Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
1978. január 8. Hogyan élünk - hogyan éljünk mi Ki legyen a „pénzügyminiszter” ? A mai magyar életmód alakulását alapvetően meghatározza életszívonal-poli- tikánk, azonban a társadalmi juttatások, s más közös javak mértékén kívül a lakosság, a család, az egyén életformáját döntően befolyásolja a személyes pénzjövedelem mikénti felhasználása is. A történelem folyamán a mindenkori társadalmi viszonyoknak megfelelően a háztartásokban különböző gazdálkodási szokások jöttek létre. Például a polgári életforma általános vonása volt — városon és falun is —, hogy a pénzzel a férj, a családfő rendelkezett. Havonta vagy naponta odaadta a szükséges kosztpénzt a „házi tűzhely őrének”, s a családtagok is megkapták a rájuk jutó részt. A múltból átöröklött gazdálkodási magatartásminta a ma családtípusára már kevésbé jellemző. A szocializmusban a társadalmi átalakulás új életformát teremtett: a tudati változások mellett a technikai fejlődés, a civili- zálódás — komfortos környezet, kulturális igények kielégítése —, magasabb fokú szükségletekkel jelentkezik. Ez lemérhető a családok életmódján, vásárlási szokásain, közös döntésein. KÖZÖS KASSZA — KÖZÖS FELELŐSSÉG A közelmúltban — a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában — megjelent Hoffmann Istvánná „A magyar háztartások gazdálkodási modellje” című könyve, melyben a szerző ezt írja: „A szocialista fejlődéssel a családon belüli szerepek is megváltoztak, aminek fő oka a nők tömeges munkába állása. Ez a körülmény megváltoztatta a nők státuszát a családban, ami azzal jár, hogy már nem képesek a korábbi, hagyományos női szerepkör maradéktalan betöltésére, ambícióik gyakran konfliktusok forrásává válhatnak. A munkához és a tanuláshoz való azonos jog a férfi és a nő kapcsolatában újszerű, csak a szocialista társadalomban megjelenő normatívák elfogadásával jár együtt. Az egyik változás a családon belüli munkamegosztásban és a gazdálkodásért viselt közös felelősségben nyilvánul meg.” Vagyis: a családi jövedelem előteremtésében lényeges részt vállal a nő, tehát a családi költségvetés készítésében, a közös pénz beosztásában is egyenrangú szerepet tölt be. Az a kérdés, hogy ki legyen a család „pénzügyminisztere”, ma már elviekben nem döntő, de meghatározó, mivel a gazdálkodás tervszerűsége a közös kassza kezelési módján, a család jövedelmének beosztási formáján is múlik. A közös jövedelem felosztására egyre inkább jellemző a családi demokratizmus, a több kereső jövedelmének együttes kezelése, melyben — vitathatatlan — általában az anyák, a feleségek vállalják a nagyobb felelősséget. TAKARÉKOSSÁGI HAJLAM Az említett tanulmány — mely több mint 1650 magyar család megkérdezésével, évekig tartó kutatómunkával készült — a háztartási pénzgazdálkodás magatartási tényezőit is feltárta. A „takarékos gazdálkodás” jelzője illeti meg a magyar családokat^ mivel nagyobb hányaduk a befolyt összeg egy részét megtakarítja, hogy milyen formában, az a havi jövedelmektől is függ. A háztartások 14,2 százaléka havonta meghatározott összeget tesz félre, kevesebbet — évente mintegy 10 ezer forintot — takarítanak meg azok, akik hó végén az „amennyi megmarad” összeget rakják takarékba. Legnagyobb az ingadozás az alkalomszerű, váratlan jövedelmekből adódó megtakarításoknál. Ez utóbbi inkább a községi háztartásokban tapasztalható. (A gazdálkodás eltérő sikereiben az életmód, a környezet is közrejátszik. Ezért van az, hogy minden rétegben — értelmiségi, alkalmazott, munkás, paraszt — találhatók azonos jövedelemből eltérően, vagy hasonlóan gazdálkodó háztartások.) Általánosan észlelhető a háztartások kiadási szerkezetén a takarékossági hajlam, ami magyarázható a még háború előtti alacsony életszínvonal, létbizonytalanság és az ötvenes évek rossz áruellátásával együttjáró túlzott felhalmozás tudati rögződésével is. Elterjedt vélemény a magyar családokról, hogy jól gazdálkodnak: nem költenek feleslegesen, nincs adósságuk, vagyis addig nyújtózkodnak, ameddig a takarójuk ér. Kiadásaik sorrendjében az első helyen áll az élelmiszer. A szellemi foglalkozásúak jövedelmük 36 százalékát, a munkások 42 százalékát, a parasztok 47 százalékát költik erre a célra. A fő kiadási kötelezettség másik csoportja a lakás (lakbér, törlesztés), világítás, gáz, villany, fűtés, közlekedés stb., egyszóval a rezsi. Majd a gépkocsiköltségek, s egyéb tartós fogyasztási cikkek részletfizetései következnek. A fogyasztási iparcikkek — ezen belül a ruházkodás — rétegenként alig tér el egymástól: 32—36 százalék a jövedelmekből erre jutó rész. INKÁBB KÉSZPÉNZÉRT Javuló életkörülményeink, a létbiztonság az elmúlt években növelték a családok vásárlási kedvét, de sokan 'vannak, akik —ha módjukban áll — inkább készpénzért szerzik be a részletre is kapható cikkeket. Pedig a család tervszerű gazdálkodása nem zárja ki, sőt lehetővé teszi — nagyobb beruházásokban is — a részletre való vásárlást. Ebből több haszon származik : gyorsabban felszerelhető a háztartás, a nagyobb beruházások rangsorolhatók, stabilizálódik a jövedelembeosztás rendszere, takarékosságra nevel, s állandósít egy bizonyos részletösszeget. Ma már a televíziók 50—60 százalékát, a mosó- és hűtőgépek 30—35 százalékát, a bútor 40 százalékát részletre szerzik be a családok. A részletvásárlás az új házasok és a nagycsaládosok körében terjedt el leginkább. Társadalmunkban a legkisebb gazdálkodási egység: a család. A KSH legutóbbi felmérése szerint hazánkban 2 millió 984 ezer család van; e közösségekben élők száma pedig csaknem eléri a 9 milliót. Tehát a szocialista társadalom egészének mozgásában determináló szerepe van a családok életmódjának, annál is inkább, mivel a szocializmusban az egyén és a társadalom érdekazonossága meghatározó. Hogy milyen is valójában szocialista életmódunk, milyenek fogyasztási szokásaink, gazdálkodási magatartásunk? — A válasz tudományos „megfogalmazásával” marxista közgazdászok, filozófusok, szociológusok foglalkoznak, kutatási ismereteik elengedhetetlenül szükségesek a jövőbeni életszínvonal-politikánk irányának meghatározásához. L. Gy. Gyógyszertárban „Esküszöm a gyógyító Apollóra, Aszklepioszra és Hü- gieiára és Panakeiára és valamennyi istenre és istennőre, akiket ezennel tanúnak hívok, hogy minden erőmmel és tehetségemmel...” így kezdődik a hippokráteszi, eskü, mely hajdan, s a kor követelte változtatásokkal ma is az emberek egészségéért, életéért dolgozók fogadalma. A régi-régi veretes mondatok ünnepélyessége sajátos hangulatot teremt a gyógyszertárban is. A régiekben, s az újakban egyaránt. Ez okozta, hogy a felfedezés öröme mellé a tisztelet őszinte érzése vegyült, mikor Dombóváron az újabbik patikában a fényképezőgép optikájának segítségével próbáltam megörökíteni azt a munkát, ami a laboratóriumokban folyik. Ez a dombóvári gyógyszertár a megye negyvennégy gyógyszertára között fiatalnak számít. És fiatalok az itt dolgozók is. Ezt nem csak az udvariasság mondatja velem, amit az tenne kötelezővé, valamennyien nők. Fiatalok. így cseppet sem hatott megbotránkoztató- nak a hosszú folyosó két oldalán lévő öltözőkből, raktárakból, laboratóriumokból néha-néha kiszűrődő nevetés. Azért sem, mert láttam a gyógyszerészeket, technikákat munka közben is. Mikor mérgekből formáltak orvosságot, pontos, lelkiismeretes munkával, vigyázva, hogy a cseppbe, porba csak annyi kerüljön a veszélyes szerből, ami a betegséget támadja meg. A porcelán tégelyben „fordítva” kevert por, a manipulátor plexibúrája germicidlámpával csírátlanított levegőjében készített szemcsepp, a sokféle kenőcs gyógyító hatása munkájukat is dicséri. Ám emellett komoly tudásra is szükség van. Ismerni kell azt a közel ezerféle gyári készítményt, amit receptre, illetve vény nélkül is visznek a betegek. SZEPESI LÁSZLÓ
