki múzeumokban tulajdonképpen kényszerhelyzet van, mert aki kutató, annak egyben tudósnak is kell lennie, de ezzel együtt népművelő is. Ez szerintem nem elképzelhetetlen, ment nem kell ahhoz tudathasadás, hogy valaki tudományos publikációkat készítsen, és tudományos. eredményeit érthető magyar nyelven el is tudja mondani, képi nyelven meg is fogalmazza. A múzeumi képi nyelv módszertana egyébként kidolgozatlan. Itt vagyunk a legnehezebb helyzetben, mert jó kiállítások akkor keletkeznek, ha a muzeológusnak van érzéke ahhoz, hogy képben láttassa mondanivalóját, mert ha ehhez belsőépítészt vesz igénybe, esetlég az installáció fölé nő a mondanivalónak. — Malroux egy érdekes tanulmányban arról ír, hogy múzeumi kultúra felé haladunk. Ennek az a lényege, hogy elidegenedünk a történelemtől, a művészettől, mert minden látnivalóvá változott, és az egész világ egy nagy múzeum lesz. Érzed-e ezt a veszélyt, s Malroux rémlátásának van-e valami alapja? ... a népvándorlás korára koncentrálunk... — Valószínűleg van. A fiatalabb generációnál lehet ezt megfigyelni, elsősorban a tárgy lelkét nem érzik. Néprajzi tárgyakról beszélek, mert ezek még egészen közel vannak hozzánk. Egy régészeti tárgynál ez sokkal nehe. zebb, ahol egy más világban más világképet kell feltételezni. De a néprajzi tárgynál még érezni a tárgy lelkét. — Viszont ennek ellenpontja az, hogy szaporodnak a magángyűjtők. Magánmúzeumok jönnek létre. Ügy gondolom, nem is baj, ott van például Ipolyi Arnold, aki teológus volt, s menetközben néprajzi szakemberré képezte ki magát, s igen jelentős gyűjteményt hagyott hátra. Tehát mit kezdjünk ma a magángyűjtőkkel? — Ha a magángyűjtőket nem tisztelik annak az az oka, hogy közéjük kever a köztudat olyan embereket, akik nem gyűjtők, hanem ügyeskedők, igyekeznek kihasználni egy konjunktúrát, hogy hasznot húzzanak belőle. A magángyűjtők nagy része — és ez nem egyéni véleményem — a múzeumoknak segít. Egyrészt olyan értékeket mentenek meg, amire a múzeumok nem lennének képesek, másrészt ezek a gyűjtemények a múzeumi funkciók társadalmasítását jelentik. Természetesen az értékképzést is, mint inspiráló tényezőt, figyelembe kell venni. — Nem is baj, hisz nem gyufacímkékről van szó. — Viszont képzettségbeli problémák vannak, s nekünk is feladatunk lenne, társadalmi igény is lenne rá, hogy komolyan rámutassunk a tényleges értékre. Ma a néprajzi tárgyaknál az érték túllihegése figyelhető meg. Mindent értékesnek ítélnek meg, ami kézműipari termék volt 20—30 évvel ezelőtt, függetlenül tényleges értékétől. A képzőművészetben valamivel kialakultabb a piac körvonala, de a néprajzi tárgyaknál rendkívül nagy a bizonytalanság. — Térjünk rá a falumúzeumok kérdésére. — A falumúzeumok alapításának története van. Nem most kezdődött, most éli reneszánszát. Az' első hullám az ötvenes években volt, aztán a 60-as évek elején, amikor megszerveződött a honismereti mozgalom. A tanácsi kezelésbe adás után megkétszereződött a múzeumok száma. A baj az, hogy a múzeumok nem ott jönnek létre — ez harminc év tapasztalata, — ahol feltétlenül szükséges lenne. Egyébként is, ha térképre visszük a magyar múzeumok hálózatát, elég furcsa kép alakul ki. Vannak megyék, ahol rendkívül sűrű a múzeumi hálózat, s vannak nagyforgalmú települések, ahol nincs múzeum. Tolna megyében a szekszárdin túl komoly kezdeményezés sehol nem volt. A bonyhádi, az ozorai félre- siklott. De az nem is lehet a cél, hogy kis nemzeti múzeumokat hozzunk létre. Ahol meg lehet teremteni a feltételeket, legyen egy szisztematikusan felépített, a közművelődési igényeket kielégítő kiállítás, ahol ennél többre van lehetőség, időszaki kiállítás, klubfoglalkozás, múzeumbaráti kör működése, mint Si- montornyán, Dunaföldváron, akkor azt is meg kell teremteni. Tehát az egyik perspektíva az, hogy az ilyent kiállítóhelynek tekintjük, amit a megyei múzeumból látunk el anyaggal. A további perspektíva a szakosodás lehet, mint például Dombóvár esetében, ahol a pártbizottság, a tanács A magángyűjtők nagy része a múzeumoknak segít segítségével meg lehet teremteni egy múzeum feltételeit. Itt indokolt lehet egy történelmi szakgyűjtemény, egy olyan forrásgyűjtemény létrehozása, ami csak Dombóvár történetével foglalkozik, esetleg kiterjesztve megyei történeti múzeummá, de csak szakosítottként. — Végezetül egy személyes kér- dés. Néprajzos szakember vagy, univerzális érdeklődéssel. Most készíted kandidátusi dolgozatodat. Erről mond valamit. — Wosinsky minden szempontból példa lehet a vidéki muzeológusok előtt. Az Akadémia levelező tagja volt, s példája megmutatja azt, hogy mi lehet a múzeumok szerepe a tudományos életben, figyelembe véve természetesen, hogy azóta egész tudományszervezetünk átalakult. Tehát ha valaki akar valamit csinálni, akkor azt úgy csinálja, Szekszárdon vagy bárhol másutt, mintha az adott tudomány, adott szakterület az ő munkásságán múlna. — Köszönöm. CSÄNYI LÁSZLÓ Fotó: KIRÁLY SÁNDOR Szabadtéri kerámiák A városok tele vannak rossz formájú, műkő virágtartókkal, a szökőkutak, csobogók a kerámiánál nehézkesebb és drágább anyagokból készülnek. A kerttervezők már régóta keresik a kertbe illő kerámiaplasztikákat, de azok hiánycikknek számítanak. Évek során kialakult az az anyagilag tehetősebb réteg is, amely igényelné, hogy kertjében egyedi kerámia álljon, és szívesen vásárolna ilyeneket. A kerámiával kapcsolat, ban mindenekelőtt arra kellene felhívni a figyelmet, hogy hány fajta felhasználási területe van a mostaniakon kívül ennek az érdekes anyagnak. Ez igényt ébresztene a kerttervezőkben, a városrendezőkben. Igényt szülhetne a kerámiára a kertekben, az értékesebbre, a művészileg magasabb színvonalú kerámiákra. El kellene érni, hogy a kerámiáknak nem utólag keresnék meg a helyét az épületeken, a váró. sokban, és nem találomra állítanák fel valamelyik zugában a parknak, a kertnek. Ügy alakítanák ki a környezetet és úgy születnének meg a kerámiák, egymást föltételezve, hogy együtt teljesedjék ki mindkettő szépsége. A giccstől azonban itt is sokszor csak egy lépés vá. lasztja el az embert. A giccstől, amely nincs kihalóban, sőt éppenséggel virágkorát éli: megtölti a kirakatokat, „ránk köszön” a kisvárosi parkokban és az elővárosi villák homlokzatáról. Hiába minden tiltakozás, új meg új formában kerül elénk. De talán mégsem alaptalan az a remény, hogy fölvehetjük ellene a harcot, például a művészi igényű szabadtéri kerámiákkal. Ügy látszik, hogy mindez nemcsak hazánkban gond, hanem más országok, ban is, például Finnországban, ahol egy, magában szob- rászkodási kedvet érző ember a képen látható „műalkotással” díszítette a kertjét (a' cementből és műanyagból készült „szobor” egyébként egy pihenő postást ábrázol).
